Rabja lettem a hazudozásnak is…
Rabja lettem a hazudozásnak is…
Ellenben bőségesen vigasztalódott Kálnay László mesemondásain, aki minden alkalommal megdicsért nagyanyám előtt nyugodtságomért, a könnyelmű nőktől való irtózásomért, a borveszedelemtől való tartózkodásomért és minden egyéb kiválóságomért, amelynek magános óráimban, az elgondolkodás óráiban nyomát se találtam magamban. Úgy kezdtem gondolkozni a nőkről, ahogyan tán soha életemben – mint megcsalni, kijátszani, elhagyni való, üres bábokról, akiknek se átkai, se imádságai, se érzelmei nem sokat jelenthetnek egy „okos ember” életében. Úgy szerettem a bort, mint egy tökéletlen, vén bolond, aki már csak a borosüveg kiürítése után talál megvigasztalódást eddigi életéért. És olyan rabja lettem minden éjféli, titkolni való szenvedélynek, játéknak, gyönyörnek, dohányzásnak, virtuskodásnak, verekedésnek, sőt hazudozásnak is, hogy már a könyvtárat se látogattam, a D. G. Gy. kedvéért se, ellenben magamban is beültem a Rigóba, hogy estére érkező „barátaimat” ott bevárjam. Igen, ilyen voltam alapjában véve, és D. G. Gy. ezt nem is titkolta nagyanyám előtt, mikor tréfásan „felemlegette hőstetteimet”. „Ó – kiáltott fel a szíve közepén talált nagyanya. – Talán csak nem arra ítélt a végzet, hogy ezt a legkedvesebb fiúunokámat is elveszítsem, mint legkedvesebb Béla fiamat, legkedvesebb uramat, a Grófot, minden idealizmusomat, amelyet valaha a férfinemről, az életről tápláltam?” Nagyanyám elkomolyodásakor, elbúsulásakor, elgondolkozásakor azonban nyomban megjelent a szakállát pedergető kis ügyvéd:
– Ezt a rendkívüli fiút pedig nem hagyom bántani, mert a fiúkat nem úgy szokás nevelni, mint a leányokat. Ki az életbe, öcsém! Ki a piacra! Ott válik el, hogy ki micsoda, mennyit bír markolni, mennyit tud emelni, mennyit tud rosszalkodni! Ütni, visszaütni! Ez az élet. Mit számít az, ha egy-két ember elesik körülöttünk. A győztest gondolkodás nélkül szokás szeretni. Ebben a fiúban pedig megvan az erő, a tehetség, a bátorság, az elszántság arra nézve, hogy ne a Rigó kocsmájából, vagy a Hársfa deszkahasadékán át nézegesse az életet, ezt a piros, leszakítani valóan piros életet, hanem a kengyelbe tegye a lábát, ha rákerül a sor. Ne hagyjátok elpusztulni itt a nagyanyja szoknyája mellett!
Így beszélt Kálnay László, amíg nagyanyám könnyei lassan fölszáradtak450 és mosolyogni kezdett azzal a mindentudó fájdalmas két szemével, amely odáig csak a bánatot ismerte. „Nem szabad elgyengülni, tekintetes asszony, mert a gyengeség egyenlő a halállal.”
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
