4
4
– Első esküvőnk után a Sváb-hegyen ebédeltünk egy kis kocsmában, este a cirkuszba mentünk, most mindezt mellőzni fogjuk, mert törzsökös budaiak módjára Budán maradunk – mond a felügyelő a polgári házasságkötés után. – Azonkívül nem mellőzhetjük az olcsó és tiszta kis vendéglőt, ahol annyi boldogtalan évet töltöttünk, én és Antal úr, aki velem a rossz napokat megosztotta.
Antal hallgatta meghatottan a felügyelő szavait, mert hármuk közül ő volt valójában felindulva a házassági ceremóniától, az anyakönyvvezető nemzetiszínű szalagjától, az altiszt viselkedésétől és az egész ünnepélytől, amelyen először vett részt. Ő talán még mindig ott merengene az elöljárósági szobában, ahol a házasságokat kötik,254 de Monna Vanna férje minél hamarább távol akart lenni a helytől, mint a tettesek a bűn színhelyétől.
– Gyerünk a kis vendéglőbe, ünnepeljük meg a hetedik esztendőt, amikor régi szokás szerint minden ember tetőtől talpig kicserélődik – indítványozta a „felügyelő úr” az elérzékenyült Antalnak.
Az asszonyságnak ugyan nem volt különösebb érzéke a hetedik esztendő fordulása iránt, de valami neki is eszébe juthatott, mert a szemét törölgette.
– Baksai volt a tanúm – ismételte. Mire a cserszínű bajszú úriember, fogadalma ellenére, megrántotta az asszonyság karját, mint a házasságkötés után szokás.
– Ne beszéljen arról a gazemberről. Legalább Antalt kímélje, ha már reám nincs semmi tekintettel.
– Igen, kímélni kell Antalt – felelt belátólag a menyecske, de a kis vendéglőben felszolgált ebédnél megint csak visszatért Baksaira. (Amolyan negyvenéves forma asszonyság volt, sok rizspornak és könnynek, léha kacajnak és szomorú, álmatlan éjszakának az emlékével megjelölve húsos arcán. Szűk szoknyát vett magára az esküvőhöz, amelyet térden felül fel kellett húzni, ha a széken helyet akart foglalni. Nem szégyellte ezt a mozdulatot, mert vadonatúj, világosbarna, félselyem harisnya fedte combjait, amelyekhez talán megint csak akkor jut, ha újból esküvőre megy. Elég jókedvű volt néha, elég gyűrű volt a kezén, elég jó étvággyal evett, amilyen egy nő lehetett, aki Baksait szerette valaha.)
Kétszer is széket cserélt, mindig ama jellemző mozdulat kíséretében, amíg végre jól elhelyezkedett.
– Engedje meg, uram – fordult férjéhez –, hogy legalább annyit elmondhassak, hogy Baksai bizonyos tekintetben hasonlított Antal úrhoz. Szőrös volt a keze, és ugyancsak a csont melletti húsokat szerette.
– Elég volt – szólt a „felügyelő úr”. – Ne zavarja Antal urat az étkezésében.
(Antal valóban zavarba jött, amint a csont melletti kedvenc húsdarabkáit farigcsálta volna késével. Csontos székelygulyás volt ebédre a kis vendéglőben, még néhány orjadarab is jutott a káposztába.)
– Mért nem iszik, Sámuel? – kérdezte férjét Monna Vanna. – Ha mellettem iszik, senki se mondhatja korhelynek, mert csak a magányos255 ivókat illeti meg ez a cím. Családi körben bátran ihat minden férfi, senki se rója meg. Pláne, hogy Antal úr is jelen van.
A „felügyelő úr” fogadalmára hivatkozott, amely szerint felhagy a korhelykedéssel, mert éppen részegsége volt az okozója annak is, hogy első házassága nem sikerült, de Monna Vanna csak a fejét csóválta:
– A korhelykedést be lehet szüntetni, de erről beszélni unalmas dolog, mint akár az elmúlt betegségekről – mond Monna Vanna, és poharát Antaléhoz koccintva, váratlanul azt a szót ejté ki, ami varázshatású volt:
– Igazam van, Baksai?
– Antal úr – igazította őt helyre a „felügyelő úr”, de már nyomban vége is lett minden fogadalmi érzetének, amelyet eddig magában tartogatott. A feje lekókadt, és dünnyögve mormogott magában, mint talán első esküvőjén, amikor Monna Vanna ugyancsak megbabonázta. Váratlanul eszébe jutott egy bizonyos törkölypálinka, amelyet itt „legény korában” ivott. Ebből hozatott előbb egy kis pohárral, később egy nagyobbik pohárral.
Monna Vanna a harmadik pohárnál, amelyet a „felügyelő úr” gallérja mögé öntött, az asztal alatt félreérthetetlenül megérintette Antal lábát, és kajánul, gonoszul, szinte elvetemedetten, ahogy csak egy megátkozott asszony tud nézni: belemosolygott Antal két szeme közé.
– Remélem, hogy Antal úr is nyitott szobát a Hét Választónál, ahol a nászéjszakánkat szoktuk tölteni! – szólott, hogy Antal csaknem lefordult a székről meglepetésében.
A „felügyelő” mit sem szólott, csak hangtalanul meresztette a poharába a szemét. Mintha elfelejtett volna gondolkozni.
*
Az őszi este korán beköszöntött Budára, a lépések mind sietőbbé váltak a Margit körúton, a Zsigmond utcában, ahol még bizonyos pesti tempója van az életnek, éppen az itten gyakran megforduló pestiek miatt. Este van, ébrednek az ördögök és rossz szellemek. Sántikálva nyit be a sanda gondolat olyan házba, ahová nappal nincs bejárása.
Egy ördög fogta meg Antalt is, amely nem engedte el ezen az estén. Ott kellett maradnia a kisvendéglőben, amíg a „felügyelő úr”256 végzett a lakodalmi korhelykedéssel, öregember módjára lerészegedett, és aznap felesége, valamint Antal gondjaira bízva magát, elindult a Hét Választó, egy régi vendégfogadó felé.
– Ismerjük a felügyelő urat – mond a pedrett portás, amint a menetet meglátta, mintha hét esztendő óta nem felejtett volna semmit.
– Baksai úrnak is nyisson szobát – intézkedett Monna Vanna, mintha egy pillanat alatt elmúlt volna az ő emlékezetéből is hét esztendő.
A portás nevetett, kulcsait zörgette. És a menet a dülöngöző felügyelővel elindult a piros szőnyeggel bevont lépcső felé.
– Hét esztendő! – mondták a tükrök Monna Vannának, amikor a folyosón beléjük kacérkodott.
– Hét esztendő! – dünnyögte másvilági hangon Monna Vanna férje, amikor leült ugyanabban a szobában, ugyanarra a székre, ahol már ült valamikor.
– Hét esztendő! – dúdolta magában Monna Vanna, amikor egy szál ingben és köpenyegben ugyanazon szoba felé tartott a félhomályos folyosón, ahol hajdan Baksai várta türelmetlenül a nászéjszakáján.
De most Antalnak kellett volna lenni a szobában… Ám Antal nem volt a szállodai szobában, amely olyan hidegen, őszi unalommal és sötéten bámult a belépő Monna Vannára, mintha a lakót holtan vitték volna el innen, hogy semmi jelt nem hagyott maga után.
– Baksai! – Antal! – kiáltotta Monna Vanna fogvacogva, miután kirázta a hideg a váratlanságtól. Szinte fellépett a sírhideg ágyba, és olyan könnyek látogatták meg, amelyeket eddig legszomorúbb napjain sem ismert.
Egy kis cédula, amilyenre portások, pincérek írják a nem elfelejtendő dolgokat, feküdt az éjiszekrénykén:
– Én budai ember vagyok! – írta Antal, mint valami végrendeletet.
(1932)257
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
