2
2
Különösen múlik, múladozik az idő az ilyen furcsa várakozások alatt. Nem mondható, hogy a legkellemesebb gondolatok jutnak eszünkbe. Szeretnénk visszafordulni, de már nem lehet. És különben is Heléna hercegnő minden dolgában nagyon elhatározott volt. Sohase bánt meg semmit, amit tett. Modern nő volt. Freud professzor tanításai nyomán nézte a világot. Ma november 16-a van…
– Meg kell várnom a jósnőt – mondta nekem a hercegnő, miután egy konyhaszéken elhelyezkedett.
Járebné ezután nem sokat váratott magára.
Egy nagy ruhásszekrényből kinyúlt egy öregasszony keze, amely inteni látszott, és mi a ruhásszekrénybe léptünk. Innen egy kis szobán keresztül egy nagyobb szobába mentünk, nyilván a varróműhely szomszédságába.
– Minek ez a sok hókuszpókusz? – szólt fátyola alatt megvetőleg Heléna hercegnőm. – Ma november 16-a van, amúgy is meg fogom tudni az igazat.
Azt hiszem, a jósnők mind egyformák: Járebné is csak valamely ócska sláfrokban ült, amelyről mindig az jut eszébe az embernek, hogy valahol káposztát főznek. Mit mondhat egy alacsonyrendű asszony hercegnőmnek? Ezen az alapon a mosónőjét is megkérdezhette volna. Járebné nyilván bábaasszony volt azelőtt, és bizonyos fölényességét ezen a pályán sajátította el.
– Az úr idebent maradhat? – kérdezte hercegnőmet.
– Az úr előtt nincs titkom – felelt Heléna, és lassan leült a jósnővel szembe.
– Kártyából beszéljek? – kérdezte a jósnő, mialatt vizsgálódó pillantásokat vetett hercegnőmre. Egy pakli kártya már elő is került. Az asszonyság megcsapdosta, megemelte a kártyát. Mialatt mindvégig hercegnőmre nézett.
– Magának valami orvosságra van szüksége – mondta hirtelen, mintha kártyái szóltak volna hozzá.
– Igen, orvosság kell a halál ellen, mert úgy érzem, hogy nemsokára meghalok.
– Miért?
– Nem tudom. De minden este csodálkozom, hogy még élek. És330 minden reggel nem merek voltaképpen felébredni, mert azt hiszem, hogy ha felnyitom a szemem: a koporsóban találom magamat.
A jósnő megvakarta az orrát. És mond:
– Ez nehéz eset. Mert a halállal még mi sem bírunk el, pedig mi jól ismerjük őkegyelmét. Tehát még szeretne élni?
– Nem – felelte hercegnőm.
– Meghalni?
– Nem – mond Heléna. – Álomba akarok menni. Se élni, se halni. Csak mindig álmodni.
– Hm – szólt a jósnő. – Ez nehéz eset. Mert mi ismerjük az álmokat, de parancsolni még mi sem tudunk nekik. Aki álmodik: nem él. Aki álmodik: nem hal meg. Szóval arra a szigetre akar menekülni az élet és a halál elől, ahol mindenki álmodik?
– Oda – felelt hercegnőm. – Álmomban látni akarom az igazságot, de úgy, hogy az ne fájjon, ne érezzék se kínt, se gyötrelmet, se boldogságot, se boldogtalanságot. Márvány legyek, aki csak néz.
– És ezt az urat? – mutatott rám a jósnő.
– Majd, ha felébredtem. Úgy akarok elaludni, hogy bizonyosan tudjam, hogy őt látni fogom, amikor felébredek.
A vénasszony megint az orrához nyúlt:
– Ez nehéz dolog. Mert álomból nem lehet vigyázni senkire. Álomból nem lehet megfogni, tartani, szívhez szorítani senkit. Álmunkban senki se jöhet utánunk. Egyedül kell az álomba belépni, mint akár a koporsóba.
Heléna hercegnő nem felelt, pedig bizonyára felelhetett volna, ha akar, mert sokkal okosabb volt, mint a jósnő.
Az asszonyság pedig kártyáit nézte. Rakosgatta, hívogatta őket, mint már ez a jósnők szokása.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
