A magyar irodalomtörténet megalapítója
A magyar irodalomtörténet megalapítója
Voltakép azonban Toldy mint a magyar irodalomtörténet valódi megalapítója, első igazi mívelője ismeretes a közönség előtt. 1848 előtti összes működése csak mintegy előkészűlet volt ahhoz a főművéhez, a melynek megírását legfőbb feladatának tekintette. Azokon a hiányos életrajzi gyűjteményeken kivül, a melyeket Czvittinger, Wallaszky, Horányi, Bod Péter, Spangár András, Katona István és mások összeállítottak, s azokon a csekély értékű tankönyveken kívül, a melyeket Gruber Károly, Zimmermann Jakab, Ferenczy Zsigmond Jakab, Szuppán Zsigmond írtak, alig használhatott egy pár gyönge monográfiát; még legtöbb hasznát vehette a Pápay Sámuel művének. Az adatokat nagyrészt magának kellett újra összekeresnie s kellőleg rendeznie; az irodalomtörténet tanúlságait, a folyvást fejlődő szellem történeti folyamát, a különféle áramlatoknak egymásra s a nemzeti költészetre tett hatását pedig teljesen neki magának kellett megállapítania. E részben senkire sem támaszkodhatott. Ide járúlt még az irodalomtörténet fogalmának oly széles körű felfogása, a mely szerint Toldy a nemzeti szellemnek a költészetben és szépprózában, tudományban és művészetben, szóval a mívelődés egész terén kifejtett munkásságát egyforma alapossággal kivánta rajzolni, holott csak a szoros értelemben vett irodalomtörténet megírása is majdnem leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Nem csuda, hogy ily alapon 1851-ben megkezdett nagy művét nem fejezhette be. Az iskolázás és művészet, a nyelv és stíl változásának, fejlődésének történetét s e történet adatait először búvárolta föl, állította össze s vonta el tanúlságaikat. Semmit sem állított, a minek maga utána nem járt, s a miről maga meg nem győződött, mint mondja. Éppen ezért adatainak megbízhatósága ellen a lehető legkevesebb kifogást lehet tenni. Csak ítéletét rontja meg néhol a kor míveltsége iránti lelkesűlése s amaz a priori alkotott felfogása, hogy őseink valami egészen különböző nép voltak már a hajdankorban is mint a többi középkorbeli népek, s hogy a magyar nyelv szinte páratlanúl tökéletes és »lényegében magából megérthető rendszert képez« stb. Kivált a hún-magyar atyafitság eszméje ragadja nagy túlzásokra nemcsak a Handbuchban (hol például könyvének első fejezetét így címezi: »Gesänge der Ungarn unter könig Etele»): hanem a Magyar költészet története című művében, sőt az irodalomtörténetben is.
De éppen ez eszményi lelkesűlésével volt képes a magyar irodalomtörténetnek nemcsak alapot rakni, hanem azon a nemzeti szellem ezer éves múltjának tekintélyes épületét fölemelni is; ez képesítette őt arra, hogy ez ifjú tudományt nálunk is egyáltalán a tudomány rangjára emelhette, rendszerbe foglalhatta, az európai eszmék különféle áramlatainak a magyar nemzeti szellemre tett hatását megvilágíthatta, a vallási, politikai, társadalmi tényezőknek az irodalomra és nyelvünk fejlődésére való befolyását vizsgálhatta s nagyjából föl is deríthette. Hogy rendszere, felosztása, kritikája ellen több kifogást tettek íróink (Erdélyi és Gyulai): mindez alig kisebbíti érdemét s pedig annál kevésbbé, mert éppen arra a pontra nézve, a melyet legélesebben megtámadtak, hogy t. i. a magyar költészet aranykora Vörösmartyval bevégződik, művének újabbi kiadásában ő is megváltoztatta nézetét, elismervén, hogy a Kisfaludy Károly és Vörösmarty nemzeti iránya még tovább fejlődött Petőfi és Arany költészetében.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
