Holt írók
Holt írók
Pest, Anna napján
Emlékszel a régi magyar költőkre, akik minden baracklekváros hangulatát, krémes uzsonna tereferéjét, félholdas éjszakai ábrándozását, Anna-bálos muzsikáját papírra vetették az egykori magyar életnek? Akik még így látták saját szemükkel Magyarországot, amint ezt mi már csak kalendáriumokból, regényekből ismerjük; hímzett keszkenős boldogságokat, drága női ujjaktól szőtt szerelmeket, hervadt rózsalevél tépegetése közben elhalkult szenvedélyeket, a cigány száraz fájába belesírt bánatokat, frufrus kisasszonyokat, akik vándorszínésznőnek akartak szökni tizenhat éves korukban, a tizennyolcadik esztendőben egy pesti költő jegygyűrűjére várakoztak, huszadik évükben bálkirálynők voltak a füredi vagy a parádi Anna-bálon, ősszel agarásztak a helyőrség lovas tisztjeivel, farsangban névnapi táncmulatságba jártak félnapi járóföldre eső falvakba, hogy a szánkó bundái közül csak az orruk hegye piroslott elő, majd férjhez mentek a szomszéd birtokoshoz vagy a székvárosba a stuccer vármegyei aljegyzőhöz, és szórakozásuk maradt a mindennapi pletyka és a Magyar Bazárnak zöld borítéka… Emlékszel a régi magyar költőkre, akik110 mindig ezt a világot írták, akik hőseiket minden nyáron elvitték legalábbis a nyírségi sóstói fürdőcske cincérbogaraival beszélgetni, hősnőiket kényelmes urasági hintón a balatoni Esterházy fogadóba kormányozták, a delfiket a margitszigeti sétányokra helyezték, családi boldogságokról írtak, amelyek vastag falú urasági házakban az emberi kor legvégső határáig tartanak, hogy jó példát szolgáljanak messzi vidék népének, a könnyek korhelyeinek és agglegényeinek, nagyasszonyokról zengtek, akik minden jó orvosságot tudtak a szerelmi ótvar, valamint a gyomorrontás ellen, kisasszonyokat magasztaltak, akik akkor pillantották meg jövendőbelijüket, amikor a befőzés fontos munkájával voltak elfoglalva… Emlékszel a régi magyar literatúrára, amelyből érzelmesen szálldogált az erkölcs és barátság mentaillata, muskotálydohány füstjeként, halkan karikázott az öregek bölcsessége, tisztességes szándékú szerelmesekre dobta aranypénzeit a Császár fürdői platánokon át a napsugár, az Anna-bál egész életre kiható élmény volt, a nyári fürdőzés apróságai átmelegítették a zordon telet, s egy-egy verskölteménynek a közlönyben több jelentősége volt az emberi sorsokra, mint manapság a könyvkiadók egész raktárának… Emlékszel a régebbi magyar költőkre, akik mindig csak jónak és szépnek írták meg hazájukat?
Az irodalomtörténet „nyolcvanas évekbeli” íróknak nevezi őket. A háború előtt mosolyogni volt szokás e szerzőn, mert mutatója volt avultságnak, rövidlátásnak, oktalan szentimentalizmusnak, ártatlan érzelgősségnek és jókaizmusnak. (Jókai az utóbbi években lett ismét oly keresett, orvosságos, boldogító költő, akinek műveit nem nélkülözheti a modern élet viszontagságaiban halálra fáradt magyar.) Egész sora tűnt le e korszak elbeszélőinek, regényíróinak; nyomtalanabbul, mint akár a múlt századbeli negyvenes évekbeli irodalom. Sokszor eszembe jutnak a fővárosi lapok, a Magyar Szemle, a régi Budapesti Hírlap tollforgatói, akik annyi jó emberről, nemes nőről, kiváló hazafiról írtak beszélyeket – akiknek művei éppen úgy elfelejtődtek, mint akárcsak az egykori magyarországi életmód, a megelégedett szegénység és az igénytelen boldogság; elfelejtődtek, mint a holtak a régebbi temetőkben, amelyeknek odvas fűzfái alatt és vadpállyával telt árkai között ledöntött sírkövekkel találkozunk, amelyekről már nem olvashatjuk el a megkopott nevet; elfelejtődtek, mint azok az öregemberek, akik apró házikókban sóhajtoznak az óbudai utcákon vagy egy vidéki hivatal foltos asztala mellett, és régi újságszeletkét111 őriznek a levéltárcájukban, az ágyuk felett a Gebauer-féle temetkezési vállalat gyászjelentése berámázva függ annak a nőnek a haláláról, aki mindenük volt…
Az irodalomtörténet mostohán bánt el a nyolcvanas évekbeli írókkal, mert az irodalomtörténet is rabszolgája a divatnak. Az általános felfogás szerint ez a korszak nem volt a tehetséges magyar írók kora, félre vele, félre avult hangjaival, érzelmes stuccozásával, döcögő beszélyeivel. És az irodalomtörténet alig mentett át néhány nevet a nyolcvanas évekből. Megkegyelmezett a Reviczky Gyuláknak, de például Kazár Emilt, e kor egyik legdivatosabb „tárcaíróját” félretette. Vértesi Arnold, aki tán kétezer tárcaelbeszélést írt életében: régen meghalt. Jakab Ödönt a kurzus támasztotta fel. Tolnay Lajos, aki mindenkit kiírt regényeiben (a Képes Családi Lapokban), aki nem köszönt elég nyájasan az utcán: számos ellensége örömére ugyancsak hamuvá lett. Benedek Elek elhallgatott, csak legutoljára adott magáról életjelt egy hatalmas regénnyel.
Vadnai Károly, a félelmetes, hatalmas szerkesztő, Porzó, az örök csevegő, Balázs Sándor, aki komolyan és tragikusan végezte életét, Gáspár Imre, a nagyon tehetséges és nagyon bánatos sorsú, aki hódolván a kor divatjának: halálhírét közölte a Fővárosi Lapokkal, hogy még életében olvashassa nekrológját (mint azt mostanában fiatal költők ismét próbálgatják), Makai Emil, akit a fiatal hölgyek úgy kedveltek, mint szívük szerint való költőt… és sokan mások, akik egykor a halállal és elmúlással kacérkodván: titkon azt hitték, hogy nevüket majd csak megörökíti valamely múzeumi moly, aki Kereszty bácsi felügyelete alatt régi újságokban lapozgatott, hőstetteiket felemlegeti egy idős asszonyság, aki a nőegyleti teendők mellett memoárjai írásával is foglalkozik, csínytevéseiket összeszedi egy anekdotás könyv írója, életrajzukat megíratja a Kisfaludy vagy a Petőfi Társaság, amely társaságokhoz tartozhatni naiv és fanatikus óhajtásuk volt, amíg hónapos szobácskáikban álmaikat szövegették… És nem láthatták, hogy az ő elmúltukkal, a huszadik században egy oly rohamos, futamodó, szinte kétségbeesett vetélykedés kerekedik a magyar literatúrában, a közéletben és a legsajátosabb magánéletben is, hogy a hátramaradottaknak nem maradt idejük egyetlen gondolatot küldeni se a holtak után, elmaradtak a képzeletbeli szobrok a józsefvárosi terecskékről,112 ahol a költők legtöbbet jártak bús kedéllyel vagy pénzbeli vidámsággal hazafelé, nem akadt kőműves az emléktáblák felrakásához, mert a földszintes ház helyén (ahol egykor a költő hónapos szobájában a mosónéját vagy múzsáját várta) négyemeletes bérpalota épült, az özvegy hiába folyamodott fűhöz-fához, hogy az utcát (amelyben költő urával annyiszor verte fel a csendet a házi perpatvar) nevezzék el a költő nevéről… Rohant az új kor, mint meglódult üstökös. Száguldottak a magyarok a gödör felé, amelyben vigyorogva várt a Rém; a jelent, a percet habzsolta sok balgatag poéta, aki egynapi dicsőségért szívesen felmászott volna a New York palota tornyára is; a váteszeket csendes budai kertekbe csukták; a tegnapi újságpapiros gyorsan megsárgult a hírnévvel együtt; az ősz fejeket sárral megdobálták, mert az ifjúságnak feltűnési viszketege volt; a rohanó életkocsi eltaposott mindenkit, aki nem tudott felkapaszkodni a saroglyába…
Ők, a nyolcvanas évekbeliek álldogáltak, üldögéltek, késlelkedtek, pihengettek utoljára Magyarországon. Az ő irodalmukhoz még a falusi méhesek szolgáltatták a kísérőzenét, beszélyeik terjedelmesek voltak, mint a karosszék, regényeiket az édesanyjuknak vagy zárdában nevelkedett testvéreiknek írták, szerelmi verseik könnyen érthetők, mint a lekvárfőzés, kalandosságuk a fosztókabeli népmese izgalmasságáig emelkedik, meseszövésükben még jól hallatszik a rokka pörgése… Boldog magyar írók, akik fájdalom és búbánat nélkül írhattak hazájukról.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
