TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Gyermektelenek
TIZENÖTÖDIK FEJEZET • Gyermektelenek
Midőn én először találkoztam velük: Gyöngyvirág tizennyolc esztendős volt, mint egy borongós, fázékony, rövid tavasz: míg Don Kihóte az ötvenedik esztendő ecetfavirágos, tágas égboltozatú mezsgyéjén ballagott – ha néha körülnézett, oly messziségeket látott már életében, mint a bástyafokról a távolban kanyargó, üres országutakat.
A férfiú Gyöngyömnek nevezte a nőcskét, míg az Kisapámnak szólította férjét. Szép volt az életük, mint az őzek őszi reggele a piros vízmosásban. Füst volt minden napjuk, amely nyomtalanul elenyészik a szénégetők kunyhója felett. Friss, ropogós, felvidéki októberi reggel volt a kedvük, amely egészségesen surran útján, mint a pisztráng a Poprádban. Fekete, nagy kutyájuk volt, amelyet úgy tiszteltek, mint valami negyvennyolcas honvédet, s a kedvéért délutánonként elsétáltak a Thököly-vár alá, abba a ligetbe, ahol vének voltak a bástyafalak, a fák csak azért maradtak itt, mert nem volt szokás meghalni a városkában, a padok úgy guggoltak a hervadt sétautakon, mint macskabőr bekecses öreg emberkék a házak küszöbén, és a várárok telve volt esztendők lehullott faleveleivel, mintha egy őrült ifjú szüzet rejtene a levélréteg, aki meztelenül leugrott a toronyból. Csak a betűk és a szívek voltak ifjak, amelyet a tanulók a faderékba és a lócákba véstek. (Gyöngyöm a Zipser Bote egy báli névsorából próbálgatta379 kitalálni: kit jelentenek a bevésett kezdőbetűk, szívek közepébe rajzolt nevek). És ifjan zúgott a folyó is a vászongyár felől, amely itt harsogva végezte mindennapi tennivalóját, a nagy kerekek a világ végezetéig forogtak, és a zsilipek a végtelenségbe mormogták egyhangú nótájukat: de alant, a hidacskán túl, ahol ellassul a víz folyása, mint kiégett szenvedélyek után az élet, öreg, fehér ludak és tarka, bölcs récék úszkáltak elhalkulva. A folyócska mentén a legvénebb tótok cammogtak deres lovacskáik és ősz fenyőszálaik mellett az országúton, mintha ez volna igazi célja az emberi életnek.
Tehát itt sétálgattak a ligetben, a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak. Don Kihóte különös vonzódást érzett a hosszú, tót szekerek elnyúló nyikorgása iránt: úgy figyelt e hangra, mint egykor a madárfüttyre. Míg Gyöngyvirág… Gyöngyvirág a ludak kiáltására csapta össze a két kezét, midőn azok ősz öregemberek módjára próbálgatták szárnyaikat a vízpallón.
– Bukfenc – szólt a neufundlandi ebhez az asszonyka, midőn esteledni kezdett. A magosban megropogott a fák koronája, mintha sasok vagy kísértetek térnének vissza a várba éjszakára.
De ők boldogan ültek egymás mellett, mint a kék varjúk egy faágon.
„Ilyen öregember szeretnék lenni”, gondoltam magamban.
Második találkozásunk körülményesebb volt, mint egy nagyvilági élmény. Emlék a szép napokra, amelyeket tán ők is emlegetnek, mint egy csodálatos utazást, midőn tovább folytatták előbbeni életmódjukat a vár alatt.
Ez egy nagyobb felvidéki város orfeumában történt. Könnyelmű nyár volt. A kertnek cser- és pomádészaga volt, a Mikádóhoz címezték, és a színpadon mutatkozott táncosnők tárlatán szoknyája ráborult a helybeli kopaszokra, a vadászruhás vigécekre, izgatott hadnagyokra és az érettségiző kedvű szalmaözvegyekre. (Bohó nyár! Csak a pénztelen ifjúság koptatja lábát a zegzugos utcákon ártatlan varrókisasszonyok után. Akinek némi hatalom van az erszénykéjében, a vándortársulatot támogatja).
Mint afféle bús utazó (aki bizonyosan felejtés miatt került az idegen helyre), természetesen a dobost vettem szemügyre. A nők rikácsolását már sokszor hallottam előbbi életemben. De a dobos kedves és szeretetre méltó férfiúnak látszott, mert igen komolyan vette a mesterségét. Olyan kopaszság terjedt fel a fején, mint az éjjeli zenészekén. Tekintete jóságosnak380 és ravaszkásnak látszott, bár soha egyetlen pillantást nem vetett a színpadra, bizonyos volt, hogy pontosan tudja, mi történik odafenn. Megértő és megbocsátó pillantást vetett a publikumra, midőn az csendesen izgult Csilla dalaitól vagy Rizibizi táncától. Bölcs ember volt. Előadás után nyilván leissza céltalan életét. Délután rossz hírű házban feketekávézik, míg este nagy mulatságot lel abban, hogy a dobverőit taktusra dobálja a levegőbe, mint egy zsonglőr. Kétszer-háromszor megfordult a dobverő a magasban, amíg a kotta azt jelezte, hogy a dobos részt vegyen a játékban.
Nem is nagyon csodálkoztam azon, hogy Don Kihóte a belépése óta feszült figyelemmel kísérte a dobos dolgát. Majd bort küldött neki. Koccintottak. S az utolsó számoknál már Don Kihóte ült a nagydob mellett a zenekarban, és az igazi dobos felügyelete alatt próbálkozott a rejtelmes mesterséggel. Az öreges ember boldog, játszi s megelégedett volt. Dobos volt.
Gyöngyöm mit tett ezen idő alatt? Ragyogó arccal invitálta meg a sarokasztalhoz a tányérozó művésznőket – csak a nőket –, pénzzel és pezsgővel kínálta a vállkendős, zavarodott énekesnőket, megsimogatta a képüket, nyilván életük körülményeiről tudakozódott. Miért lettek színésznők? Van gyerekük? Boldogok? S más százféle kérdést intézett a megjelzett arcú, hervadozó nőkhöz, akik eleinte tartózkodva felelgettek, de később belemelegedtek, s hosszadalmas regényeket hazudtak. Gyöngyöm egyiknek a gyűrűjét, a másiknak a pénzét ajándékozta. Könnyesen, boldogan, szinte titkos áhítattal hallgatta az eseteket.
Aztán vége lett az előadásnak, a dobolásnak, a pezsgőzésnek. A házaspár sóhajtott. Don Kihóte kezet fogott a dobossal, Gyöngyöm barátnői pillantást váltott az énekesnőkkel, és könnyes, megelégedett arccal eltávoztak.
(1917–1919)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
