Farsangi Pál különös kalandja
Farsangi Pál különös kalandja
– Úgysincs sok közöm ez új világhoz, én még régi ember vagyok – mormogta Farsangi Pál. – Én bizony nem csinálok új kalendáriomot.
S ezután előkereste kéményseprőjelmezét, amelyben a védegyleti álarcosbálon mutogatta utoljára karcsú lábszárait. A nőknek az idő tájt (hatvanas években) nagy és epedő szemük volt, keblüket úgy tudták pihegtetni, mint legyezőjüket forgatni, a báli illat, amely szoknyaráncaikból áradt, elkábította a leghidegebb férfiakat, s bál után a szegény férfiak reggelig csapdosták a rossz hírű házak kapuit.
A kalendáriom farsangot mutatott. A városban pestis és revolúció dühöngött, Farsangi Pál, a régi ember, elhatározta, hogy megtartja a farsangot, s magára öltötte estére a füstfaragókosztümöt, amelyben egykor úgy hódított, mint Don Juan.
A bő köpenyeg alatt útját Milkához vette, ahol házi bált tartottak, titokban, lefüggönyözött ablakok mögött, az ajtók zárva, a budai ház kapuját a házmester csak bizonyos jeladás után nyitotta fel. A távolban lövöldözés hallatszott.
Öregasszonyok és tavaszamúlt gavallérok estélye volt ez. Rejtélyes módon összegyülekeztek a város különböző részeiből, bujdosva, mellékutcákon, mantilla alá rejtett kézilámpással, nyavalyatörős, vén cselédek kíséretében jöttek el. A fal mellé lapultak, kapuk alatt meghúzódtak, ha lépések hangzottak fel a távolban, az őrjárat szeges bakancsai elől rémüldözve menekültek, de eljöttek valamennyien, akik meghívót kaptak az ódon budai palotába.
Berenice haja hullámzott a kis koponyán, mint hajdanán, amikor még valódi volt. Linka hatalmas és kemény volt, mintha még most is úgy emelgetné a férfiakat, mint a liszteszsákokat. Valéria epedve és hosszan nézett egy távoli pontra, amely közönytől egykor a Dunába ugrottak a férfiak. Sarolta fekete szemeivel kihívóan és megvetőleg269 mérte végig a férfiakat, akik itt kivasalt frakkjaikban, érdemeikkel, tábornoki ruháikban, kiborotválkozva, nekifiatalodva és az összeesküvők titokszerűségével megjelentek. Csupán Farsangi Pál volt jelmezben, mert mindig fenegyerek volt. Felrúgta az illemszabályokat.
Milka, a háziasszony, nem győzte magasztalni vendégeit. Mindenki részére volt egy bókja: hervadt virágok, amelyeknek már nincs színük és illatuk. Ő maga nem titkolta ezüstfehér haját, ráncait, barátnői között helyet foglalt, mintha az anyjuk volna, szelídkésen mosolygott, mint egy torta régi jó kis cukrászdában, halkan járt-kelt a szőnyegeken, mintha csak azért volna, hogy mindenkit kiszolgáljon, szerelmeseket összehozzon, házasságokat közvetítsen, titkos viszonyok fölött megbocsátólag mosolyogjon – amint ez általában a régi háziasszonyok szokása volt bál alatt. A barátnőinek megmutatta a fülkéket, mellékszobákat, ahol zavartalanul társaloghatnak avval, akit itt keresnek. Szemet hunyt – halkan továbbment – isten tudja, hajdanában mindenki segített a férjek felszarvazásában.
Farsangi Pál természetesen a háziasszonynak kezdett udvarolni, miután a hölgyeket már lefoglalták az előbb érkezettek. Már mindenki megtalálta párját…
Mily csúf öregemberek – gondolta Farsangi Pál. – Vajon tudnak még szeretni e kiaszott csontvázak?
A tükörben kedvezőnek látta magát, s így nagy hévvel fogott a háziasszony megostromlásához. Milka szelíden hivatkozott fehér fürteire.
– Nem baj, rajongok az ősz asszonyokért – felelt Farsangi. (Ami könnyen elhihető, amíg a férfi kukorékol.)
Majd avval védekezett Milka, hogy boldogult férje halála óta, körülbelül tizenöt esztendeje végképpen lemondott a szerelemről, csupán régi levelekből olvas róla.
– Tizenöt esztendeje… – rebegte Farsangi Pál, és olyan hevesen folytatta az ostromot, hogy már csaknem illetlenség volt. – Én tudom, hogy a szívek nem változnak együtt az emberi külsővel. Hiába fehéredik meg kívül a hajunk: a szívünkben ugyanazok a vágyak, ébredések, szomorúságok élnek, mint húszesztendős korunkban. Sőt forróbbak és szenvedélyesebbek vagyunk, mert a társadalmi rend méltóságot s nyugalmat parancsol ránk.
– Ugyan, menjen: maga forradalmár! – felelt Milka. – Hisz az270 anyja lehetnék. Magát is megzavarták az új eszmék, amelyekkel telve van a világ.
Farsangi Pál vigyázattal, hogy szűk kéményseprő-nadrágját baj ne érje, letérdepelt Milka elé, és így szólt:
– Lehet, hogy forradalmár vagyok, ha a szenvedélyt annak nevezik. Igen, éljen a forradalom. Éljen az öregek forradalma, akik éppen úgy szeretnek, mint a fiatalok, csak nem szabad nekik.
– Éljen a forradalom! – hangzott a régimódi szoba ügyesen elrendezett sarkaiban. Az öregurak nyomban felcsaptak a vörös zászló alá, míg a hölgyek egy darab ideig védelmezték a régi világot, szokásokat és törvényeket. De később megadták magukat. Az öreg inas tétován, mintha őrültek között járna, habzó poharakban pezsgőt szolgált fel. A zongorán egy felbontott hajú dáma a Marseillaise-t verte. Zavartan tekingettek a szemek, mint áradáskor a folyó, az arcokra alkonyati pír ereszkedett, táncba kaptak, és sokszor éltették még a forradalmat, amíg végleg elfáradtak, s egyenként, szégyenkezve elsuhantak, kikerülték az őrjáratokat, és fájó derékcsontjaikat tapogatták.
A háziasszony könnyes szemmel, megindultan nézett utánuk. A bohókás Farsangi Pál szökött meg először. Vajon mikor lesz megint forradalom Budán?
(1919)271
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
