8 Az éj a ferencesek kolostorában
8
Az éj a ferencesek kolostorában
Az éj a ferencesek kolostorában
A naptárak 1794-et írnak, és május van, Budán. A régi ferences kolostor, amelyből a barátokat kiköltöztették, mert börtönt csináltak a hatalmas zárdából, feketén terül el a májusi éjszakában.
Vajon kiegyenlítődik-e az égi mérlegen az a sok alázatos barátzsolozsma és imádság, amely ebben a házban elhangzott, azokkal a keserves káromkodásokkal, kétségbeesett hangokkal, amelyek mostanában töltik meg a falakat?
Ötven fogoly van a kolostorba zárva, ötven férfiú, aki ártatlannak, nemes szívűnek és a legbecsületesebb szándékúnak vallja magát, és mégis a hóhér pallosa int feléjük.
Túlnan a nagy Dunán mély, érzéstelen álomba van merülve Pest, mintha senki sem tudná odaát, hogy ötven magyar férfiú, a legtöbbje fiatalember, döngeti kétségbeesetten a kolostor vastag falait?
A budai hegyek között orgona nyílik. Az éjjeli szél a kolostor felé sodorja a virágillatot. Mintha az volna az egyetlen pártfogójuk a szegény fogoly magyaroknak?
Egy osztrák kapitány és egy század katona van megbízva a foglyok őrizetével. Öles falak, rengeteg vasrostélyok és száz élesre fent szurony. Dehogyis menekülhet meg innen valaki.
Mielőtt az este leszállott volna, tizenöten a foglyok közül megtudták, hogy a királyi tábla felségsértés és hűtlenség miatt halálra ítélte őket.73
A kolostorban még csend van.
A halálraítéltek hallgatnak, és gondolkoznak a nagy keletről, ahová nemsokára el fognak menni.
Körülbelül éjfélre járt az idő, amikor hevesen megrántották a kolostor régi harangját. A kapus őrmester talpra ugrott, hiszen gyakran fordult elő, hogy a vizsgálóbírák éjnek idején vallatták a foglyokat.
A vasrács mögött egy köpenybe burkolózott, széles kalapú, szakállas férfiú áll, akit eddig a kapus sohasem látott.
– Mit akar? – mordult rá dühösen.
A jövevény levelet vesz elő, amelyet átnyújt a rácsos ablakon:
– Barkó generális úr küldi Soitten kapitánynak! – mondja csöndesen. A kapus átveszi a levelet.
Megforgatja jobbról-balról. A levél hátán valóban ott van a nagy kétfejű sasos pecsét. Még gondolkozik egy darabig. A kapitány nagyon indulatos ember, nem szereti, ha álmában megzavarják a civil vizsgálóbírók. Olyankor káromkodik, ordít, és az összes szenteket lehúzza az égből. Egyszer még azt is szemébe vágta a királyi fiskusnak, hogy a katona még a börtönben is különb ember a polgárnál. Éjjel legalább nyugodtan hagyják aludni a rabot.
De hát Barkó generálisnak ezt nem üzenheti Soitten, azért csak bezörgetett a szobájába az öreg kapus.
Szokás szerint először egy pisztoly dördült el odabent, azután egy hegyes szurony nyomult ki azon az ablakocskán, amely az ajtó közepén volt. A helyzettel ismerős ember már úgyis tudja a bevezetést, félreugrik a szurony elől, pisztolygolyó elől. Aki nem ugrik félre, az csak rosszjáratban levő ember lehet: lázadó fogoly vagy orgyilkos. A kapitány a delirium tremensnek abban a stádiumában van, amikor minden este bizonyosra veszi, hogy az éjjel meggyilkolják.
A káromkodások özönvize alatt a kapusnak sikerül az ablakocskán át a szobába juttatni a levelet. Odabenn aztán a dühös ordítás percről percre csillapul, végre felpattan az ajtó, és a parancsnok teljes szolgálati díszben siet ki a folyosóra.
– Hol van az az úr? – kérdi izgatottan.
– A kapun kívül!
– Barom, mért hagytad annyi ideig várakozni.
A kapus elsiet kulcsaival, a parancsnok pedig aggodalmasan dörmög magában:74
– Még csak az hibázna, hogy Barkó generális is megharagudjon rám, akkor mehetek zabot hegyezni! Átkozott borovicska! Még most is szédülök tőle.
A kolostor folyosóin lámpa ég, a raboknak világítanak!
A kapus bevezette az ajtó előtt várakozó idegent. Az még mélyebben húzza a szemére a széles nemezkalapot. A parancsnok tetőtől talpig végigméri:
– Ön az a bizonyos Livinski, aki Barkó generális úrtól levelet hozott?
– Az vagyok! Én hoztam a levelet.
– Tudja ön azt, hogy kivételes, nagyon ritka engedelemben részesült a generális úrtól?
– El voltam készülve rá.
– Ki ön voltaképpen?
– Én a császári kabinet megbízottja vagyok – mondta csöndesen az idegen, és a köpenyege szárnyát kissé felhajtotta. A kapitány láthatta a köpenyeg alatt azt a bizonyos kétfejű sasos jelvényt, amellyel a császár bizalmas emberei ismertették meg magukat.
– Rendelkezésére állok önnek! – felelt Soitten kapitány, és a sarkantyúját összeütötte. – Mi a kívánsága?
– A hármas számú fogollyal óhajtok négyszemközt beszélni.
– A hármas számú foglyot a királyi tábla ma halálra ítélte. Halálraítélttel nincs joga beszélni.
– De még nem kézbesítették az ítéletet a fogolynak!
– Azonban már kihirdették.
– Én mégis beszélni akarok vele! – mondta az idegen, és a zsebéből most egy összehajtogatott írást vett elő. – Ez az irat felhatalmaz engem arra, hogy a vesztőhelyig elkísérjem a halálraítéltet.
A parancsnok kezébe vette az aranypecsétes írást, amely a legfelsőbb helyről volt keltezve. Merev, tisztelgő állásban olvasta végig az engedélyt, aztán mélyen meghajtotta magát:
– Uram, a parancsának engedelmeskedem!
A börtönőr csörgetve hozta kulcsait, a börtönajtó felnyílott és Livinska, lámpással a kezében, belépett a hármas számú fogoly cellájába. Az ajtó becsukódott mögötte:
– Ignác, eljöttem – mondta csöndesen Livinska.
A lámpást a gyalulatlan asztalra helyezte. Keskeny, szerzetesi ágy állott a szoba sarkában. Azon felfelé fordított arccal, mozdulatlanul feküdt a fogoly.75
A sarokban baráttérdeplő és felette egyszerű, barna fakereszt.
A férfi meg sem mozdult az ágyon, pedig a szeme nyitva volt, és az esztendős fogság alatt megnőtt haja, bajusza, szakálla elvadult külsővel ruházták fel halovány arcát.
– Ignác! – ismételte Livinska halkan.
Miután erre sem kapott feleletet, csendesen leült az ágy szélére, a barátcsuhás fogoly lábához.
Percek múltak el vagy órák?
Mintha egy egész végtelenség telt volna el addig az ideig, amíg a fogoly megmozdította a fejét:
– Köszönöm, hogy eljöttél, Livinska! Te voltál hozzám a leghűségesebb fogságom alatt.
– De elszöktetni mégsem tudtalak – mormogta halálos szomorúsággal az asszony.
– Tudtam, hogy eljössz még az éjszaka. Te ügyes vagy, okos vagy. A rendőrségnél megtanultad, hogyan lehet írásokat hamisítani, hogy azok valódiaknak látsszanak. Most már mit sem ér többet az ügyességed, okosságod. Lefejeznek!
– Uram, teremtőm – csuklott fel a lengyel asszony –, ne mondd ki ezt a rettenetes szót. Az út odáig még nagyon messzire van. Ez még csak az elsőfokú bíróság ítélete volt. Aztán jön a hétszemélyes tábla. És a császár kegyelme…
– Elsőbb a szerzetesi mivoltomtól fosztanak meg a templomban – mormogta a fogoly, mintha nem is hallotta volna azt, amit Livinska mondott. – Azért húzták rám ezt a csuhát, hogy legyen mit levenni rólam. Nem egyenes az út a vérpadhoz sem.
– A császár lábai elé vetem magam…
– Batsányi testvért felmentették, és az este már a falakon át meghozta a posta a hírt, hogy a költő verset írt a börtön falára – mormogta a fogoly maga elé bámulva. – Hogy is van ez a vers?
Szép a hazáért tűrni, viselni rab-
Láncot s halált szenvedni dicső dolog!
Láncot s halált szenvedni dicső dolog!
Amely halandó elvesz érte,
Nemzeteket nemesít nevével.76
Nemzeteket nemesít nevével.76
Martinovics felemelkedett az ágyról, és a feldúlt, kétségbeesett arcán egyszerre a nyugalom csöndessége jelentkezett. Szeme többé nem volt kitágulva, ajka nem reszketett többé. Csak a keze volt jéghideg, amellyel a Livinska kezét megérintette:
– Nekünk meg kellett halni. Mielőtt kihallgattak, mielőtt elítéltek volna, már bizonyos volt, hogy sorsunk meg van pecsételve. A császár akarja, hogy meghaljunk, és a bíróság engedelmeskedik a császár akaratának. Hebenstreit már előrement. Szépen halt meg, golyót kapott, mert katona volt. Gilovszky, a szép ábrándos diák öngyilkos lett a börtönben. Fodor és Krály főbe lőtték magukat, mielőtt megbilincselhették volna kezeiket. Ez így volt elvégezve, Livinska. Elvégezték pedig azon az estén, amikor Bécsben Saurau becsukatta a városkapukat, Pesten pedig Barkó generális ágyúkat állított fel a piacokon, amelyek mellett égő szövétnekkel állottak a pattantyúsok, és a lakosságot azzal rémítették, hogy a jakobinusok felgyújtják a várost a francia hadifoglyok kiszabadítása érdekében. A mi sorsunk akkor már eldőlt. A császár kimondta, hogy a jakobinusokat, a világosság gyermekeit, a napfény szülötteit ki kell irtani. A legkisebb mécsest is el kell oltani a két országban, hogy ismét sötétség boruljon e földrészre, és a sötétségben lappangva jár a gaz jezsuita… S a mécseseket eloltják. Velünk jön a generálisok rétjére Kazinczy úr is, aki pedig amúgy istenigazában borzadozott a mi színeinktől. De hát mért nem borzadozott jobban?… Mi legalább tudjuk, hogy miért halunk meg!
– Miért, miért? – kérdezte hangtalanul Livinska. – Miért nem mehetek én is veletek?
A szászvári apát, amint beszélt, még jobban megnyugodott. Hosszú lépésekkel járt fel és alá börtönében, és fejét magasra emelte. Szinte kihívó nyugalom ült az arcára, és szavai úgy hangzottak, mintha réges-régen készült volna elmondani valakinek:
– Livinska, te mindig hűséges és jó voltál hozzánk, megérdemled tehát, hogy meghallgasd szavaimat. A mi halálunk a legnagyobb igazságtalanság e földön, a mi vérünk lángba borítja a fél világot, és százesztendei gyilkos méreg nől vérünk minden cseppjéből. A lappangó parázsra naftaként fog ömleni a vérünk, és te még látni fogod Henry Sámsont, a bécsi Stefan platzon, amint a guillotine mellől megmutat egy főt a népnek… Jön, zúgva, dübörögve a nagy, szent forradalom. Álmaimban látom a Burg svájci udvarára hullani a tetők izzó zsarátnokait, főurak és nemesek gyáva nyulakként menekülnek, de a forradalom agárkutyái77 fülön kapják őket. Csak a fekete cimborára vigyázz, Livinska. Vérebekkel kell lefogatni a jezsuitákat. Hadd jöjjenek ide Párizsból azok a veres kendős polgártársak, akiknek kendőjük még véres XVI. Louis és a párizsi érsek vérétől. És őket kell reávezényelni a jezsuitákra. Tigrist a kígyó ellen. Ah, csak addig élhetnék, amíg az első égő szurokkoszorút a Burg tetejére dobnám!… Gyávák, kétségeskedők voltunk. Hisz ha felégettük volna a fél országot, akkor se lehetne más a jutalmunk a hóhér pallosánál. Mi így semmit sem tettünk!
– Azért kegyelmez meg a császár, mert semmit sem követtetek el.
Az apát oda sem hallgatott.
– Mindig csak terveztünk, mindig csak reménykedtünk, hogy majd magától mozdul meg a föld lábaink alatt. A föld pedig öreg, nem mozdult. Talán a mi vérünktől majd megifjodik. Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtunk kívül csak a titkosrendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném! Börtönök már régen nem volnának Pesten, ahová a világosság gyermekeit elzárják a vak sötétségbe. A Tisza, Duna habja még akkor is piros volna a kiontott vértől, amikor a tengerbe ömlik. A templomok helyén fekete üszök volna, a föld nem volna képes befogadni a halottakat. Mért nem adtatok a hatalomhoz bátorságot is, dicső francia testvéreim!
Livinska csöndesen sírdogált a sarokban. Már megtanult sírni, már asszony lett újra.
– És még valamiért szégyellem magam! Azért, hogy kegyelmet kértem. Kegyelmet kértünk, holott tudtuk, hogy kegyelem nincs számunkra. Németh királyi fiskustól, a poliptekintetű hiénától kértem kegyelmet, aki fát vágatott velem és társaimmal a börtön udvarán, hogy elgyötört testünkben könnyebben összetörhesse a lelket. Ah, mily balga voltam. Hogy nem jutottak eszembe a francia vádlottak, akik között egyetlenegy sem akadt, aki kegyelemért könyörgött volna. Mert hiszen tudták, tudhattuk volna mi is, hogy a politikai körökben nem az igazság dönt, hanem minden attól függ, kinek a kezében van a hatalom. Csak győző van és legyőzött. Németh fiskus úr tudta, hogy mit csinál, midőn felöltözetlenül kergetett ki bennünket a fagyos téli éjszakákba favágáshoz. A gaz Barkó tisztában volt azzal, hogy az ágyút immár nem fordíthatjuk ellene. És a bírák, a szegény, ostoba, korlátolt magyar bírák, akik a Verbőczyn78 kívül talán még kalendáriumot sem olvastak soha! Hisz a legnagyobb balgaság volt ezektől az emberektől kegyelmet remélni.
Csak Laczkovics nem kért sohasem pardont. Ő tudta, hogy már elvégeztetett. Bécsben egy esztendő előtt kimondották a halálos ítéletet. És most tizenöten megyünk a halálba. Hallod, mily csendes a fogház? Senki sem sír, senki nem panaszkodik közöttünk! Mindannyian nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy utánunk jönnek más világítók. A sárkánytojásból véres forradalmi szörnyetegek kelnek életre. Eljön a világosság napja.
Livinska felállott, és megcsókolta az apát kezét:
– Áldj meg, mesterem! – kérte.
Letérdepelt a szerzetes elé, és az a fejére tette a két kezét.
– Forradalom istene! – kiáltotta. – Egy gyönge, szegény asszony indul el útjára, a szent világosság felé. Adj a szívébe erőt, adj a kezébe tüzet és a lelkébe véres gyűlöletet. Legyen szörnyeteg az emberek szemében, legyen üldözött vad, kergetett pária, csak mindig a te gyermeked maradjon, Forradalom. A tőr mindig éles legyen a kezében, a szíve ne ismerjen rettenetet sem a tűztől, sem a vértől, sem a könnytől! Hordja méhében a poklok fajzatát, amely egykor tűzbe, gyűlöletbe, irgalmat nem ismerő vérengzésbe borítja a földet a tengerektől a tengerekig. Vadállatok csordája járjon a nyomában, mérges kígyók teremjenek a nyelve alatt, és ruhája érintése a pestis legyen. Mindaddig, amíg a Nap feljön Keleten. Amen.
A lengyel asszony fölemelkedett. Már nem sírt többé. Még egyszer kezet csókolt a halálraítéltnek.
– Én még remélek…
Ezt mondta csöndesen, szinte hangtalanul.
A börtönajtó felnyílott, és Livinska eltűnt a folyosón. A szászvári apát révedezve nézett utána, mintha szellemet látott volna. Megdörzsölte a szemét. Csupán a sötét börtönfalak voltak körülötte. Eltakarta az arcát a két tenyerével, és hangtalan, kétségbeesett, halálos rettegéssel vetette magát az ágyra.79
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
