Dunári
Dunári
Nagybátyám, Dunári úr, akiről néha volt szerencsém írni: betegsége miatt mérsékelten élt. Nem volt ugyan üvegből a lába, mint ebben az időben ez divatban volt az idősebb úriembereknél, de nagyobb gondot fordított a pulzusára, szívverésére. Megmérte a folyadékokat, amelyeket elfogyasztott, megszámlálta a lépéseket, amelyeket tett, nagyon meggondolkozott, mielőtt a biedermeier kanapéról felkelt volna. Péntek volt a szerencsés napja, ilyenkor a szabad természetbe hajtatott, a vámerdőbe, és leguggolt egy fatörzs alá, ahol órák hosszáig élvezte a jó levegőt. Dunári úr már esztendők óta a szívével volt megakadva… Dehogyis mert volna valamely mulatságos dolgot elkövetni. Üvegből volt a szíve.
Az újságból a halálozási híreket olvasta, és nagyon megelégedett volt, ha ismerősökre talált a holtak névsorában, mert az volt a meggyőződése, hogy az ismerősei azért haltak meg, hogy ő tovább éljen.
– Több levegő jut rám – monda helyeslően.
Nagyon szeretett híreket hallani a nagyvilágból, ugyanazért mindenféle olyan emberek látogatását is fogadta, akikkel egyébként nem ment volna végig az utcán.
Így például sűrűn látogatta őt egy rezes orrú, haszontalan, vén korhely, akit a város minden kocsmájából kidobtak. Dunári pálinkát vagy bort állított a vén gazember elé (ő maga természetesen tartózkodott az italtól), és kikérdezte a ködös cimborát a városbeli mulatságok, italozások, éjszakázások, lumpolások, kártyázások, „nőies” dolgok felől, hogy csak úgy szikrázott a szeme, amikor hírét vette régebbi ismerősei részegeskedésének.
– Még mindig csizmából húzza a sört Brúnó? Még megbolondul a cigánymuzsikától Alajos? Elkártyázza az utolsó krajcárját Marcellus? Kivel verekedett utoljára Miksa? És Kornél hol támogatja a322 kasszatündér trónusát mostanában? És a dacos Jeromos, aki a harmadik liternél úgy énekelt, hogy a kocsmaablak betörött?…
A vén korhelynek mindenkiről volt mondanivalója, a megfelelő pohárkák ellenében. Igen, még mindig ugyanazon életmódot folytatják a Péterek és Pálok, mint abban az időben, amikor Dunári úr kimaradt a társaságukból. Senki se „javult meg” a városban, csak az egyetlen Dunári.
– No, csak igyanak tovább az én egészségemre – mondogatta Dunári fonnyadt, hámló kezeit dörzsölgetve. – Én majd csak egyetlenegyszer fogok mulatni még életemben. De az olyan mulatság lesz, hogy megemlegeti az egész város.
– És addig, te vén fösvény? – kérdezte a Korhely.
– Addig csak járjátok ti a bolondját, öcséim, fiaim, barátaim.
A vén Korhely vizes szemmel felelt:
– Könnyű azt mondani, hogy járjuk a bolondját, de honnan vegyünk megfelelő költséget hozzá?
– Majd én adok, ti csak mulassatok.
És valóban, a vén fösvény Dunári mindig kidobott az ablakon bizonyos pénzmennyiséget, amikor a régi cimborák boros fővel, pénzük fogytával rá verték az ajtót, mert a mulatozást tovább akarták folytatni.
Ilyenformán lett az üvegszívű, legvigyázatosabb, pedáns Dunári pátrónusa az éjszakai korhelyeknek, akik messzi városrészekből is felkeresték éjfélek táján, hogy földszintes házán bezörgessenek.
Dunári pedig csak nevetett:
– Mi lenne a világból, ha minden ember „megjavulna”, és mindenki hosszú életű akarna lenni, mint én? Csak táncoljatok, csak veszkődjetek, csak gurigázzátok a szíveteket, elméteket, egészségeteket. És ezzel is tovább élek.
Dunári úr, bár emberi számítás szerint: igazat gondolt, nem maradhatott meg a hosszú élet álláspontja mellett. Egy éjszakán haldoklani kezdett, fulladozások, kétségbeesések, riadalmak, halálfélelmek vettek rajta erőt. Miután senkije sem volt, aki hajlandó lett volna helyette meghalni, mint ezt a családos emberek jogosan elvárhatják, Dunári haldoklásában a kapukulcsot dobta ki az első éjféli társaságnak, amely ablaka előtt elment.
– Gyertek be, betyárok – fuldoklott Dunári az ágyban, és verejtékezve nézett kidülledt, merevedő szemével a korhelyekre, akik beszállingóztak a házba, kopott kabátjaikban, csak éjszaka viselhető kalapjaikban és nappal dugdosott cipőikben. Borszag és a dana tölté meg a haldokló szobáját.
– Mulassatok – üvöltötte Dunári, és a pénzesfiók kulcsát odavetette ama bizonyos öreg Korhelynek, aki látogatni szokta, mert Dunári úr még mindig reménykedett, hogy a részeg emberek közül valaki meghal helyette.
Más cimborák cigánybanda után futamodtak, hordókat vertek csapra a haldokló körül, bolondok részeg éjszakája volt az, amelyen Dunári meghalt. Egyedül, a korhelyek társaságából.
A korhelyek még darab ideig beszéltek furcsa pátrónusukról.
(1927)324
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
