Juno, Vesta, Ceres, Diana, Minerva, Venus, Mars, Mercurius, Jovi’, Neptunus, Vulcanus, Apollo
(Zeus = Juppiter, Hera = Juno, Pallas Athena = Minerva, Apollo neve nem módosult, Artemis = Diana, Hermes = Mercurius, Hephaestus = Vulcanus, Ares = Mars, Hestia = Vesta, Demeter = Ceres, Aphrodite = Venus, Posidon = Neptunus). A 12 főisten fejét 859. ábránk mutatja a párisi, ismeretlen rendeltetésű, tévesen arának nevezett márványemlék felső lapja után; ezen emlék oldalait ugyancsak a 12 főistennek egész alakjait föltüntető reliefek díszítik (l. Baumeister, Dankmäler 3. köt. 2394–6. képeit). A rómaiak a vallást kezdettől fogva állami ügynek tekintették, a monda szerint az ősi vallásos intézmények a királyok alkotása volt, mint a nép papjai ők szervezték a vallást és alapították meg a ritus szabályait. A római szertartások és a felügyelő papi testületek igazi szervezője a hagyomány szerint Numa Pompilius volt. A királyság eltörlése után a vallás tovább is az állam felügyelete alatt állott, a papok állami tisztviselők maradtak, a kiket az állam egyrészt felhatalmazott különböző szertartások végzésére, másrészt minden vallási ügyben megkérdezett. Innen ered a papok jelentékeny befolyása a közügyekre. A köztársaság idejében azt a királyi jogot, mely vallási ügyekben a határozatokat megfogalmazta, a senatus jogait régibb időben kizárólag a patriciusok bitorolták, az államvallás kizárólagos dominiumuk volt. A plebsnek nem volt szabad részt venni szertartásaikban, a római isteneket csak magán úton tisztelhették. Csak hosszú küzdelem árán, mely Kr. e. 300-ig tartott, vívhatták ki a plebejusok politikai jogaikkal együtt vallási jogaikat is. Isten tiszteletéhez római felfogás szerint tiszta és erkölcsös élet volt szükséges, ez istennek tetsző dolog, evvel lehet megnyerni kegyöket. Ez volt tehát a föltétel azonkívül, hogy a ritus szabályait a legnagyobb pontossággal meg kellett tartani. Mert a ritus a legaprólékosabb részletekig volt megállapítva; minden állami vagy magánszertartásban híven megtartották. Semmiféle fontosabb dolgot nem kezdtek vallásos áldozat nélkül, melylyel bizonyos jelek megfigyelése mellett részben az isteni akaratot is ki akarták fürkészni. Ez a külsőleges vallásos élet az igaz vallásos érzés hanyatlása után is sokáig fennállott. A hanyatlást főleg a görög eszmék és a velök járó felvilágosultság terjedése idézte elő. Még a papok is másodrendű kérdésnek tartották a politikai törekvésekkel szemben a vallást, s akár közönyből akár tudatlanságból, elhanyagolták hivatalos kötelességeiket. A császári korban, midőn az elhunyt uralkodók istenítése divattá lőn, kisérlet történt a vallás régi formáinak mesterséges fölelevenítésére, de vallásos érzést nem lehet lángra lobbantani formákkal, melyek értelmüket régóta elvesztették. Midőn a vallásos érzés fellángolt, az ép úgy mint Görögországban keleti ritusok ápolásához folyamodott; ilyenek a perzsa Mithras, az aegyptusi Isis és Serapis, a mely istenek mystikus és engesztelő szertartásai bizonyos megnyugvással töltötték el a lelket, de egyúttal mindenféle babonát terjesztettek. A pogányság üldözése a 4. században kezdődött, a midőn Nagy Constantinus 324-ben a kereszténységnek fogta a pártját, főleg a birodalom keleti felében; viszont Nyugaton, különösen Romában, a pogány római vallás formái lényegileg zavartalanul éltek Nagy Theodosius koráig (379–395), a ki kérlelhetlenül üldözte azokat. Olympiai játékokat utoljára 394-ben tartottak; ugyanekkor lefoglalták azokat az alapokat, melyekből Romában az állami áldozatokat fedezték. A papokat a templomokból kikergették, az épületeket pedig bezárták. Mindazáltal sok pogány szokás maradt életben, mint pl. a consulok auguriumai, szintúgy néhány ünnep, mely nem volt egybefűzve áldozatokkal. A Lupercalia ünnepét pl. csak 494-ben törülték el, vagyis inkább keresztyén ünneppé alakították át. Irodalom: a) Görög vallás: Lobeck, Aglaophamus seu de theologiae mysticae Graecor. causis, 2 köt. (Königsberg. 1829). Limburg-Brouwer, Histoire de la civilisation morale et religieuse des Grecs (Groningen, 1832–42, 2 köt.). G. F. Schoemann, Griechische Altertümer, 2. kiad. ed. Lipsius (Berlin, Weidemann). Chr. Petersen, Religion der Griechen (Ersch u. Gruber, Enyclopadiae, 82. köt.). L. Preller, Griech. Mythologie, 4. kiad. Roberttől (Berlin, Weidmann), P. Stengel, Die griechischen Sacralaltertümer (München, Beck). Chantepie de la Saussaye, Religionsgeschichte, 2. k. 57–194. l. Geréb J., Görög vallás és művészet (Budapest, 1891). Drumár János, Adalékok a hellenek vallásához (Nagykanizsa, 1900). Piukovits Sándor, Az orphikus cultus vázlatos áttekintése (Budapest, 1901). b) Római vallás: Becker u. Marquardt, Römische Altertümer, 6. köt. (ed. Wissowa). Bouché-Leclercq, Manuel des institutions Romains (1886). Preller, Römische Mythologie (3. kiad. ed. Jordan). Wissowa, Römische Sacralaltertümer (Beck, München). Chantepie de la Saussaye, Religionsgeschichte, 2. köt. 195–305. l. B. Balogh Szilárd, A rómaiak kegyes házi istenei (Debreczeni kath. gymn. ért. 1889–90). G. J.