lépezés
lépezés: énekesmadarak, rigófélék léppel való fogása. A lépet a fehér és sárga fagyöngy (lat. Viscum album, ill. Loranthus europaeus) s ritkábban a fagyal (fagyócska) (lat. Ligustrum vulgare) bogyóiból főzik. A szétfőzött bogyókat a magoktól megtisztítják s a masszához növényi olajat öntenek. A vasi rigászók a bogyókat előbb hónapokon át ’savanyítják’. A kocsonyás, ragadós masszát táskaszerűen összehajtható bőrdarabra kenik, bőrtokba (puzdra) öntik, s ebben tartják a 15–25 cm hosszú lépvesszőket, amelyeket bokrokra, napraforgó-kóróra, karóra, lecsonkolt fiatal fa vékony ágaira (rigászófa, ösztör, üsztürü) tűznek fel. Az utóbbi esetben a lépvesszőket kukoricaszárból, bodzafából készült hengerrel, gyűrűvel (dudu, Debrecen vidékén) erősítik az ágakra. A lépvesszőket tartó rigászófára kalickába zárt élő madarat, kitömött rigót, csízt is helyezhetnek. Ezek csalogatóul szolgálnak. A lépvesszőkre síppal (bergyuka, doromb) is csalogatják a madarakat (Göcsej). A vasi rigászók lopott harangkötéllel, sírkereszttel füstölik meg a rigászófát, hogy az arra felrakott lépvesszőkre minél több fenyőrigó szálljon. Szeged vidékén a lépvesszőt 4–5 m hosszú rúdra (dufázó, lépelőrúd) kötik, s a galambász óvatosan ezzel közelíti meg a háztetőn, tűzfalon tollászkodó galambokat. A lépezés országszerte elterjedt, de lépvesszővel századunk elején nagyobb számban csak a vasi magyarok és szlovének rigásztak. Híres lépkészítők voltak a kiskundorozsmaiak, akiktől a szegedi, hódmezővásárhelyi és makói madarászok is vásárolták a lépet. Alig ismert a lépezés a székelyeknél, ami azzal magyarázható, hogy – pl. Gyergyóban – nehezen jutnak hozzá a lépkészítéshez szükséges bogyókhoz. A lépezés korábbi elterjedtségére utal Faludi Ferenc A hajnal c. verse is.
Madarászok lépvesszőkkel
Rakják készült fájokat:
Kunyhójokban mesterséggel
Fújják csalárd sípokat.
Jő a rigó, harkály, szarka,
Felzendül a tollas nép:
Mátyás kiált, oda farka,
Sok baglyokat fog a lép.
Rakják készült fájokat:
Kunyhójokban mesterséggel
Fújják csalárd sípokat.
Jő a rigó, harkály, szarka,
Felzendül a tollas nép:
Mátyás kiált, oda farka,
Sok baglyokat fog a lép.
Lép ’madárlép’ szavunk szláv (valószínű szlovák) eredetű, de Göcsejben, az Őrségben ’madárlép’ jelentése van enyü, enyv szavunknak is, amely valószínűleg uráli eredetű. Enyv szavunk ’madárlép’ jelentését már a 15. sz.-ból is ismerjük. A Batthyány család 1598. évi számadásában a madárfogni való enyv fontja 12 dénár. Mindezek után feltételezhető, hogy a lépezést nem a szlávok révén ismertük meg. A lépezést gyakorolták az antik görögök és rómaiak. A 15. sz.-i francia és német vadászkönyvekben már feltűnnek a mi rigászófáinkhoz hasonló madáreszközök. Leírja ezeket más lépezésmódokkal együtt Pák Dienes is. A lépezés népszerű madárfogási mód volt a 19. sz végéig Ny-Európában. Ma is ismerik a szerbek, horvátok, szlovákok, lengyelek, ukránok, oroszok, franciák, olaszok, németek, valamint D-Ázsia, Afrika, Indonézia népei. – Irod. Pák Dienes: Vadászattudomány (I–II., Buda, 1829); Ecsedi István: Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a Tiszántúlon (Debrecen, 1933); Lindner, K.: Geschichte des deutschen Weidwerks (Bd. II., Die Jagd im frühen Mittelalter, Berlin, 1940); Pável Ágoston: Rigászás a Vend-vidéken és az Őrségben (Népr. Ért., 1942); Bednárik, R.: L’udové pol’ovníctvo na Slovensku (Turč. Sv. Martin, 1943); Csaba József: Madár a vend népéletben (Ethn., 1947).
Lépezés dudus lépvesszővel (Debrecen vidéke)
Gunda Béla
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
