4. MÁGNÁS ELZA FÉNYKORA ÉS ELMÚLÁSA. AZ ORFEUMBAN
Az öreg Somossy Károlyról azt mondták, hogy nagyvilágiasan mulatni ő tanította meg Budapestet.
Orfeumot épített a Nagymező utcában, amely konkurrált a bécsi Ronacherrel, később még magasabbra is emelte előadásai nívóját, amikor külföldi nagyvárosokból egyenesen ide dirigálta az attrakciókat.
Ez a része a történetnek azonban inkább Budapest művészeti krónikájába tartozik, mint jelen megemlékezésünk keretébe.
Az orfeumnak volt egy kávéháza, ahol az akkori főváros ezerszínű éjjeli élete tükröződött a csillárok alatt a földig érő tükrökben. Élmény volt az ide való belépés előadás után, zenekar záróindulója kísérte a nézőtérről a kávéházba tóduló publikumot az újabb mulatságba, ahol a külföldet járt cigánybanda ünnepélyes megnyitóval fogadta a csodálatos mutatványoktól amúgy is felhevült vendégeket. Pest valóban olyan volt ez idő tájt, mint egy csodaváros, ahol a mulatságnak soha sincs vége.
A kávéházban ekkor már elragadó, de előkelő viselkedésű úrnők és kisasszonyok üldögéltek a cseresznyeszínű pamlagokon, mint a háziak, akik vendégszeretettel fogadják a szorgalmas vendégeket. Selyembe és bársonyba voltak öltözve, de kalapot nem viseltek, mert ők itthon voltak.
Ők valának az úgynevezett „büfédámák”.
Hölgyek, akik szívesen helyet foglaltak a vacsorázó vendég asztalánál, segítettek neki az ételek kiválasztásánál (ami egy elkényeztetett gyomrú embernél mindig nagy feladat volt), nem ijedtek meg a486 nyálkás osztrigától, értették a bámész tengeri rák nyelvét, a kaviár szertartásait, a pezsgő megítélését, különösen a különszobácskában (szeparéban), ha a tekintélyesebb vendég finnyásan nem akart a kávéház kellős közepén tengeri csigát ropogtatni, vagy eleven osztrigát hörpölni.
Ezeknek a büfédámáknak hajdanán sok elhibázott nevelésű úriember köszönhette, hogy úgy megtanult enni, késsel, villával, kanállal bánni, hogy akár Ferenc József udvari ebédjére is bízvást elmehetett volna. A halak elfogyasztása külön tudomány volt a béke boldog éveiben, mert némely halfajtához illett késsel is hozzányúlni. A sültek feldarabolása, villára tűzése, mustárokkal, zöldségekkel való garnírozása a szájbavétel előtt ugyancsak az úri tudnivalók közé tartozott. Hát még a saláták kellő elkészítése mennyi gondot adott például Hédy-Dédynek, aki a bécsi Ronacherból származott Pestre, ahol született főhercegeket tanított a „jó” saláta elkészítésére!
Ünnepély volt egy korbeli büfédáma, ha a vendégnek szerencséje volt megnyerhetni őt asztaltársának.
Szerencsére a konyhán a szakácsok (már csak az éjfél után vacsorázó artisták miatt is) mindig kéznél voltak, nem jöhetett olyan rendelés a pincér útján a kávéházból és mellékszobáiból, amelyeket azonnal ne teljesítettek volna (egy üveg ritka pálinkáért, amely véletlenül kifogyott a raktárból, és a vendég vagy a társaságában levő mulattató hölgy kívánta: még az egykori Lőwenstein csemegekereskedést is felköltötték éjszaka, de a kívánt ritkaságnak meg kellett lenni).
A büfédámák, bármily kopottan, elavultan hangozzék ez a szó napjainkban, tehát igazán lelkiismeretesen végezték a teendőjüket a vendég jóérzése és táplálása körül. A pezsgőknek nemcsak a neveit tudták szajkó módjára, hanem ismerték őket ízről ízre, a nagy butéliákat és a kis butéliákat, a hamisítványokat (ha ugyan szó lehetett erről ebben az időben, mikor Budapest egyike volt a legnagyobb pezsgőfogyasztó városoknak), a külön évjáratúakat, a borokat, amelyekkel a pezsgőt keverni kell, a feketekávé főzési módját, a csemegéket, a bonbonokat, a lefekvés előtti pálinkákat, teákat, búcsúcsókokat.
Azt lehetne mondani, hogy a hajdani orfeumi büfédámák tapasztalat szerint kedvesen megállották helyüket, sohase volt panasz rájuk. Még szellemesek is voltak!487
…Hát Mágnás Elzánk hogyan viselkedett itt, amikor ebbe, a maga módja szerint exkluzívnak mondott büfédáma-társaságba bejutott, hogy ne legyen minden foglalkozás nélkül, ne töltse otthon estéit szomorú magányban, midőn a gazdag asztalosmester pártfogásába vette?
Elzánkról, szegényről be kell vallani, hogy azután, miután gazdag lett, általában nem igyekezett a vendégek kedvére tenni. Volt benne valamely atavisztikus hűség, amelyet talán anyjától örökölt, hogy nem adogatja többé mosolyát, kedvességét, gyöngédségét, gondoskodását többé semmi idegen férfinak, miután a várva várt egyetlenegyet sikerült megismernie. Jéghideg mosollyal, távolba néző szemekkel, elgondolkozott szórakozottsággal viselte rangját az orfeumi dámák között, de többé egyetlen szardíniát sem hámozott meg. Tán ez is siettette végzetét?