2
2
A jövevény egyáltalán nem mutatott meglepetést azon, hogy Szindbádot Dalondai Boriska sírja mellett találta.
Kesztyűs kis kezét – amelynek formája nem tudott sem a hajnali nagy mosásokról, sem az esti tehénfejésekről – olyan természetesen nyújtotta Szindbád felé, mintha tegnap találkoztak volna.
– Tudtam, hogy ezen a helyen meglelem, mert az ön szíve alapjában véve jó és nemes; a legderekabb ember lehetne, ha lemondana néhány fertelmes szokásáról…
– Mely szokásokról? – kérdé elámulva Szindbád.
– Például, ha tiszteletteljesebben bánna a nőkkel. Nem bánna úgy velük, mintha minden nő a szeretője volna…
Szindbád csendesen nevetett. Ezt a megjegyzést már hallotta valaha oly felejthetetlenséggel, hogy íme, évek múltával is frissen csendülnek fel benne a szavak visszhangjai… Most már tudta a temetőlátogatóról, hogy az sem testvére, sem leánya a megboldogultnak, hanem a legjobb barátnője, aki egykor hol ellene, hol mellette volt ama viszonylatnak, amely Dalondai Boriska és Szindbád között keletkezett. Csak még a neve nem jutott hirtelen eszébe az önfeláldozó jó barátnőnek. De ezt könnyű volt elintézni…
– Még mindig olyan gyönyörű monogramok vannak a zsebkendőjében, kedves nagyságos asszonyom?
A hölgy, aki a megboldogult előkelőségét örökölte, természetes mozdulattal nyúlt karján függő kis táskájához – amely táska hímzéséről, finomságáról, nemes külsejéről lovagregényt lehetne írni –, a táskából lehelet könnyű, bárányfelhőszerű zsebkendőcskét vont elő, és nyugodtan, félelem nélkül Szindbád kezébe adta, holott akkoriban még divat volt, hogy a férfiak elsajátítsák a nők zsebkendőit.295
Szindbád a kendőre nézett. Liliomjárású betűkkel Bella név volt abba hímezve. Szindbád oly feszesen állt sarkain, mint egy táncos, aki tökéletesen biztos a francia-négyes következő figuráiban is. Az ajkához szorította a zsebkendőt:
– Sohasem csókolhattam meg a kezét sem. Engedje meg, hogy legalább a kendőjét megcsókoljam, kedves Bella.
Bella nevetett, de csak oly csendes rezignációval, amint azt előkelősége és a temetői környezet megengedte.
– A kezemet akarja?… Nos, tessék!
Könnyed, de nem túl gyors mozdulattal levonta a galambszínű kesztyűt a baljáról. Valóban büszke lehetett erre a kézre tulajdonosnője – régi királyok mentek ilyen kézért a Szentföldre.
– Bella – mondta Szindbád, kezébe véve az ajándékba nyújtott kezet –, maga mindent tud szenvedéseimről, szívem sajgása miatt való kóborlásaimról, a felejtés útját kereső csavargásaimról… Tudja, hogy egykor halálra sebezve, lesántult szívvel, női cipő hegyes sarkától összetiport lélekkel jöttem ebbe a városba, hogy itt oltalmat, megnyugvást, sőt érdemtelen boldogságot találjak ama drága nő közelében, aki immár sírjában pihen… Nos, a helyzet ma ugyanaz. Boldogtalanabb vagyok, mint valaha, mint jó barátnője, Boriska idejében.
Bella nem tudta, hogy nevessen-e vagy részvétet mutasson e hévvel előadott szavakra, amelyekről nyilvánvaló volt, hogy Szindbád őket ifjúkorából idézi, amikor még alig terhelte hamis eskü a lelkiismeretét. Bella, előkelő hölgyhöz illően, csendes részvéttel ingatta a fejét:
– Nem tudok önnek hinni, Szindbád, mert kiderült legutóbbi látogatása óta, hogy csaknem minden valamirevaló nőnek ugyanezen szavakat mondta valaha e városban. Tudja, azóta sok ősz múlott el, és őszi estéken a kötött kendő alatt, borzongva és félve, a nők gyónni szoktak egymásnak. Ön sokszor megcsalta nemes barátnémat, holott ő igazán szerette kegyedet.
Szindbádot nem találta készületlenül a szemrehányás:
– Ó, asszonyom, csak nézzen a szívébe, és gondolja meg, hogy vajon mindig igazat mondanak-e a nők, amikor bizonyos életkorokban296 azzal dicsekednek, hogy ez vagy amaz akarta őket megszöktetni Bécsbe, Velencébe, Miskolcra, már ahová a nőket szöktetni szokás? Ugyebár, asszonyom, Miskolcra a legtöbb hölgy szívesen elszökött volna, ha erre pozitív ajánlatot tesznek neki.
Bella megzavarodott, veszített előkelőségéből.
– Miért Miskolcra? – kérdezte bizonyos álmélkodással.
– Az egyetlen állomás, ahová éjfélkor érkezik a személyvonat. Deresbajuszú, ködszagú, helyeslő vén kocsisok várnak az állomás előtt a kis poggyásszal érkező szökevényekre… Az egymásba karoló szerelmesek, miután a csókok üdvét a személyvonaton nem kísérelhették meg a szomszéd fülkében hortyogó kereskedelmi utazó, valamint a folyosón mellre akasztott lámpájával csetlő-botló vasúti kalauz miatt – a miskolci kocsin először is hosszú, boldog csókot váltanak, mintha messzi távollét vagy huzamos viszálykodás után találtak volna egymásra… Ah, milyen megnyugtató az őszi köd a hosszú miskolci utcákon éjfélkor, amikor a ködön át cimborás megértéssel nézegetnek át a gázlámpák a szökevények felé… A Korona-fogadóban még opera-melódiákat játszik a zenekar az udvaron levő étteremben, bizonyosan a főispán vagy más előkelőségek tiszteletére… A fogadó lépcsőin piros bársonyszőnyeg édesdeden titkolja a szökevény hölgy zergelépteit a boldogság csúcsai felé… És, becsületszavamra mondom, még a folyosón is érzik, hogy aznap becsinált malacot főztek a fogadóban a nagyitalú Krúdy úr tiszteletére.
– Becsinált malacot? – kérdezte némi megrökönyödéssel Bella, mintha nem tartaná elég nobilisnak ezt az ételt ahhoz a mérhetetlen áldozathoz, amelyet egy előkelő hölgy tesz, ha Miskolcra szökik a szerelmesével.
– Becsinált malacot, de csak a csontos részekből – ismételte Szindbád halálos komolysággal.
Bella megboldogult, legjobb barátnője sírjára függesztette váratlanul könnybe borult tekintetét.
– Engem a konyha nem nagyon érdekel, inkább a szép és jó könyveket szeretem – mondá olyan hangon, mintha darab időre297 elveszett előkelősége most tartaná diadalmas bevonulását a városba, ahol tollbokréták bólongatnak a paripák fején…
Szindbád némileg megcsalódva érezte magát, mert régi időkben a nők körül meglehetős eredményeket ért el a becsinált malac hangsúlyozásával. Nem szólt tehát darab ideig, amely idő alatt szemügyre vette azokat a csodálatos hajfodrozatokat, amelyeket a nők a képes levelezőlapokról, valamint a divatlapokról oly ügyesen sajátítottak el, hogy legalábbis romantikus érzelmű, csodálatos lelkületű, valódi és képzelt reményekkel bajlódó nőkre kell gondolni e frizurák láttára. Vajon a sütővason kívül mely drágalátos gondolatok is fodrozták e fürtöket, amelyek néha úgy tűnnek fel, mint kis kezek, amelyek a férfiakat kiemelik a mindennapiságból, a megunt közönyösségből; máskor kis kampóknak látszanak ezek a göndör hajszálak, amelyek az akasztófák sűrű sorrendjét jelképezik, amely akasztófákat senki nem kerülhet el, aki nők kezébe tette az életét… Szindbád elkényszeredve mosolygott:
– Talán a megboldogult is jobban járt volna, ha meghallgatja előterjesztésemet, miszerint szökjünk el Miskolcra.…
Mielőtt e mondatot követő nagy sóhajtást befejezhette volna Szindbád, Bella hirtelen felvetette könnybe borult, fekete szemét – amelynek határozottan az volt a hivatása, hogy útjába álljon mindenféle férfiúi elhatározásnak –, és dacosan így szólott:
– Igen, én tanácsoltam neki, hogy ne hallgasson a maga csábító szavaira, és maradjon meg békén otthonában, ha megszakadna is szíve.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
