Duálizmus
Duálizmus (a latinból: duo a. m. kettő), a kettősség elve, filozofiai értelemben az a fölfogás, mely a világ jelenségeit két, egymástól független, sőt egymással ellenkező alapelvből magyarázza. A világ jelenségeinek egyes osztályai tényleg oly ellentéteket mutatnak föl, a melyeket az elfogulatlan vagy gyakorlatlan gondolkodás nehezen tud egyetlen egy forrásból származtatni. Korán tünhetett föl az emberek előtt, hogy a természet majd jótékonyan bánik velül, majd gonosz módra s igy azt kellett gondolniok, hogy azonegy majd haragos, majd jókedvü hatalmas lény uralkodik rajtuk, vagy pedig, hogy két külön egymással ellentétes lény osztozkodik a fölöttük való uralkodásban. Igy keletkezett a vallási dualizmus, melyet a perzsák vallásában találunk Ormuzd és Ahriman ellentétében, de amely a kereszténység korában is megtalálható, nevezetesen a gnoszticismusban. A szellemi fejlődésnek egy más fokán isten s a világ, a látható s a láthatatlan, helyezkednek egymással ellentétbe, ez is dualizmus. A szorosabb értelemben vett dualizmuson azonban rendesen csak a szellem s anyag ellentétét értik. Ez ellentét megkülönböztetése majdnem oly régi, mint maga a filozofiai gondolkodás. Ennek kezdetén még nem igen különböztetik meg e két elvet; az első görög filozofusok p. mind hilozoisták, azaz az anyagot s életet egynek gondolják, az anyag él s az élet az anyaghoz van kötve, de a hilozoisták nem elvileg egynek gondolják az ellentéteket, hanem egyáltalán nem ismerik föl az ellentétek jelentőségét. Mihelyt az elvont gondolkodás megerősödik, azonnal érvényesül a dualizmus is valamelyik formájában, vagy ugy, hogy a holt anyagot megkülönböztetik a mozgató erőtől, vagy hogy általában az anyaggal szembeállítják a szellemet, vagy pedig negative, hogy a különbséget határozottan tagadják és csak az anyagot vagy csak a szellemet mondják igazán létezőnek. Az egész görög filozofián keresztül vonul ez a dualisztikus felfogás, mely a metafizikának alapvető fogalmaiba behatol, ámbár mellette s ellene az a másik tendenciája a gondolkodásnak is érvényesül, a dualizmust megszünteti s vagy a szellemet az anyag járulékának, vagy az anyagot a szellem mellett alárendeltnek, árnyékszerünek, nem igazán létezőnek tünteti föl. Mondhatni, hogy közelebbről vizsgálva alig van tisztán dualisztikus vagy tisztán monisztikus rendszer a görögöknél. A középkorban hasonló ingadozást tapasztalunk főleg azért, mert a keresztényi dogma Isten - ördög, menyország - pokol, szellem - anyag, test - lélek kedvezni látszik a dualizmusnak, de csak látszik; mert a középkor - valamint az ujkor katolikus teologusai teljesen monisztikus alapon állanak. Az ujkorban is sokat vivódik e fogalmakkal a filozofia. Descartes dualisztikus rendszert alkot: anyag és szellem mindenben ellenkeznek egymással, mindegyik külön szubsztancia, amannak a lényege a kiterjedés, emezé a gondolkodás, csakhogy a legfőbb elvek megállapításánál Descartes hütlenné válik a dualizmushoz, mert kénytelen elismerni, hogy a szubsztancia fogalmánál fogva voltakép csak egy lehet. Mindazonáltal Descartes amennyire lehet szigoruan ragaszkodik a dualizmushoz, melyet a teologiai álláspont, t. i. az anyag és szellem különbözése is megkövetelt. Ezt a belső ellenmondást akarja megszüntetni Spinoza, ki Istent s a természetet azonosítja, egynek mondja és a gondolkodást meg kiterjedést az egy szubsztancia különböző attirbutumainak hirdeti. Látnivaló, hogy valamely formában Spinoza sem kerülheti ki a dualizmust. Hogyan is lehetne ezt egészen kikerülni, amikor az öntudat mindig megkülönbözteti magát a világtól, szembe állítja magát vele s igy minden gondolkodás alapföltétele, t. i. az öntudat magába foglal bizonyos dualizmust? Szükebb értelemben vett dualizmus, mely az előbbinek származéka, midőn az emberben a testet mint külön valót megkülönböztetjük a lélektől, ami alapföltevése a lélek halhatatlanságában vetett hitnek. Ez a dualizmus talán a legrégibb, a legeredetibb, mert a halál látványa a legműveletetlenebb népeknél is azt a fölfogást keltette, hogy a halál alkalmával az, ami a testet élteti, egy külön való, elhagyta a testet. E téren küzdöttek egymás ellen leghevesebben az elméletek. A dualizmus ellen szólott, hogy ha a lélek s test két különböző való, honnét van, hogy egymásra hatnak, hogy a külvilág anyagi mozgásai benyomásokat keltenek a lélekben, s a lélek indulatai mozgásokat szülnek a testben? Mig a dualizmus hivei különböző módon iparkodtak a kölcsönhatást megegyeztetni a dualizmus föltevésével (occasionalismus, proestabilita harmonia, l. o.) addig más elméletek a dualizmus ellen fordultak, nevezetesen a materializmus (l. o.), mely a külön lelket tagadja, és a spiritualizmus (l. o.), mely az anyagot mondja nem igazán létezőnek. Ugyanezek vagy hasonló nehézségek akadnak minden dualizmusban, legyen az a jó és rossz szelleme, Isten és ördög, erő és anyag, szellem és anyag, lélek és test stb . A dualizmus s a vele ellentétes monizmus fogalmait ezért mindenekelőtt ismerettani szempontból kell vizsgálni, azaz kutatnunk kell, melyek a felfogásnak az ismereterőben rejlő forrásai.
D. a politikában két különben önálló, egyenjogu s egyenrangu állam közötti kapcsolat az uralkodó közössége folytán. Három állam esetében trializmus, több állam esetében federalizmus. Különösen használják a magyar állam és az osztrák-magyar monarkia másik állama közötti közjogi viszonynak megjelölésére. A D. bizonyos u. n. közös ügyeknek létezését nem zárja ki, sőt ily közös ügyek a bizonyos fokig s bizonyos irányban fennálló viszony szülte érdekközösség mellett s még ettől is eltekintve, nemzetközi szempontból elkerülhetetlenek. A D. nem szövetséges állam (Unio), hanem államszövetség. A viszony a két állam közt nem szorosan vett államjogi, hanem nemzetközi jogi. A szövetséges állam (Unio) az összállamnak egységes alakulata, amely az egyes államoktól szorosan különbözik, s mint ilyen önálló állami szervezetü. Hogy a D. nem Unio, azt már a név mutatja. Amott Duo a. m. kettő, emitt unus a. m. egy. Hogy az eddigi államszövetségekben (Confoederatiok) közös műszervek teljesen hiányoznak, a D.-ban, jelesül az osztrák magyar D.-ban pedig ily közös műszervekkel találkozunk, az alárendelt jelentőségü. A lényeg az állami szuverénitás, az egyes államoknak állami szuverénitása. Az állami szuverénitás fentartásával s épségben maradásával létrejött kapcsolat mindig államszövetség, még akkor is, ha közös megegyezés folytán célszerüségi tekintetekből kifelé a szuverénitás összeállamkint lép fel és jelentkezik, mert nem a fellépés alakja, hanem annak alapja, az egyesítés minősége a döntő. Az államszövetségben két szuverénitás, monarchikus államnál t. i. egy koronás főben egyesülő két szuverénitás, - a szövetséges államnál a két szuverénitástól különböző egy u. n. kettős szuverénitás (Doppelsouverenität) van. Az egyes államok teljes szuverénitását nem érinti s nálunk épp ebben a tekintetben sok a félreértés - az, hogy az egyesülésen a nemzetközi jog egységes összállamot lát, mely közös képviselettel s egy szavazattal rendelkezik. Mert ez csak az egyesült államoknál harmadik államokkal való nemzetközi érintkezésére vonatkozik, de az egyesült államok egymás közötti viszonyának nemzetközi jogi természetét és minőségét nem érinti. Egyébiránt a nemzetközi jog is elismeri a külön képviseletnek lehetőségét, ahol s amidőn az egyesült államok egyikének viszonyai különösen előtérbe lépnek. A D. internacionális jellege a törvényhozás önállóságában nyilvánul. Nyilvánul különösen a p. a büntettesek kiadatásánál. A kiadatás tisztán nemzetközi, nem államjogi intézmény. Annak csak önálló szuverénitással rendelkező államok között van és lehet helye. Nem nemzetközi, hanem államjogi alakulatoknál a kiadatás fogalmilag ki van zárva. A törvény pedig nálunk az, hogy az osztrák-magyar manorkia másik államával szemben csak kiadatásnak lehet helye, és megfordítva. Magyar honos a monarkia másik államának nem adható ki, ép oly kevéssé mint nem adható ki Németországnak, vagy Oroszországnak. A magyar területre menekült osztrák büntetlen saját hatóságának csak kiadatási eljárás utján adható ki stb. (l. Közös ügyek).
D. az elektrotechnikában, a kisérleti tapasztalás arra tanít, hogy a sztatikai elektromosság tüneményeit számolva, algebrai képletekkel követhetjük, ha a sztatikai elektromosság tüneményeit két, a mennyiség tulajdonságaival felruházott, megsemmisíthetetlen agens-nek (fluidumnak) tulajdonítjuk. A sztatikai elektromosság e dualizmusa Symmer-től ered. Az elektromos állapotot nem mutató, közömbös testekben egyenlő mennyiségü, ellenkező jelü, pozitiv és negativ elektromos fluidum van, kifelé való hatásuk zérus. A test elektromossá válik, ha az ismert eljárások valmelyikének következtében a két fluidum eloszlása megváltozik (elektromos indukció) avagy a testben lévő ellenkező jelü mennyiségek egyenlősége megszünik. Ez elmélettel kapcsolatban említendő a Franklin-féle egy-fluidum elmélet. Franklin szerint az elektroasztatikai tüneményeket egy fluidum okozza. E fluidum részecskéi, másrészt a testek molekulái között taszító, a fluidum és a testek molekulái között pedig vonzó erők működnek. Ha e fluidum valamely testben oly mennyiségben van, s oly módon oszlik el, hogy az előbb említett erők eredője a tér minden pontjában zérus legyen, akkor a test közömbös állapotban van. Ha a test e normális fluidum tartalma csökken vagy növekszik, akkor a testen az elektromos állapot jelenségeit észlelhetjük. Exner F. a föld elektromos állapotára vonatkozó beható tanulmányai alapján arra az eredményre jut, hogy a pozitiv elektromosság tüneményei fluidumhiánynak, a negativ elektromosság tüneményei fluidumtöbbletnek tulajdoníthatók - ha egyáltalában ilyen fluidumról szó lehet. V. ö. Exner F.: Vorlesungen über Elektricität.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
