A sündisznó
A sündisznó
Szekérke – bár sokak előtt nem hangzik ez a név ismerősen – cseppet sem csodálkozott, hogy egy idegen városba érve: mindenfelől ünnepelni kezdték. Szekérke vándorszínész volt, és így hamarosan beletalálta magát helyzetébe, mert azt hitte, hogy hírneve már akkora, hogy a világ mind a négy tájéka felé ismerik. Ebben az időben abból élt, hogy ellátogatott városokba és falvakba, ahol a helybeli lakosságot arra uszította, hogy műkedvelői előadásokat rendezzenek. Szekérkénél mindig volt egy-két színdarab is… Nos, X.-ben, ahová egy őszi napon megérkezett: nem hagyták szóhoz sem jutni, minden készen volt már a fogadtatására.
A vendéglőben (a Szarvashoz volt címezve) ahová Szekérke csak amúgy beóvakodott, mert nem lehetett előre tudni sohasem; vajon nem lesz-e kénytelen szökés a látogatás vége: nyomban a főhelyre ültették, amelyet egy vadászkabátos, piros képű öregúr minden szemrehányás nélkül engedett át neki. Az asztalnál vidéki urak ültek, akik minden oldalról biztosították Szekérkét, hogy már várták. A vendégüknek tekintik, és csak érezze magát úgy, mintha otthon volna. A konyhából a megtermett vendéglősné hosszadalmas, megmérő pillantást vetett Szekérkére, mintha azt akarta volna kipuhatolni, hogy mi a kedvenc étele. A vendéglős sapkáját kezében tartva tortákkal jött kínálni. A főpincér, aki azzal szokott hivalkodni, hogy a fővárosban volt alkalmazásban: kimondhatatlan boldog arcot vágott, amikor Szekérke szivart kért.
Déli harangszóra elmentek az urak, mert mint mondták, családjaikat is értesíteni akarják, hogy Szekérke a városba megérkezett.
– Az bizony jó lesz, hamarább nyélbe üthetjük a dolgot az asszonyok részvételével – felelt Szekérke, és hatalmasan megebédelt, mégpedig töltött káposztát. Ebéd után szundított egyet az asztalnál, és most már ügyet sem vetett azokra a melegen érdeklődő, kíváncsiskodó86 tekintetekre, amelyeket a vendéglői helyiség különböző tájairól feléje vetettek. Úgy látszik, ezen a vidéken pártolják a színészetet.
Ebéd után ismét más urak jelentek meg Szekérke tiszteletére, akik felkérték, hogy látogasson el a helybeli kaszinóba, amely igaz, hogy csak egy cukrászda különtermében van, de elég barátságos hely. Szekérke itt újabb urakkal ismerkedett meg. A kaszinóból a kuglizóba vitték Szekérkét, mert a kuglizót látogató polgárság is szeretne megismerkedni vele. De már útközben közölték vele, hogy a polgármester nem mond le ama szerencséről, hogy estére vendégül lássa a művész urat…
– Nagyon rendes, derék ember lehet ennek a városnak a polgármestere – monda Szekérke, és elhatározta, hogy a csatornázást fogja dicsérni, amelyet sehol sem látott.
Szekérke, bár színészember létére meglehetősen győzte a boritalt, mégis csak új barátainak karjába fogózva tudta megtenni az utat a polgármester házától a Szarvasig. A numero 4-ben nyitottak neki szobát – ahol valamikor Blaháné lakott, mert minden vidéki vendégfogadóban megfordult Blaháné. Szekérke előbb finnyáskodva nézegette az ágyat, a bútorokat, a szekrényeket – csak éppen az ágy alá elfelejtett benézni, és éppen ez lett a veszte.
Régidő óta nem készülődött Szekérke oly megelégedetten az alváshoz, mint ezen az éjszakán. Elhatározta, hogy hosszabb ideig fog a városban tartózkodni, már csak azért is, hogy mind eleget tehessen a meghívásoknak, amelyekkel tegnap óta elhalmozták. Ebédre a plébános úrhoz hivatalos, amit nem mondhat el magáról minden vidéki színész. Délután erdei kirándulás leend a tiszteletére, mert az őszidő váratlanul kedvezőre fordult… Bezzeg, ha látnák most Y.-ban ezt a megbecsülést, abban az Y.-ban, ahonnan poggyásza hátrahagyásával kellett elmenekülnie!
– Az emberek az egész világon különbözők. Vannak emberek, akik az első látásra megnyerik tetszésemet és bizalmamat. És vannak emberek, akikkel sohasem tudnék megbarátkozni. Ez a különbség az x.-iek és az y.-iak között – vélte bölcsen Szekérke, és elfújta a gyertyát.87
A vándorszínész álmában is a mesterségét folytatja, ezért hagyjuk Szekérke álmait. Inkább azt nézzük, hogy mi történt az alvó körül a szobában, a Szarvas vendégszobájában, amelyben valaha Blaháné lakott…
Egy sündisznócska várta az ágy alatt, amíg Szekérke elalszik.
Ismerik ezt a tüskés kis állatot, amely nyarát az erdőkben tölti, de az ősz közeledtével kezd az emberek által lakott helyek felé közeledni, mintha csak elunná magát a mind néptelenebbé váló erdőségben.
A sünecske nem lehetett valami nagy tisztelője a színészetnek, mert nyomban hangosan vándorolni kezdett, amint csendesség lett. És úgy tűnt fel, hogy legelsőbben az ajtón kopogtatott, mintha valaki titkon bebocsátást kérne.
– Ki az? – kérdezte fojtott hangon Szekérke, és régmúlt fiatalkori kalandok jutottak az eszébe. Hallott róla, hogy a vidéki kisasszonyok gyakran megkérték a vendégszereplő művészeket, hogy őket unalmas otthonukból megszöktessék. Ki tudja, hogy ebben a városban megjelenésével nem ébresztett fel rejtett álmokat?
– Ki az? – ismételte még egyszer Szekérke, és miután választ nem kapott, hirtelen elhatározással az ajtóhoz ugrott, és azt kinyitotta. A félhomályos folyosón történetesen akkor készült végigsuhanni egy fehér alsóruhás vidéki úrnő, aki este érkezett a városba férjével, és Szekérke jelenlétéről mit sem tudott. A hölgy visszamenekült szobájába, Szekérke pedig elgondolkozott az esemény felett.
– Nem volna igazság még a csillagokban sem, ha ebben a nyájas városban, ahol így megbecsülik a művészetet, még egy jóravaló kaland sem akadna – dörmögte Szekérke, és gazdag vidéki úrhölgyekről kezdett ábrándozni, akik átnyújtják neki kincseiket, hogy a színjátékra megtanítsa őket.
Alig szundított el megint Szekérke: most már a szekrényből hallatszott az a titokzatos kopogás, amely hívogatni, csalogatni látszott, szebben minden szirénéneknél.
Úgy látszik, rejtekajtó nyílik a szekrénybe a szomszéd szobából – gondolta magában Szekérke, és most már a szekrényhez lépett, óvatosan felnyitotta annak ajtaját, és a szekrény hátulsó falán biztatóan, háromszor visszakopogott, hadd győződjön meg a hölgy, kérését Szekérke megfontolás tárgyává tette.
Miután újabb kopogtatás nem hallatszott, Szekérke bizonyos csalódottsággal feküdt vissza ágyába.
Mind ilyenek ezek a vidéki hölgyek, megijednek az első elhatározás után – gondolta magában borúsan Szekérke, mert most már valamiképpen végleg magáénak tekintette azt a hölgyet, akinek árnyékát a folyosón látta.
A következő percben az ajtónál kopogott a vándorolgató sündisznócska.
Szekérke most már egy pillanatig sem habozott… Itt van, vett magának bátorságot, hogy az ajtaján ismételten kopogtasson. A legnagyobb szamárság volna a kalandot most elmulasztani, amikor az kétségtelen. Lehet, hogy szenvedések is várnak Szekérkére e kaland folytán, de bizonyos örömök is… Nagy elhatározással ugrott az ajtóhoz, és kinyitotta azt. Valóban az iménti hölgy futamodott végig a folyosón… Szekérke szívdobogva látni vélte arcát egy pillanatra, s úgy ítélte meg azt, hogy tündöklő. És a hölgy megint eltűnt egy ajtó mögött.
Ki tudja, hányszor kopogott még az álmatlan sündisznócska a Szekérke ágya körül, amíg a színész végre elhatározta, hogy elmegy megkeresni a hívogató hölgyet. E célból kilépett a folyosóra, és az ajtókon titkosan kezdett kopogtatni, még ott is, ahol csak jóízű horkolást hallott… A kopogtatásoknak azonban rossz végük lett, mert a fogadóban lárma keletkezett, vendégek és szolgák futottak össze, és véresre vervén Szekérkét a rendőröknek adták át, mint tetten ért betörőt.
Szekérke késő öregségére mondogatta:
– Egyetlen városban lett volna szerencsém életemben, akkor is egy nő tett szerencsétlenné.
A sündisznóra sohasem gondolt.
(1926)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
