2
2
A régi pesti Belváros egy mellékutcájában egy koraősz, oldalszakállas, ritkuló üstökű fiatalember bukdácsolt, aki éppen olyan korán kopaszodott, mint a nehéz csákó széleitől szoktak a katonatisztek, éppen olyan korán leélte életét, mint Magyarországon azok, akik szent lelkesedéstől fűtötten művészeti és irodalmi ideálok után szaladgálnak, amíg lábuk és szívük bírja; ahelyett hogy elhelyezkednének valahol a még száz esztendő előtt lehetséges magyar élet kemencéje mellett.
A festészeti pályán nem boldogult Kisfaludy Károly. Sok minden körülményesség, ügyesség, rátermettség kellett ahhoz, hogy abban az időben valaki a pingálásból megéljen. Kisfaludy nem értette a festészet dolgát, legalábbis annyira nem, hogy megélhetett volna belőle. Nem voltak nagyúri ismeretségei, ami nélkül a festő ez idő tájt olyan volt, mint a szárazra vetett hal. Elment tehát arra a pályára, ahol a legnagyobb, legszabadságosabb, legkorlátlanabb emberi függetlenség kínálkozik: felcsapott írónak. Kazinczy, aki pedig úriember volt, amúgy is fennszóval hívogatott az írói működésre minden magyar embert, aki erre nézve komoly buzgalmat érez magában. Beállott földön járó csillagnak, mint ez idő tájt a legszegényebb, legelhagyottabb, legárvább emberek, az írók nevezik magukat.
Bolyongásaiban megismerkedett az élőszó apostolaival a vándorszínészekkel, akik szekereikkel, színes kortináikkal, összetákolt színpadjaikkal, csapongó kedvükkel, emberfeletti rajongásukkal felbukkannak az országutakon, amelyeken a vándorló Kisfaludy ugyancsak a szívét hordozta, hogy annak tartalmát felkínálja ismerősnek, ismeretlennek, a magyar közönségnek. Ezek a vándorszínészek látták meg leghamarabb a lidérclángot, amely még ismeretlenül bolyongott Kisfaludy Károly kopott köpönyeges alakjában a dunántúli utakon. Ezek a kaszakapa-kerülőnek mondott, nyomorgó rajongók, a száz év előtti színészek19 szorítottak helyet a maguk nyikorgó kordéján a költőnek, amikor az vándorlásában hozzájuk csatlakozott. Regényességgel, nélkülözéssel, dallal és nyomorúsággal volt tele az életük azoknak, akik a magyar nyelv és képzelem dicsőségét hirdették a vendégfogadók állásaiban. Teátrumnak csúfolt szálákban, álmos, alig ébreszthető publikum szeme láttára, amely életmód csak legfeljebb azoknak való, akik korán a mennybe szállni akarnak, hogy szentekké váljanak. Hideg eső, hideg szél és hideg közöny várja a színészt még azokon a helyeken is Magyarországon, ahol egyébként mindig arról beszélgetnek, hogy tenni kellene már valamit a nemzeti közművelődésért. Szinte halljuk a száz esztendő előtti beszélgetéseket, amelyek Budán és Balatonfüreden a kiragasztott színi cédulák körül felhangzanak: magyar játékot a magyaroknak, ne pedig külföldi csepűrágást! – morog a hazafias dörmögés, amikor a magyar színdarabok híján vándorló színtársulatok itt-ott felütik sátorfájukat.
Hát az első magyar színdaraboknak éppen az a koravén, betegeskedő, csupán önfeledt állapotban felderülő költő volt a szerzőjük, amely színdarabok már bejárták az országot a vándortársulatok szekerén.
Fájdalmas példája Kisfaludy Károly elmúlása a magyar irodalomban mindazoknak, akik a legkülönfélébb életpályákat odahagyva, végre az irodalom berkeiben találnák meg a maguk helyét. Száz esztendő múlt el azóta, de ma sem mondhatunk egyebet, mint Kisfaludy Károlynak mondtak azok, akik szívből szerették: – csak vissza, vissza az irodalmi pályától, mindaddig, amíg más pálya útja mutatkoznék! Csak vissza az ábrándoktól, regényeskedésektől, mert már száz év előtt se volt itt létjogosultsága annak, aki itt a betűnek új formáját, kitalálását, új zengzetét a szónak, a nyelvnek álmait akarná fejtegetni.
Nem születnek ugyan új Kisfaludyak, de még azok is póruljárnának, akik azt hinnék, hogy száz esztendő óta valami is megváltozott. Az írói pálya kalandosabb, mint Kisfaludy idejében.
(1930)20
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
