Töltött káposzta Bécsben
Töltött káposzta Bécsben
Egy nagyképű osztrák hírlapíró e héten szemlét tartott Bécsben, és lapjában megírta tapasztalatait. A „hírhajhász” tudósítása szerint „a magyarok most, a háború idején meghódították Bécset”. „És a nagyhírű töltött káposztával is kibővült a vendéglők étlapja.”
„Rendes ember általában nem mozdul ki otthonából” – mondta egy régi szabolcsi táblabíró, bizonyos Jósa, vagy talán Recsky. „Csak a kereskedők sietnek” – tette hozzá jelentőségteljesen, mert ez idő tájt nyugodalmas, hosszú életkorok, meggondolt, étkes, pihenős élet folyt Magyarországon. Még tán a búza is lassabban érett, és a borokat szokás volt pincékbe zárni és az unokáknak eltenni. Bár a szigetvári gróf vitézsége feszítette a szívek izmait, ha a históriás könyvekből vagy a kalendáriumból hazánk dicső múltjáról olvasának a téli estéken; vagy lantos énekelt az ablak alatt; poéta könyvét hozta a szomszéd pesti vásárról; eleink csodálatossággal jöttek felénk a mondákból, mint a csodaszarvas megáll az erdőszélen, s széttekint a tájon: Magyarországon nemigen mozdultak meg az emberek, ha ez nem volt szükséges. Történelmi csend lebegett a rónák és hegyek felett. Zömök, vállas, derekas lett a magyar fajta. Csak a sarkantyús csizmák fürgéskedtek farsangban, egyébkor pihent, várt, hallgatott a nemzet.
Utazni csak Füredre volt szokás – vagy Párádra, a gyomrot megjavítani a férfiaknak, a kisasszonyoknak kettőt-hármat fordulni az Anna-bálon. Bécsbe leginkább csak az ment, aki hivatalt keresett vagy pörösködött. Aki Párizsban járt, azt a fél ország ismerte. Csokonai vagy Klimius Miklós legyen az, aki ok nélkül utazik ismeretlen országokban, idegen vármegyékben, barát és atyafi nélküli falvakban.
És a rendes magyar ember a saját kocsiján utazott – néha egész udvartartással, háznéppel. Egy Csáky nevű régebbi úriember élete végéig törte a fejét egy olyan utazókocsi megszerkesztésén, amelyben minden otthonvaló kényelmét megtalálhatná. Bivalyok, előfogatok várták az állomásokon a magyart, ha nyár felé Füredre indult. Bécsbe való utazás előtt végrendeletet csináltunk. És a városhoz közeledvén, a nagyralátó magyar kidugta a fejét a kocsiból, és kereste a helyeket, ahol előtte már Ocskay járt.243
A bécsi újság még azt is tudja, hogy a magyar mágnások, földbirtokosok, akik azelőtt Párizsban, Nizzában vagy távoli tengeren költötték el a jövedelmüket, most Bécsben vannak, és hódítják a várost. A hotelek magyar grófokkal vannak telve és a nyilvános éttermekben mindjárt megismerni a magyarokat feltűnő viselkedésükről, cigánnyal való muzsikáltatásról, lármázásukról… talán bőkezű borravalójukról is.
Ez bizony elképzelhető, amint fajtánkat ismerjük. Bár előkelő, vérbeli magyar mágnásainkat nemigen láthatta a reportőr duhajkodni a nyilvános éttermekben. Részben mert saját palotájuk van Bécsben, nemegyszer Párizsban is, ahol állandó szolgaszemélyzetük vagyon, huszár, portás itthonról való, legfeljebb a gazdasszony tanul meg néhány szót németül vagy franciául a piaci bevásárlásnál, részben mert előkelő klubokban töltik az estéiket, miután éjfél után Bécsben bezárják a nyilvánosságnak szánt helyiségeket. Aztán már Szemere Miklós sem muzsikáltat magának a Magyarországból felhozatott cigánybandával, a fiatal, mulatságra alkalmas arisztokraták a harctéren vannak, nemigen lehetséges, hogy egy öreg magyar gróf csárdást táncoljon a szállodai étteremben.
Akiket a bécsi újságíró feltűnően viselkedni látott, azok Pesten is ugyanazt csinálják. Bécsben talán bátrabbak, mert a szomszéd asztalnál nem üldögél az ismerős pesti ember, aki krajcárról krajcárra tudja, hogy honnan ered a feltűnő gavallér pénze, vagyona… talán még a jókedvét is ösmeri.
Ha a bécsi újságíró körülnézne Pesten, a feltűnő, Bécset hódító magyarokat ugyanolyan pozícióban meglelné a helybeli éttermekben, színházakban, mulatóhelyeken. E neveletlen, kínos, külföldön alig elkerülhető magyarok régi ismerősei már mindenkinek, akinek valaha az utazási irodában váltott jegyfüzet volt a zsebében. Ezek azok a szegény, hangos emberek, akik fennhangon tárgyalják családi ügyeiket a Tiberis partján vagy a Rigi-vasúton. E szittya vitézek a régebbi humoristák szelíd karcolataiban, tárcaleveleiben már a koronázás óta szerepelnek. Róluk zengett Porzó és a többiek; újabban „Old reporter” emlékezett meg „külföldön élő honfitársainkról” e hírlap hasábjain is megjelent elmés cikkeiben.
A régi újságokban, a füredi tudósításokban a falusi urak és kisasszonyok félszeg magaviseletén bebizonyította megfigyelőképességét az újságlevelező; a falusi kislány Pesten viselt dolgai évtizedekig mulattatták eleinket; az új nemzedék a tengeri fürdőhelyekről és svájci244 hotelekből küldött tudósításokból ítélte meg honfitársaink viselkedését… Mindenütt ott voltak, ahol csak lehetett ott lenniök. Pesti „jassz-nyelv” ütötte meg füled dobhártyáját a monte-carlói kaszinóban, egy tekintélyes, beretvált arcú, esőköpenyeges sportsman magyarul káromkodta el magát a liverpooli díj lófuttatásánál, Párizsban magyar zsebmetsző bontotta ki a zsebed az Opera előtt, Szalonikiben magyar hölgy szívta cigarettáját az éjjeli mulatóhelyen, és Ohióban a legnehezebb bányászmunkát magyarok végezték.
Vajon miért volna csodálatos jelenség, hogy e hazájától eltávolodó, idegenkedő, más kultúrákért rajongó fajta, a háború alatt itthon végezné tennivalóit a nemzeti mentés körül, miután a katonai szolgálat nem kötelezi? Az a magyar mágnás és földbirtokos, akit a bécsi tollas látott az étteremben henteregni, nekünk oly idegen fajta, mintha egy másik csillagtesten született volna. Vajon igazán magyarok vagy csak pestiek?
Csakugyan rajonganak a töltött káposztáért Bécsben, midőn idehaza lazacot, osztrigát, „delikateszt” szeretnek enni, mint a baptista pap, Feinsilber tisztelendő úr mondta péntek esti prédikációjában, midőn negyven szegény vagy öreg hivő és fiatal nő előtt felsorolta Budapest bűneit a Wesselényi utcai templomban? (Érdemes feljegyezni az 1916. esztendőről, hogy a város bűneit, élvhajhász asszonyait, csaló férfiait, élelmezési szomorúságait egy kis házban prédikálja egy szakállas, héberül imádkozó, fantasztikusan naiv hitszónok, mint a római katakombákban egykor az apostolok. A bejárás mellett hirdető tábla: Rob. Feinsilber ma este 8–9-ig zsidóvallásúak részére [„für”] mond beszédet. És a gyülekezetben világot elhagyott öregemberek, világot nem tudó fiatal nők, romlott kíváncsiak, egy zürichi cukorgyáros, egy hírneves pesti orvosdoktor, egy ismert jó és szép pesti asszony üldögélnek; hátul egy szemüveges sekrestyés köhög a megható mondatoknál.)
A bécsi hírlapíró téved az ő „feltűnő viselkedésű” magyarjaival. Azok nem töltött káposzta kedvéért mennek Bécsbe. Még ha egész héten töltött káposztát főznének a bécsi szakácsok, akkor sem menne már több magyar Bécsbe, mint aki mostanában ott tanyázik.
Úgy látszik, a honvédek mégiscsak értek el valamely eredményt e világháborúban, ha Bécsben a mellüket verik, és magyarságukra hivatkoznak azok az emberek, akik egyébként sohasem szoktak büszkék lenni arra, hogy magyarok!245
Bécs „meghódításáról” beszélni: annyi, mint Salamon híres fanyar mosolygása.
Eleink talán meg akarták hódítani Bécset, persze nem „feltűnő magaviselettel”, hanem egyéb eszközökkel. Mostanában azonban szükség van itthon minden magyarra. Zord időket élünk, a magyar anyák már régen hazahívták a fiaikat az idegen országokból, mikor szükség van minden magyar karra. Legfeljebb arra a kalandor söpredékre nincs szükség, amely már a háború előtt is feltűnően viselkedett a bécsi kávéházak sarkaiban, a mulatóhelyeken és a Freudenauban. E gavallérokat és hölgyeket előbb-utóbb összefogdossa a bécsi policáj, és hazatoloncolja.
Magyarok mostanában nemigen mennek Bécsbe mulatozni a saját kocsijukon, háznépükkel, udvartartásukkal – még a bécsi kocsmárosok parasztfogdosó töltött káposztájáért sem. Álmagyarkák azok, akikről az újságíró azt hitte, hogy magyar zászlósurak és földesuraságok.
Vajon mért nem tűnt fel a bécsi hírlapírónak az a sok tarisznyás, bánatos öreg magyar ember, kendőjét homlokába húzott magyar asszony, aki a katonai spitálok körül sebesült véréről, katonájáról várja naphosszat a híreket? Ők még többen vannak.
(1916)246
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
