…Ha ugyan Dálnokinak hívták valaha
…Ha ugyan Dálnokinak hívták valaha
Vendégeink még egy darab ideig maradtak. Én titkon, a hátralévő idő alatt Kálnay Lászlót figyeltem, de ő nemigen szólt többet. Csak a színész „letyegett” tovább, de most már senki nem hitte el a mondanivalóit, még tán Dillenberger órás sem, aki tíz esztendeje semmit sem látott a világból, ugyanezért végül karonfogva vitték haza barátai a hóesésben.
– Te, Laci… te, Laci… – ismételgette az órás, a kapun kívül, az utcán ballagva.
– Az asszonyokkal én tudok beszélni, nem pedig Dálnoki. Ha ugyan Dálnokinak hívták igazában a vén komédiást.
A „vén komédiás” a karonfogózott, beborozott órás mellett ballagott, de a hideg időjárás miatt nem került rá a sor a megszólalására.
– Nem szabad az asszonyokkal elhitetni azt, hogy az ő kedvükért hallgatunk el valami szemrehányást, amely más férfira vonatkozik. Ha a férfiak összetartanának bizonyos kérdésekben, aminthogy az asszonyok megértik egymást nyomban bizonyos mindennapi kérdésekben, apró betegségekben, ruházati hibákban, egy gomb leszakadásában, amit a férfiak előtt titkolni kell: – ugyanolyan boldogok volnának a férfiak, mint az asszonyok, ha például sikerül egy ilyen vénasszonyt megregulázni, mint például a Kis-Krúdy öreganyját – mond mendegélés közben Kálnay László, amikor is a mély hóban nem lehetett egész bizonyossággal megállapítani, hogy a vak Dillenberger vagy a bundája viszi előre Kálnay Lacit.
Én azonban megsértődtem a boros úriember beszédén, és erősen védelmembe vettem nagyanyámat, aki minden bizonnyal meg is érdemelte ezt a védelmet rajongó unokája részéről. Talán egy darabig még azon is gondolkoztam, hogy a hóba dobom a társaságot, amely műveletben a színész bácsi mindenesetre segítségemre lett volna, mert láthatólag kiábrándult ő is Kálnayból, midőn az többé már nem a Szegény Patyust olvasta. Azonban eszembe jutott nagyanyámnak tett ígéretem, mely szerint a beborozott öregurakat mindenesetre házukig, kapuig, küszöbig kísérem a kísértetiesen csendes és sűrű hóesésben, amelyben mind többször felhangzott K. L. horkanása:
– Messze van még a lutheránus templom?
Mire a vak Dillenberger felelt:
– Mindjárt ott leszünk.443
– Mert – ismételte K. L. – , mert nem szeretnék a hóba fulladni, mint az a vén tirpák, tót kutya, az a vereshajú lutheránus, pálinkaivó, göthös, csipásszemű, taknyosorrú, lőcslábú, fogatlan, veresbajuszú, tetves Izé… akinek a neve most nem jut eszembe, de csak annyit tudok róla, hogy bundapálinkát ivott.
Ilyen és hasonló elbeszélésekkel fűszerezte bandukolását K. László, amikor a helybeli magisztrátus és polgárság minden egyes tagját összeszidta, akár ismerte, akár nem, sőt a nevét sem tudta mindig teljes bizonysággal annak, akit szidott. „Pedig milyen nagyeszű ember!” – gondoltam magamban, mert a Kálnay László írói zsenije már megillette képzeletemet, holott ő maga a „nesztelen”, „zajtalan” és „meztelen” szavakat pajkos diákok módjára variálta a helybeli hölgyvilágról, és nem sokat törődött azzal, hogy a színészbácsi néha zavarodottan köhécselt a háta mögött, mint mikor „félre” mondanak valamit a régi vidéki színpadon.
Tudniillik éppen Dillenbergernét, a vén órásmester hadnagyfeleségét emlegette illetlen szavakkal a költő, mire a vak ember verekedni akart. Kiáltozása betöltötte a sötét éjszakát.
D. G. Gy., a színészbácsi Dillenbergert fogta karon a mély éjszakában. Én Kálnay László bundáját húzogattam.
– Vezess a Betyár-kávéházba, ott majd elintézzük a többit – mond hirtelen haragra gerjedve az első eleven magyar író, akit életemben láttam.
– Amúgy is olyan éjfél utáni szag van az időben – tette hozzá később az előbbi mondathoz a poéta, mintha valaki előtt igazolni akarná magát.
A Betyár-kávéház közepén Benczi Gyula, a sokat emlegetett cigányprímás állott fehér, gyémántgombbal domborodó ingében, tetőtől talpig frissen vasalva fekete ruhájában, az arca frissen borotválva, és a bandája zenészei is olyan ünnepélyesen üldögéltek mögötte, mintha valamely hangversenyt játszanának a pódiumon. Az ezüsthűtőben pezsgő állott a biliárdasztalra helyezve, fehér, vasalt szalvétába burkolva, fehér kendőn állottak a gyöngyös kelyhek is. Olyan ünnepélyes volt itt minden, mint valamely francia regényben, ahol sohase beszélnek hangosan, még a gázlángok is megfinomodtak máskor pókhálósnak tetsző üvegburkaikban. A vendégek, egypár „tartalékos” zenész, néhány éjjeli pincér, aki zajtalanul szökött be, hogy Benczi Gyula „hangversenyét” hallgassa: ugyancsak olyan áhítatosan üldögéltek,444 mint valami nagymisén, ahol félig imádkozva, félig félálomban hallgatják a melódiákat.
Benczi Gyula és bandája a „Repülj fecskémet” játszotta, nagyobbrészt egyedül, hogy a banda csak a legünnepélyesebb pillanatokban szólhatott az egész dologba, mintha valamely nagy megtiszteltetés érné, hogy a maga fogyatékos tudásával hozzájárulhat a hangulat áhítatosságához. Egyébként valamennyien meghatott „cigányszemmel” néztek a komoly prímásra.
Hol járt a nóta ekkor? Nem tudnám megmondani, pedig sokszor idéztem vissza magamban ezt a jelenetet.
*
A kávéházi kassza mellett apám ült, egymagában, a sarokban igen komolyan, kicsit szomorúan, kicsit fáradtan, a fejét hátrahajtotta a támlásszékben, egy üveg parádi víz állott mellette, ugyancsak ezüstvödörben és előtte egy fehérkendős tálcán gyöngyöző vizespohár. Az akkoriban divatos Tisza-szivar, hosszú Casino-papírszipkában borongott fáradt kezében, amint merengve, félig figyelve hallgatott az igyekvő prímás játékára.
Apám bennünket, Kálnay Lászlót és elsőszülött fiát a Betyár-kávéházba belépni látott, megvető, de szótlan mozdulatot tett. Feladatta magára hódprémes bundáját a kávéház tulajdonosával, fejére nyomta ugyancsak hódsapkáját, kezébe vette elefántcsont-fogójú, szürke fából való sétabotját. Még a kesztyűjét is felhúzta. Intett Benczinek. De rám egy pillantást sem vetett. Soha többé az életben.
Elment. És pár perc múlva szótlanul, eltűnt a cigánybanda.
– Hová mentek, romák? – kiáltotta öreg barátom.
De azok nem is feleltek.
Éreztem, hogy a sorsom dőlt el. Kálnay Lászlóval, a szegény íróval, drága poétával maradtam a kávéházban, ahelyett hogy az apám után futamodtam volna a babonás éjszakán. Laci bácsi két forró feketekávét rendelt, és elmondta élettörténetét.445
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
