A virrasztóhoz
A virrasztóhoz
A csillagokat hányan nézik mostanában Magyarországon! A száraz, téli éjszaka égboltozatán soha olyan fényesek nem voltak a csillagok, mint ez esztendőben. Mintha kifényesítette volna őket egy láthatatlan égi kéz: ragyogjatok, csillagok, mert most minden szem reátok tapad, a Kárpátok között az őrkatonáé, a kis falvak rózsalevél nagyságú ablakai mögül a virrasztóké, az özvegyeké és árváké, és azoké, akik ezután lesznek árvák, özvegyek. A csillagok, akik hajdan a szerelmesek és bujdosók barátai voltak, akikről a népmese szelíden hangzott, akik pajkos hunyorítással nézték ma egy esztendeje a disznótorból hazafelé bandukoló falusiakat: a csillagok mostanában divatosabbak, mint valaha. Hisz mindenkinek van csillaga – véli a fantázia. Vajon mikor hull le a csillag? És a csillag ott a magosságban éppen úgy benéz a határmenti hegy szakadékba, mint a kis falvak házaira, nagy városok lámpásaira, Homonnára, Kassára, Szerbiára, Bukovinára… Bizony nehéz éjszaka aludni mostanában. Az álom elkerüli a szemeket, és a kis tündér, amely a párna csücskén helyet foglal, mint egy hintázó lepke virágos almafagallyon, sohasem mond drága, édes gondolatokat. Szürke anyóka üldögél a sarokban, és fon. Megtört szemét reád mereszti. Az óra halk tiktakolásán mintha meleg, véres hullámzás remegne átal. Tán csata van most valahol… Nem világosodik még az iparcsarnok kupolája a liget fái felett? Csak a csillagok szikráznak a hideg magosságban, és a téren nagy szakállú öregember ballag végig, talán maga az úristen, akinek éjszaka dolga volt Budapesten. Istenem, sok csillag szaladt le az égről ma éjszaka?
A régi éjszakákon a csillagoknak az volt a dolguk, hogy gyermekágyakra vigyázzanak, és a szerelmesek sóhajtását közvetítsék. A Petőfi versében benne van minden poézise a csillagok hivatásának. Manapság a szegény katonákra vigyáznak a csillagok. A végtelen hómezőkön, az erdős hegyháton, a befagyott folyó partján, az őrtoronyban77 virrasztó katona hová nézzen magányosságában? Csak a csillagra néz, és annak sugarára bízza a gondolatát. Mennyi postai munkájuk van az égi szemeknek! Milyen messzi állomásokra kell elszállítaniok az üzeneteket! Csak fordítsátok szemeteket, asszonyok, gyermekek bizalommal a csillagokra. Bizonyára üzen egyszer valamit majd a katona. Ha nem a földről, a másvilágról. Mily soká virrad ma éjszaka!
A téren, ahová ablakom nyílik, katonák vonulnak keresztül. Ismerem már a járásukat. Éjszaka hozzák őket északról vagy délről. És hajnalban viszik őket tovább északra vagy délre.
Néha énekelni szoktak, ha dalos gyerekek vannak közöttük. Felharsan a sötétségben valamely új módi bakanóta. (Most van szüretje a bakanótának.) Az ablakok megrázkódnak a szürke bérházakon, visszhang támad a liget fái felől, mintha ott is vonulna egy másik katonacsapat énekelve az éjszakában. A kávéházból kiszalad a fehér sapkás tűzilegény. A kártyások kártyával a kezükben állonganak a kávéház előtt, a fonnyadt kasszírnő boldog nevetése idáig hallatszik. Aztán megvilágosodnak egymás után az ablakok a tér barna házhomlokain. Mintha felnyitnák az alvók lezárt szemeiket, és a szemekből karácsonyi lámpás sugározna. Asszonyok, férfiak, gyermekek álmos, de röpködő tekintete tódul a térre, mint a szemeknek egy drága, áhítatos esője. Szinte élénkebben hangzik a bakanóta minden ablak megvilágosodásával. Mintha csak azért jöttek volna haza a bakák egyetlen éjszakai órára Budapestre északról vagy délről – a Keleti pályaudvartól a nyugoti pályaházhoz vonulván –, hogy az éneklésükkel gyönyörködtessék a helybeli lakosságot. Mintha azt akarnák bebizonyítani az ablakok alatt, hogy sem a kedvük, sem a hangjuk nem veszett el a háborúban.
Fújják boldogan, hosszan, ahogyan csak katonák tudnak énekelni, akiknek kurta zsoldjukból nem telik arra, hogy muzsikáltassanak maguknak, énekelnek tehát, mert a dalban van minden örömük, szórakozásuk, felejtésük, megnyugvásuk, az ingyendalban, amit magának énekelget az ember, ha lyukas a zsebe, ha nagyon szomorú, vagy ha nagyon boldognak érzi magát. Mint mikor a koplaló cigány önmagának muzsikálgat a faluvégi, széljárta kunyhóban… Mint mikor a költő holdvilágos éjszaka a vadgesztenyefák alatt ballag, hol78 nagyon boldog volt valamikor… Mikor az embernek egy hosszú nap vagy éj tépelődő, keserves gondolatai után, a bánat legmélyén, csaknem nyakig a sírveremben hirtelen, minden ok nélkül, valamely megfejthetetlen lelki színjáték folyományaképpen: eszébe jut egy dal, amit valahol régen hallott. Madridban, egy erkély alatt vagy a bécsi zengerájban vagy az édesanyjától a bölcső felett.
Mennek barnán, hosszan, igyekezve, mintha elkésnének valahonnan, a téren a nagy fák mintha megvilágosodnának az ablakok fényétől – vagy talán belülről, mint a népmesében a szegény vándorló katona felett a vén cserfa –, együtt zengik a fák a nótát a bakákkal. Mintha elképzelt regék elevenednének meg. Mindegyik baka egy-egy csodálatos legenda, amelyet soha-soha többé nem láthatunk majd, csak ebben az időben, midőn a szemünk láttára folyik a világtörténelem. A csodálatos, a béke idejében szinte elképzelhetetlen figurák kopott köpenyegeikben, keserves bakancsaikban, és a tekintetükben a halál és élet oly rózsakoszorúsan hempereg, mint az amorettek a régi piktorok rajzain. Mintha jönnének a nép regék sűrű őserdőiből – tegnap még fák és bokrok voltak, útszéli fakeresztek, magányos kőszentek egy felvidéki keresztúton vagy száraz kórok az elhagyott szántóföldön –, és egy napra megelevenedve elhozzák közénk a mesék, legendák hangulatait, a háborút a nép fantáziájából, a pásztortüzek és fonók mondáiból, megmutatkoznak a nagyvárosi éjszakai utcán, hogy lássuk, hogy milyen igazában a harctérről jövő és csatába menő katona – azután mennek tovább, messze, a népmesékbe vissza.
Az ablakok utánuk világítanak a setétségben, a fák decemberi tar gallyain még egyszer feltűnik a karácsonyi ragyogás, és az emberek tekintete még egyszer elrévedez a kopott, sáros köpenyegek mögött, mint egy furcsa, érthetetlen álma után néz az ember, midőn fölébredt.
A bakancsok lépése a mellékutca szunnyadó éjszakájából hangzik. Vajon hová mennek?
A Rákóczi-harcok, Thököly hajdúi, a negyvennyolcadiki szabadságharc: mind egy-egy gyönyörű nagy liget a nemzet mesemondó országában. Legtöbbünknek a gyermekkora azzal múlott el, hogy az öregek beszédét hallgattuk Görgeyről, Guyonról, Klapkáról… Egy egész nemzedék a forradalom után az anyatejjel szívta magába a dicsőséges, gyönyörű történeteket a nemzet nagyszerű ébredéséről,79 Kossuthról és a budavári ostromról. Az öreganyám, aki korának egyik legolvasottabb asszonysága volt – szerette a hosszú regényeket és a történelmi könyveket, latin szavakat tudott, és az alkotmányt bizonyosan egy gyönyörű magyar férfiúnak képzelte –, talán még ma is a nagysallói ütközetnél tart a mesemondásban. Mi lesz most majd a háború után? Az új legendák, az új mesék, a hőstettek és csodálatos kalandok máris olyan rengeteg mennyiségben állnak a fantáziák rendelkezésére, hogy két-három nemzedéknek se lehetne mindent elmondani.
Rákóczi harcai alatt megfontolt, ünnepélyes, szinte történelmi lépésekkel követték egymást az események. Mintha egy-egy ütközet után mindenki hazament volna megpihenni. Hónapok múltak el, amíg valamely nevezetesebb esemény bekövetkezett. Teleltek, nyaraltak, pihentek a seregek. Szerettek Pozsonyban vagy Lőcsén üldögélni. A vezéreknek volt idejük hazalátogatni. Egy-egy nagy csata után megfontolni a dolgot, visszavonultak kerített városokba.
A szabadságharc alatt már gyors parasztszekéren nyargalnak a történetek. A régi naplók, feljegyzések minden napról tudnak valamely híradással. Ha egyéb nem történt, Debrecenben összeült a követek háza a nagytemplomban. Azonkívül a csatározás is sűrűbb volt, minden hétre esett belőle. A szívek fennen dobogtak, a honleányok tépést csináltak, gyászruhát varrtak a lányok, antik ékszereiket a nemzet oltárára helyezték az öregasszonyok. Csodálatos véráramlás árad felénk a szabadságharc napjaiból.
Ma? Szinte kábultan, megrettenve állunk a repülőgép százkilométeres gyorsaságával következő eseményekben. Szerbia, Galícia, Kelet-Poroszország, Franciaország, Flandria, Kisázsia, Szuez, Csendes-óceán, Máramaros, London: minden nap minden órában ontja felénk az eseményeket. Hová nézzünk? Hová koncentráljuk figyelmünket? A máramarosi menekült asszonyok panaszát hallgassuk, vagy a negyvenkettős mozsarak mellett szolgáló magyar tüzér előadására figyeljünk? A szerb lövészárkokban visszhangzó lövések dörgését számoljuk, vagy az Emden hőstetteit? Hová figyeljünk, merre nézzünk, miért sóhajtsunk, miért imádkozzunk? Egy egész világ áll a fejünk felett lángban, és a csillagok nyugodalmasan hunyorgatnak a magasságban. Mintha ők már előre tudnák, hogy az események ezen bibliai özönvizéből hány szigetecske marad a felszínen. Mintha már előre tudná a csillagsugár, hogy a flandriai árvíz, a Mazuri tavak kilométerekre80 hangzó halálhörgése, Ravaruszka és az elfoglalt Belgrád: egyszer minden eloszlik, elmúlik, eltűnik előlünk, és csupán egy vagy két embernek a maga kis csatája, sorsa, sebesült válla vagy tüdőcsúcshurutja érdekel az egész világháború mennydörgéséből. A reimsi székesegyház összedűlése egyetlen sóhajtásával nem ér fel annak, akit szeretünk, akinek reánk való gondolatát a decemberi téli éjszaka szikrázó csillagaiból szeretnénk kiolvasni.
Ó, már csöndesen virrad a Városliget felett. Varjak kárognak a ködbe borult fák magosságában. Mennek, utaznak az éneklő bakák után.
(1914)81
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
