A TÚZOK. Otis tarda L. 1758. | Madaraink

A TÚZOK.
Otis tarda L. 1758.

[Otis major BRHM. – Otis barbatus DUB.].

Népies nevei: vad póka (Szt. Ágota, Fehérm.); túzi (Komárommegye).

Jegyei: erősebb, vastagabb nyakú, nagyobb fejű és hosszabb lábú, mint egy kanpulyka; feje és részben nyaka is világosszürke; alsó teste fehér; a felsőrészek világos rozsdabarnák és rozsdássárgák, fekete harántsávokkal hullámosan tarkítva; a lábak szürkék; a csőr töve szürkés, vége szarufekete; szemhéj fehér; a szem sötétbarna. A kakasnak az alsó káva tövéből hatalmas bajúsza nő. (L. I. köt. IV. tábla, és 12. kép.)

Leirása. Öreg kakas: a fejtető sötét hamuszürke, középen rozsdabarnás sávval, a bajúsz világos hamuszürke; a nyakoldalakon csupasz, sötétszürkés, kékes folt; egyébként a fej és nyak világos hamuszürke, csak a torok alsó részén huzódik a begy felé rozsdás narancssárga rajzolat; hátul a nyak rozsdaszínbe hajlik, mely a hát felé élénkebb s a begyre is szürkés tollakkal keverve örvszerűen előre nyulik; a hát és kis szárnyfedők világosabb és sötétebb rozsdasárgák vagy rozsdabarnák, fekete harántcsikozással; a mell, has, szárnyalja fehér, szintúgy a czombok és a farkalja; a középső szárnyfedők világosszürkék s a nagyok fehérek, úgy a szárny hajlása is elől fehér; a nagy evezők töve fehéresbarna, egyébként sötétbarnák, hegyük feketebarna, száruk fehér; a fark középső két tolla olyan mint a hat, a többi rozsdasárga, fehér szegéssel, legvilágosabbak a szélsők. A fiatalabb kakas termetre kisebb s bajúsza rövidebb. A tyúk szintén kisebb a kakasnál s bajúsztalan.

Mértéke: H.

100–108.

80–85. Sz. 63–69. F.24–28. L.12–17. Cs. 3,4–4,5 cm.

«Hol vásznat fehérít a játszi délibáb,
Szilaj csikó iram s fehér gulya legel,
A hol szemes túzok sétálgat a mezőn,
A mely nyulárnyékot s ördögbordát terem,»

így kezdi TOMPánk az «Ördögszekérről» szóló gyönyörű regéjét, egyikét azon költeményeinek, mely Alföldünket s jellemző növény- és állatéletét oly találóan festi. A természethistória csak kibővítheti a költő szavait, de lényegileg nem változtathat rajtuk. Mert a túzok csakugyan elválaszthatatlan madara a pusztáknak, különösen a magyar pusztáknak, s természetének legfőbb kirivó vonása a rendkívüli szemesség, éberség. Embertelen, messze kilátást nyujtó, termékeny nagy rónákon van az ő hazája, hová a czivilizáczió csak vendégeskedni jár, a hol fák, erdők, dombok a látás szabadságát nem korlátozzák s legföljebb valami magányos kutgémen vagy a szemhatáron pipakupakszerűen ágaskodó templomtornyon, s ha sokat mondunk, egy-egy tanyán, kazalon akad meg a tekintet. Alföldi vidékeinken mindenütt ismert, népszerű és közönséges ez a szárazföldi szárnyasaink leghatalmasabbja, s nagy falkákban népesíti térségeinket, nem egyszer tévesztve meg a szemlélőt, ki a legelésző nagy madarakat messziről gyakran jószágnak, nyájnak tartja. Hazánkon kívül Európában nyugaton csak Olaszország némely vidékein gyakoribb, észak felé Szászországban és Lengyelországban, egyeseket azonban, mint ritkaságokat, Angolországban s Dániában, Svéczia délibb tartományaiban is észleltek. Kelet felé közönséges Oroszország mérsékelt égöveinek melegebb részeiben, s délen Rumániában. Közép-Ázsiában, Mongol- és Tatárföldön, Perzsiában számos; Afrikában Marokkóban találták. Mindenütt a vetésekkel és puszta földdel váltakozó lapályhoz ragaszkodik s csak ott üti fel tanyáját, hol nem közelíthet hozzá senki és semmi sem a nélkül, hogy jókor, idejében észre ne venné. A költés időszakán kívül mindenütt kisebb-nagyobb, sőt száznál többet tevő falkákban él. Különösen szereti a repczeföldeket, hol kedves élelmét megtalálja, vagy a tavaszi s máskor az őszi vetéseket. Ilyen helyeken a terjedelmes táblák legbiztosabb pontjára telepesznek s igazán szép látványban lehet részünk, ha az alkalom ilyen legelésző nagy csapattal összehoz s messzelátóval vizsgálhatjuk a hatalmas állatokat: «a magyar struczokat» . Legnagyobb részök lomha nyugodtsággal keresgél a szemes élet után, egy néhány a földön nyugszik, mások tollaikat tisztogatják, szárnyaikat emelgetik, de egyesek mindig szemfülelve kémlelik a környéket, mint valami táborozó katonaság őrszemei. Bizalmatlanságuk akkora, hogy 300–400 lépésnyiről minden feltünő, idegen tárgy, mozdulat vagy lény rögtön teljes készenlétbe hivja a falkát, mindannyi mereven feltartott nyakkal áll, néz s a mint az őrszem kibontja szárnyait, egy-két iramodó lépéssel a többiek is utána erednek, lassan, csendes, de nagy szárnycsapásokkal, mindig följebb emelkednek s valami messzebb fekvő vetéstáblára szállanak. Rendesen megtartanak bizonyos vonalakat, vagyis, ha második leszálló helyükről is felzavarjuk – mely azonban van annyira, hogy a kereket oldott túzoksereg szemmel alig követhető – vissza szállanak előbbi helyök tájékára. Vadászatuknál azért is oly fontos «járásuk» ismerete, mert a puskások ezt a vonalat szokják elállni, és tudva, hogy a túzok felhajtatva rendesen előre repül, így csapják be őket. Persze nem mindig sikerrel, mert emlékszem egy esetre, mikor több száz lépésnyire a túzokfalkától észrevétlen ugráltunk le a kocsikról, ölesnél mélyebb árokba s itt felállhattunk a nélkül, hogy a túzokok láttak volna, mégis a velünk szembe jövő hajtók nem terelhették őket felénk, mivel lárma, kiabálás daczára visszafordultak s nem is magasan a hajtók fejei fölött húztak el.

Ha ismert tartózkodási helyein valami friss földhányás, gabnakereszt, bokorba rakott kukoriczaszárcsomó, vagy más ujság mutatkozik, folyton gyanuperrel nézik azt s napokig nem közelítenek feléje, míg csak meg nem szokták és ártatlan, veszélytelen voltáról meg nem győződtek. Ott tehát, a hol rendesen tartózkodnak a túzokok, járásuk útjában kukoriczaszárból ilyen rakásokat jó eleve készíttessünk, alájuk lesgödröket ásatva s ha megszokták azokat s gyanutlanul nézik, sikeres vadászatot, hajtást rendezhetünk reájuk. Mosonmegyében kétszer vettem részt ilyenformán előre megcsinált, kukoriczaszárral födött lesgödrös hajtóvadászaton s mind a kétszer majdnem minden puskás lövéshez jutott, nekem pedig kiválóan kedvezett a szerencse, mert első nap úgy mint másnap is, két-két darabot dupláztam ki a csapatból s hamar töltve, még egy harmadikat is megsebezhettem.

A túzok állandóan nálunk marad s ezt a közmondás is kifejezi «Elmegy a fecske, marad a túzok», legföljebb tél idején kószál kisebb-nagyobb távolságokra, a szerint, a mint a hólepel egyik helyen magasabban vagy alacsonyabban borul az anyaföldre. Ilyenkor hótalan helyeken sokszor nagy számban összeverődik s ha az időjárás huzamosabban zord, kemény, eredeti vadságából is enged valamit; az éhség, silány sor közelebb viszi az emberi lakóhelyekhez, pajtákhoz, kazalokhoz. 1896-ban egész Magyarországot s különösen a nyugati megyéket is roppant hótömegek födték; a túzokok a kis magyar Alföld medenczéjében Moson-Sopron megyében, nagy inségbe jutottak s alig találtak helyet, hol eleség után kaparhattak volna. A szarvasok segítettek ekkor rajtuk. A Hanyságban és az Égererdőben tenyésző nagy fővadállomány, Kapuvár vidékén ugyanis a mezőket össze-vissza járta, a havat feltúrta s így a túzokoknak baján lendített. Össze is szorultak itt ezernyi számban s közel távol vidék túzokja mind e föltúrt helyekhez huzódott. Itt történt az a páratlan, egy hétig tartó túzokvadászat, mely negyvenkét darab elejtésével záródott. Hallatlan siker ez, különösen ha számba veszszük – a mit hangsúlyozok –, hogy ezek korántsem voltak elpilledt, nyomorgó állatok s csakis aránylag kis területre utalt, rendkívül nagy mennyiségüknek tudható be ez a fényes eredmény, nemkülönben annak a körülménynek is, hogy a vadászok a Rába mély partjában jól elrejtőzve állhattak föl.

Ismeretes, hogy a tél sanyarúságát a túzok nemcsak a sok hóban, fagyban érzi, hanem ólmos eső jártával is, mikor gyakran szárnyaik összefagynak s egész falkák egyszerűen – akárcsak a juhnyáj – valami fészerbe vagy akolba terelhetők. Nyáron meg az is előfordult már, hogy a mennykő bele csapott a csapatba s többeket agyonsujtott. Az elemek tehát határozottan oly ellenséges lábon állnak vele, mint alig más madarunkkal.

Tavaszszal a falkák megoszlanak, szétszakadoznak s a kakasokban felébred a szerelmi szenvedély. Felfujják magukat, szárnyaikat alácsüggesztik, farkukat legyezőformán szétterpesztik és méltóságteljesen, délczegen feszelegnek a tyúkok előtt, akár a pulykakakasok. Így kezdik az udvarlást. Vetélytársaikkal összetűzve, elkeseredett viaskodásokkal folytatják. Mire a vetés kisarjad s annyira lábon áll, hogy nemcsak a varju, hanem a túzok is elbujhat benne, a párosodás izgalmas napjai végüket érik. Ha kedvez a szerencse, egy-egy kakas két tyúkot is boldogít szerelmével, ha nem, megelégszik egyetlen választottjával. Május közepén a családi örömök elé néző tyúk a veteményben, különös előszeretettel zabföldeken, sekély mélyedést kapar, pár szál száraz alommal kibéleli azt, s két, ritkán három, mindkét végén egyforma vastag, középen legduzzadtabb alakú tojást tojik, melyek halványszürkés olajzöld alapszinén, szürke és olajbarna elmosódott felhős rajzok, foltok láthatók. (XXXIX. tábla.)

Tojásmérték: H. 73–77; Sz. 56–58 mm.

Az anyamadár majd egy hónapig üli a fészket s a míg a vetés föléje nem nő, fejét abból kissé kitartva vigyáz a netalán arra tévedő ellenségekre. Ember közeledtére lelapul s csendes meghuzódásban gondolja bőrét, fészekalját legjobban megmenthetni. A kikelt fiókák eleinte gyengék, de pár napos korukban már vigan követik anyjukat, vele bujják a nagy táblák bokros gabonaszárait s az ötödik hétben nevelődnek anynyira, hogy a repülést is próbálgatni kezdhetik. A kakas csak mikor a nevelés nehezebb gondja befejeződött, kezd otthoniasabb lenni s vigyázni, őrködni családja fölött.

Őszre több szomszédos fészekalj összeverődik, hozzájuk szegődnek a nyáron át pár nélkül maradt vagy nem szaporító, csapatkákban kajtárkodó példányok s kezdődik az igazi falkás élet a jövő tavaszig.

Túzokmadarunk tápláléka kor szerint változik. Míg a ki nem fejlődöttek tisztán rovarokat, álczákat, pajorokat esznek, addig a nagykorúak főleg szemes életet, növények friss, gyenge hajtásait, különböző magvakat szedegetnek, mellesleg azonban rovarokat is, sőt egy-egy ügyetlen egérkét, pacsirta fiókát is elcsipnek. Felbonczoltak begyében és gyomrában leginkább a vörös disznókenyér, Pimpinella, földi folyófű s más gaz számba menő növények hajtásait, levélkéit, azonkívül nagyobb rovarokat, különösen ormányos bogarakat, vadrepczemagot, répa- és repczemagot, mindenféle gabnaszemet találtam. Gazdasági értéke tehát nem itélhető meg egyoldalúan, hanem csakis úgy, ha életkort, nemkülönben az évszakot is latba veszszük. A költés alatt, mikor a falkák megoszlottak, a vetésekben okozott kevés kárukat a dudvák pusztításával ellensúlyozzák; a fiatalok pedig nevelődésük közben számos káros rovar, féreg elemésztésével – mert nagy gyomrúak is – határozottan hasznosak; őszszel azonban, miután falkákba állottak, s bizonyos helyeken – főleg ha nagy számban – összecsoportosultak, egyes területeken meglehetős károkat is okozhatnak a friss vetésekben; szintúgy tavaszszal is. De nem érdektelen az alföldi gazdák állítása, mely szerint előszeretettel járnak azokra a vetésrészekre, a hol a drótféreg garázdálkodik. Csőrével megkapálja a palántát s elfogdossa e veszedelmes ellenség álczáit. Ott a hol ezek a gabnát meglepték, rendesen tartózkodik s még a repczét sem méltatja figyelemre; a mi azután nyomósan bizonyít helyi és időleges haszna mellett.

Az öreg túzok husa kemény, csak sok páczolás vagy kifagyasztás után válik élvezhetővé; a fiatalok pecsenyéje azonban ízletes s némileg fáczánsültre emlékeztet. Ezért tehát s kiadós voltáért is, a közszólás «jobb egy veréb ma, mint holnap egy túzok», mégis csak jól adja a hasonlatot, mert ha nem volna kivánatos, úgy még ha kisebb lenne, sem kellene.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir