ön-
ön- (előtag, olyan összetételekben, amelyekben az utótagban kifejezett cselekvés, tárgy, dolog, személy, tulajdonság a már ismert, szóban forgó személyre, tárgyra, dologra magára van vonatkoztatva)
I. <Főnévi utótaggal>.
1. (rendsz. személyragos alakban) (főleg irodalmi nyelvben, választékos) <Az utótag az előtagnak sajátja, tulajdona v. az előtaggal egyéb birtokviszonyban levő tárgy, személy, tulajdonság, állapot:> saját (I), tulajdon (I.), önnön …-a, -e. Önakarat ←; önboldogsága; önbűne; önembersége; önérdek ←; önerő ←; önfaja; önfájdalma; önfelei; önfénye; önfia; önhatalma; önhiba ←; önjava; önkeble; önkeze; önköltség ←; önlelke; önsúly ←; önszíve; önterhe; önteste; öntulajdona; önvérei. Így vesz el önbűnei szövedékében Lucretia. (Vörösmarty Mihály) Úgy rémlik, utána lopódzott valaki: Önárnyéka volt az. (Arany János)
2. <Az utótag az ön-nel jelölt személy v. tárgy önmagára irányuló cselekvésének az eredményét fejezi ki:> saját (I), tulajdon, önnön … -a, -e. Önarckép ←; életírás ←; önéletrajz ←. Betűszedő, gépész ezen a kulimászos papiroson rajta hagyta a hüvelykujja önlenyomatát. (Jókai Mór)
3. <Olyan összetételekben, amelyeknek második tagja vmely cselekvést jelentő főnév; az előtaggal jelölt személy, tárgy, dolog az utótagban kifejezett cselekvésnek (cselekvő) alanya és egyszersmind tárgya (szenvedő alanya):> saját magának a(z) …-a, -e. Önáldozás; önáltatás ←; önámítás ←; önátengedés; önbátorítás; önbecsmérlés ←; önbecsülés ←; önbeporzás ←; öncsalás ←; öncsonkítás ←; öndicséret ←; öndicsőítés; önelemzés ←; önellátás ←; önellenőrzés; önemésztés; önértékelés; önfeladás; önfeláldozás ←; önfeloszlatás; önfenntartás ←; önfertőzés ←; öngyilkolás; öngyilkosság ←; önigazolás ←; önimádás ←; önistenítés; önképzés ←; önkicsinylés; önkielégítés ←; önkínzás ←; önkockáztatás; önlealacsonyítás; önlealázás; önlegyőzés ←; önleleplezés ←; önmagasztalás; önmarcangolás ←; önmegadás; önmegalázás ←; önmegfigyelés ←; önmegismerés; önmegnyugtatás; önmegtagadás ←; önmegtartóztatás ←; önmegtermékenyítés ←; önmegvetés; önmérgezés ←; önművelés; önnevelés ←; önostorozás ←; önsanyargatás ←; öntagadás; önvédelem ←. Tudom, tudom, szólt a lovag, kurtán végét szakítva az önbemutatásnak. (Jókai Mór) –31 <Az utótagban vmely cselekvés, esetleg annak eredménye jut kifejezésre:> önmagára, önmaga tevékenységére, magatartására, esetleg külsejére irányuló. Önbírálat; önkritika; önvizsgálat. –32 <Az utótag érzést, magatartást, eljárásmódot, ill. annak eredményét jelentő főnév.> Önérzés; önérzet ←; önfegyelem ←; önismeret ←; önítélet; önkormányzat ←; önmérséklet; önsegély; önszeretet ←. Megtanítanak bennünket … a belrend fenntartására, a szorosabb gazdálkodás s önkormány … erényeire. (Vörösmarty Mihály) A gazda önítéletképpen odaordítá: – Látom, hogy én haszontalan ember voltam … (Vas Gereben) –33 <Hasonló helyzetben; az utótaggal jelölt cselekvés az ön-nel jelölt személy ellen irányul.> Öngúny ←; önvád ←.
4. <Az utótaggal jelölt személy az igei alapszóval kifejezett cselekvést saját magán hajtja végre.> Öngyilkos ←.
5. <Az összetétel utótagja olyan főnév, amely vmely érzést, magatartást, állapotot, folyamatot, történést jelent, amelynek kiindulópontja az ön-nel kifejezett személy v. tárgy, s egyszersmind arra visszairányulva vele különféle határozói viszonyokat fejez ki.> Önbetörés ←; önbíráskodás ←; öncsalódás; önfeledkezés; öngerjesztés ←; öngyulladás ←; önindítás; önindukció; önkielégülés; önmegnyugvás; önmozgás; önreklám ←; önrendelkezés ←; önszuggesztió ←; öntetszelgés; öntetszés; öntudat ←; önvallomás. Játékán valami elidegenítő öntetszés fátyola vonul el. (Vörösmarty Mihály) Összes vagyonát felajánlá imádott hölgyének egy édes önfeledkezésért. (Jókai Mór) || a. <Hasonló értelmű főnév előtagjaként:> az ön-nel jelölt személy, csoport, dolog ellen irányuló. Önellentmondás ←; öngól ←.
6. Önmagáért létező, önmagában tekintett. Öncél ←; önvalóság. Elégedjél avval, hogy önvalóságodban mindig megmaradván, nem kénytetel annyi viszontagságok tárgyává lenni, mint én. (Vörösmarty Mihály)
II. <Melléknévi igenévi v. melléknévi utótaggal.>
1. <Olyan összetételekben, amelyeknek utótagja vmely cselekvést, állapotot, magatartást kifejező (melléknévi v. főnévi értelmű) melléknévi igenév: az ön-nel jelölt személy az utótagban kifejezett jelentéstartalom hordozója, melyre az utótag visszamutat; az ön- ilyenkor az utótag alanya és egyszersmind tárgya.> Önáltató; önámító; önbíráló; öncsaló; önellátó ←; önemésztő; önfeláldozó ←; önfenntartó; öngúnyoló; önimádó; önjelölt ←; önkínzó; önkiszolgáló ←; önmegtartóztató; önmérséklő; önostorozó; önsanyargató; önsegélyező ←; öntagadó. E színésznő azt hivé, hogy mind igaz, mit hízelkedői mondanak, mit öncsaló keble zúg. (Vörösmarty Mihály) Haragszik rá, mint borbély az Ön-beretválkozóra. (Arany János) A … zárdák katakombáinak mindig vannak ilyen önelítélt élő halottjai. (Jókai Mór)
2. (ritka);<Hasonló helyzetben, olyan melléknévi igenévvel v. ritk. melléknévvel alkotott összetétel előtagjaként, amelyben az ön- az utótag alanya és egyszersmind vmely határozója.> Önelégült ←; önfeledt ←; önhitt ←; öntelt ←; önveszélyes.
3. (irodalmi nyelvben) <Az összetétel utótagja oly cselekvést jelentő, igéből képzett melléknév, amely a cselekvő személyből kiindulva egy más személyre v. tárgyra irányul:> maga (II. 1a), önmaga. Önalkotta ←; önásta sír; önjósolta, önkereste veszély; önkészítette csapda. Az önszabta határnak korlátain belől maradni elég erős volt. (Vas Gereben) A temető elbocsátja kárhozott lelkeit, kik nem tudnak aludni az önátkozta sírban. (Jókai Mór) Fáj az önütütte seb. (Vajda János)
4. <Főleg a műszaki nyelvben>. <Az utótag olyan cselekvést, működést jelentő, melléknévként v. főnévként használt melléknévi igenév, amelyet annak alanya önmagától, esetleg önmagára irányulva végez>. Önfelhúzó; öngerjesztő; öngyújtó ←; önindító ←; önkapcsoló; önkenő; önkioldó ←; önszabályozó; önürítő; önzáró. Hoztam magammal egy önemelő gépet a hajóról, hasonlót azokhoz, aminőkkel nagy városokban a kőmívesek szokták magukat felcsavargatni az emeletbe. (Jókai Mór)
5. (ritka) <Némely melléknévként v. főnévként használt melléknévi igenévvel való összetételben az ön szó a szóban forgó személyt, tárgyat, dolgot csupán mint alanyt, kiindulópontot jelöli, a külső behatásra való vonatkozás nélkül.> Önadagoló; önálló ←; önitató; önjáró ←; önkiválasztó; önműködő ←; önrakodó. || a. (melléknévi utótaggal) (ritka) Öntevékeny ←.
6. <Az -ú, -ű képzős melléknévi utótag olyan tulajdonságot jelöl, amellyel az ön-nel jelölt személy v. dolog fel van ruházva.> Öncélú ←; önelvű ←; önfejű ←; önhatalmú ←; önhatóságú; önjogú ←; önkényű. Minden önhatóságú testület részt vesz abban. (Eötvös József)
III. <Főnévi és határozói igenévvel.> (nagyon ritka, választékos) <Némely igének főnévi v. határozói igenevével tárgyas összetételt alkotva:> önmagát, saját magát. Gyarló erényünk öntagadni kész. (Arany János) Hányszor ülhetett az előadások alatt önfeledve, mélázva székében. (Gyulai Pál)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
