A háromszoknyás lányok
A háromszoknyás lányok
Ez a régi párizsi regénycím vándorol a képzeletemben, ha az utcára lépek, és az idei női divatot szemügyre veszem.
Mindnyájan azt hittük, hogy 1915-ben legfeljebb a kis varrónőknek, a női fodrászoknak és a kelmefestőknek lesz dolguk, akik feketére festik a tavalyi tavasz piros szoknyáit. És íme, észrevétlenül új vagy legalábbis régen látott divat mutatkozik. Erzsébet királyné nyolcvanas évekbeli fotográfiáin láttunk hasonló hármas szoknyákat – ám akkor még turnérre volt szükségük a nőknek. És a háborús divat meglehetősen költséges, hisz igazság szerint egyetlen szoknyára sem volna szükségük mostanában a hölgyeknek, nem pedig mindjárt háromra. Ám ezen legfeljebb egymás között vitatkozhatunk, férfiak. A női gondolkozás, világfelfogás nem változik a világháború kedvéért. A múltkoriban egy cikkecskémet ezzel a kérdéssel fejeztem be: „vajon mire gondolnak a nők mostanában?” Egy tucat helyről jött rá a válasz:
Ruhára!
Ezt válaszolta bölcs, ifjú barátom, a haditudósító, aki a pesti korzón járatos; így válaszolt az ötvenéves, sokat tapasztalt hölgy, aki legjobban ismeri a dámákat és kócsagtollaiknak eredetét; ugyanezt mondta a szent életű asszony, akit mély tisztelettel megkérdeztem a templom környékén, honnan gyászruhájában, sűrű, fekete fátyol alatt kilépett. Tán meghalt férje, testvére vagy fia – hisz manapság oly sűrűn halnak a férfiak? Még csak egy távoli atyafia fekszik a galíciai hó alatt, hogy tavaszra megmutassa sarkantyús lábát. Ám az úrnő korábban készült el tavaszi ruhájával, mint kellett volna. Ő szegény, azt hitte, hogy az idén a gyászruha lesz divatos hölgyeinknél. Pedig, lám, a hármas szoknya diadalmaskodik.119
Lassan eszembe jut, hogy „A hármas szoknyás lányok”-at az a bizonyos francia író írta, akinek könyveit a diákok a pad alatt olvasták. (P. de K., a nevezetes szerző, aki írt a külvárosi lakodalmakról, az omnibuszról, a pástétomról és a jószívű párizsi nőkről. Egykor, P. de K. idejében, a pástétomsütők és a kalaposkisasszonyok gyújtogatták a képzeletet.) A regény tartalmára már nem emlékszem, eltűnt az a fiatalkori hevületekkel és diákos tüzekkel, de a címe itt van, Pesten, a Belvárosban vagy a körúton. És a nők gondolkozásában mintha semmi sem változott volna. A messzi határokon néha mezítláb, lerongyolódva vándorol a hóban a katona, a posztócsaló kelméje már korán ősszel leszakadt róla, és a katona nem mindig érkezik oly barátságos helyre, ahol új ruhát adnak a régi, rongyos helyett. A nadrág darabokban lóg a huszáron, a gombok leszakadnak, és kötéllel kötik össze a vásott, széjjelment posztódarabokat. Még ha valódi lett volna a posztó, amelybe a kaszárnya udvarán öltöztették, annyi idő, viszontagság, szabadban való tartózkodás alatt a legjobb minőségű kelme is tönkremenne. De a posztócsaló gondoskodott róla, hogy a ruha az első nap elkezdje a feloszlás tüneteit, és darabokban váljon le a szegény katona testéről. – Nagyon természetes jelenség, hogy ugyanekkor Pesten a nők hármas szoknyát viselnek.
Körülbelül háromhetes életkort állapít meg a hadvezetőség a harctéren bolyongó katona ruhája részére. Mindig mennek, hol előre, hol hátra. De szakadatlanul mennek. A ruházat gyorsan pusztul a sáros országúton, ahol rövid ideig alusznak. A gödörben, amelyet a szántóföldön mindenki kiásott magának. A vonat, amely a csapatok mögött kígyózik, bőven hordja a ruházatot a legények számára. És mégis mindig rongyos a katona a harctéren. Most már tudjuk az okát a szegény katona nyomorúságának, kiderült, hogy lelketlen emberek milyen minőségű ruhát szállítottak a férfiaknak, akik elmentek a hazát védelmezni. A bakancsról, csizmáról leválott a talp, és ezért ment mezítláb az én testvérem, az ön fia vagy a ti apátok térdig érő sárban rongyos Galíciában, amíg halottakkal vagy a vonattal találkozott. Ezért pusztított az időjárás, a hideg, a járvány gyönyörű véreink között, mert a Deák utcai posztósok milliókat akartak keresni azokon a ruhaneműeken, amelyeknek a katona egészségét kellett volna védelmezni. Ezért látni csodálatosan ronggyá válott köpenyeket a felvonuló120 bakák hátán, ezért ül a huszár nadrág nélkül a nyeregben, és ezért nem győzött a vonat elegendő friss, új ruhaneműt szállítani bizonyos harcban álló ezredeknek. A ruha harmadnapra szakadni kezdett, holott még hosszú három hét telik el az újnak megérkezéséig. – Soha jobbkor nem „kreáltak” divatot a pesti nők, mint ez esztendőben, midőn a pékbolt előtt rendőrök tartják fel a rendet, és emelik a tömeg vállára a rongyos kis éhes gyermekeket, és a hősök a harctéren lelkiismeretlen kereskedők papiros csizmájában fagyoskodnak.
Általában a katonák kitűnő, nagyszerű emberek, amint ebben a háborúban minden irányban vizsgát tesznek nemcsak páratlan hősiességükről, hanem bölcsességükről és okosságukról.
Hajdanában a tolvajt, aki a katonákat meglopta, titokban intézték el. A hadsereg reputációját, hírnevét védelmezték, midőn hallgatásba borították azoknak a nevét, akik tisztességtelen úton kereskedtek a hadiszállítás körül. Megbüntették őket, aztán futni hagyták.
Megvigasztaló, megnyugtató és minden bizalomra méltó, hogy a derék katonák szakítottak a régi rendszerrel. A legteljesebb nyilvánosság előtt, semmit nem titkolva vonják felelősségre a kereskedőket. Szinte a becsületes társadalom, a polgári lelkiismeret ítélete elé bocsátják előbb a bűnösöket, mielőtt a mindenki által óhajtott, nagyon súlyos büntetést rámérnék azokra, akik megérdemlik. A mostani a legelső eset, hogy a katonai hatóság a polgári társadalom véleményére is kíváncsi a maga dolgaiban. Háború van. A régi rend elmúlik. Szinte egyik napról a másikra, átmenet nélkül olvad a polgárság a katonaságba. Tegnap még irodában, műhelyben, hivatalban végezte teendőit a régi untauglich, akit az új sorozás katonai szolgálatra előhív a polgári társadalomból. Öregedő, kényelmes civilek rukkolnak a kaszárnyák felé, akik eddig télen gondosan óvták ruházatukkal egészségüket. Mától kezdve az állam látja el őket ruházattal, élelemmel-csizmával, mentével, köpönyeggel, nadrággal. Az állam felel az egészséget védelmező ruha jóságáról, az életfolytonosságot fenntartó élelmezésről. Minden bizalmat és hálát megérdemel tehát a katonaság, hogy nem titkolja el legbelsőbb ügyeit manapság a polgár előtt, akiből máról holnapra úgyis katona lesz.121
Bizonyára nem mindenki zord, magányos, hozzátartozó nélküli ember a csalók és hamisítók között. Akadnak közöttük olyanok, akiknek közeli rokonuk, esetleg talán éppen a vérükből való vérük, a tulajdon fiuk védelmezi a határt. Pokoli perspektíva, hogy a katonának abban a papiros csizmában fagy el a lába, amelyet a saját édesapja csalt, lopott be a hadseregbe. – Sajnos, az élet nem kedveskedik ily igazságokkal. A hadseregszállítók fiai a legjobb bundában járnak, és idegen cégnél varratják a csizmájukat.
A háromszoknyás lányok pedig ne sértődjenek meg, hogy az író észrevette ruhájukat. A nők ruházkodása nem becsületügyi kérdés. Szegények nem tehetnek arról, hogy divat van, ruházkodni kell. Egyáltalában bolond dolog a nőket mindig férfias szempontból megítélni. Az ő világuk más, soha meg nem érthető a férfiak előtt. És derékségük, jóravalóságuk, tisztességük s egyáltalán minden értékességük nem jelenti egyúttal ruházkodásukat. Vannak nagyszerű honleányok, kitűnő anyák, hű szeretők, akik szerencsétlenek volnának, ha tavalyi kalapjukat kellene viselni. A derékségük, lelki harmóniájuk, emberi kiválóságuk független attól, hogy milyen szabása van a szoknyájuknak. Valóban a divat, a pompázkodás, a ruházati feltűnőség lehet olyan házaknál is otthonos, hol a nők nem hagyják el gyermekeiket és férjeiket. Kár, hogy az utolsó két-három esztendőben pesti hölgyeink, ismert, divatos, elegáns dámáink nemcsak a kalapjukat és szoknyájukat változtatják a divatlap utasítása, a szabónő tanácsa és a barátnővel való megbeszélés alapján. A Váci utcai séta, a színházi előadás és a társas összejövetel nemcsak arra oktatja a pesti hölgyeket, hogy milyen a divatszín, hanem bőséges példával szolgál, hogyan kell férjet cserélni, gyermeket, tűzhelyt elhagyni. Tizenöt-húsz elegáns válópört tudnék itt hamarosan idézni az utolsó évekből, ahol jóravaló, rendes, derék férfiak voltak kénytelenek felsóhajtani: hál’ istennek, elhagyott a feleségem!…
(1915)122
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
