Bálvány (szobor)
Bálvány (szobor) A pogány népek valamilyen formában mindig kiábrázolták isteneiket, a bálványokat; ezért a »bálvány« szónál általában bálványképekre, vagy szobrokra gondolunk. A tízparancsolatban az Úr egyedüli tiszteletét megkövetelő első parancsolatot rögtön követi a második: a képtilalom. Izráelben Istennek, vagy az isteneknek a kiábrázolása tiltva volt bármilyen formában. Ez is egy egészen különleges vonása volt már a mózesi vallásnak. Azt a gondolatot, hogy Isten lélek, akit testileg kiábrázolni nem lehet, a pogányok egyszerűen nem tudták belátni. Náluk az áldozatbemutatáshoz, vagy az imádsághoz hozzátartozott a gondolat, a képzelet segítőjeként az istenszobor.
A bálványszobrok lehettek ember, vagy állat alakúak, esetleg keverék alakok, mely utóbbiak több élőlény testrészeit egyesítették. Azonkívül domborműveken lehetett látni a nap, a hold, vagy csillagok képét, szintén istenalakok jelképeiként. A szobrok anyaga lehetett arany, ezüst, réz, vas, fa, kő (Dán 5,4; vö. Jel 9,20). Készítésük módját tekintve az ÓSZ két szót is használ rájuk, az egyik jelenti a fából, vagy kőből faragott bálványt, a másik a fémből öntött istenszobrot (a kettő együtt pl. 5Móz 27,15-ben). A fából faragott szobrot gyakran bevonták arannyal vagy ezüsttel. A Sinai-pusztában is úgy készülhetett az aranyborjú, hogy a fából kifaragott borjúszobrot bevonták aranylemezzel. Így képzelhető el, hogy Mózes az aranyborjút elégette, ill. az apróra tört aranyport vízbe hintve itatta a néppel (2Móz 32,20). Az ember alakú szobrot gyakran felöltöztették ékes ruhába, nyakába aranyláncot tettek (Ézs 40,19; Jer 10,9). Izráel régebbi korában előfordult egy házibálvány-féle, az ún. teráf (tsz. teráfim); 1Sám 19,13kk-ből arra lehet következtetni, hogy ember alakú lehetett. - Az ÓSZ használ olyan becsmérlő jelentésű szavakat is a bálványszobrokra, amelyeket csak hozzávetőlegesen lehet lefordítani förtelmes, vagy iszonyatos bálványoknak (Jer 16,18; Ez 16,36).
Az ókori K-en a pogány isteneknek rendszerint volt egy állat-megfelelőjük. Legismertebb ez a jelenség Egyiptomban, ahol egy-egy istenség szent állata volt a bika, kos, sakál, sólyom stb. Ennek megfelelően ilyen állatszobrok az istenek kiábrázolásaiként is előfordultak, még gyakoribb volt azonban, hogy az isteneket állatfejjel és emberi testtel ábrázolták (ld. EGYIPTOM 4.). A bikának, mint szent állatnak a tisztelete nemcsak Egyiptomban volt elterjedt, hanem Mezopotámiában és Szíriában is. Az ugariti mítoszokban Él főisten állandó jelzője: »a bika«. De Baal isten is megjelenik bikaként a mítoszokban, istennő-párja ennek megfelelően tehén. Így lehet megérteni, hogy Izráel istentiszteletében miért kísértett az arany (bika-)borjú a Sinai-pusztában (2Móz 32,4), vagy az ország kettészakadása után az É-i országban (1Kir 12,28) az Egyiptomból kiszabadító Isten képmásaként.
Az Izráelt körülvevő népeknél azonban a bálványszobrok inkább ember alakúak voltak. Szíria-Fönícia területén kiásott szobrok révén tudjuk pl., hogy milyennek képzelték el és ábrázolták Baalt: karcsú, de harcias férfialak, sisakján elöl még ott vannak a bikaszarvak, egyik kezében villámot utánzó lándzsaszerű fegyver van, a másikban a feje fölé ütésre (vagy dobásra) emelt buzogány, a mennykő jelképe. - É-Mezopotámiából ismertek olyan ember alakú istenszobrok, amelyek kőoroszlánokon állnak. Az ilyenek alapján tételezték fel, hogy I. Jeroboám aranyborjú-szobrai valójában nem istenszobrok voltak, hanem csak talapzatul szolgáltak a fölöttük láthatatlanul ott álló Istennek. 1Kir 12,28-ban azonban Jeroboám király határozottan a borjúszobrokra mutatva mondja, hogy »itt vannak a te isteneid, ó Izráel, akik kihoztak téged Egyiptomból«. - Istennő-ábrázolások is vannak Kánaánból: van olyan, amelynek a fején szarvak vannak, később azonban a szarvak helyébe, azokat mintegy helyettesítően, sajátos formájú hajviselet kerül. A kánaáni kor óta ismert Asterót-Karnaim város neve (1Móz 14,5), ez a név lefordítva azt jelenti, hogy: (a) kétszarvú Astarte; emlékeztet a termékenység-istennő egykori ábrázolására. - Az istennő-figurák jobbára apró szobrocskák, vagy zsinórra fűzve nyakba akasztható plakettek voltak, ez utóbbiak elnagyoltan a fej és a női test részeit ábrázolták stilizáltan. A termékenység istennőjének a jelképei voltak, amelyeket amulettek gyanánt viseltek. Ugyancsak szerencsét hozó amulettek lehettek az istenként tisztelt égitestek aranyból, ezüstből készült apró másai: napocskák, holdacskák (Bír 8,26; Ézs 3,18).
Hogy miféle istenszobrok kerülhettek be idővel akár a jeruzsálemi templomba is, azt az egyes templomrenoválási és tisztogatási akciók mutatják. Ezékiás király nevéhez fűződik az egyik; a 2Krón 29,16 általánosságban »utálatos dolgoknak« nevezi a templomba került idegen tárgyakat; 2Kir 18,4 viszont arról is beszámol, hogy Ezékiás összetörette és kidobatta a templomból a Nehustánnak nevezett érckígyót. Az utóbbit ugyan a hagyomány Mózessel és a pusztai vándorlás korával kapcsolatban tartotta számon, mint ereklyét (4Móz 21,9), úgy látszik azonban, hogy tisztelete túlment a történeti emléknek kijáró megbecsülésen. A kígyó egyébként a kánaániak körében szent állat lehetett, kiábrázolásai az Izráel előtti kor archeológiai leleteiből ismeretesek. - Jósiás király templomtisztítása során még Asérá szobrot is távolított el a templomból, Jeruzsálem más helyeiről meg különféle pogány oltárokat, sőt a napisten lovait és harcikocsiját is (2Kir 23,6kk).
A babiloni fogság idején Deutero-Ézsaiásnak volt rá gondja, hogy nevetségessé tegye a bálványszobrokat népe előtt: Mit érhet az olyan »isten«, amelyiket egy, az erdőn kivágott fából faragnak ki, s a készítője a lefaragott forgácsból tüzet gyújtva melegszik, a faragványhoz meg imádkozik? (Ézs 44,13-19). A fogságból hazatértek Jeruzsálemben vigyáztak is nagyon a kultusz tisztaságára. Viszont egyes trito-ézsaiási helyekből úgy tűnik, mintha az ország területén a vallási keveredés miatt megint fenyegetett volna más istenek, bálványok tisztelete (Ézs 65,3k; 66,17). Két isten-név is feltűnik (Gád, Meni, Ézs 65,11), amelyek - úgy látszik - amolyan »sors-istenek« voltak; hogy szobraik voltak-e és milyenek, azt már nem tudjuk.
A Szeleukida-korban kívülről jövő erőszakos tett volt az, amikor IV. Antiokhosz a jeruzsálemi templomban Zeusz-szobrot állíttatott fel, amelyet Dán 11,31 »iszonyatos bálványnak« nevez (Károli: »pusztító utálatosság«, vö. Mt 24,15). (Ld. ANTIOKHOSZ).
Jellegzetes keverék-alakok voltak Asszíria és Babilónia királyi városaiban azok a szoborkolosszusok, amelyek a paloták kapuiban mintegy őrséget álltak: emberfejük volt, bikatestük és sasszárnyuk. Ez a kevert ábrázolás magasabbrendűségüket akarta szemléltetni, egyesítették magukban az emberi értelmet, a bika nagy erejét, a sas szárnyaló képességét. Isteni tiszteletben nem részesültek, csak őrálló nemtők képviselői voltak. Feltehető, hogy ezek képezték a mintáját az ÓSZ kerúb alakjainak (Ez 1 és 10), szerepük az Úr trónjának a hordozása és vigyázása. Különös, hogy a képzőművészetet megbénító 2. parancsolat ellenére épp a templomban használták a kerúb alakokat a falak díszítésére (1Kir 7,29.36), és ilyen szobrok voltak az Úr trónusát is jelképező szövetség ládáján (2Móz 25,18kk).
TK
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
