Őszintesége
Őszintesége
Petőfi közvetlenségével szorosan összefügg, mint gyökér a virágjával, meglepő őszintesége. Mindenét leplezetlenül kitárja.
A költészet neki nem alkalom magát ilyennek vagy olyannak mutatni, hanem alkalom mindent elmondani: vallomás, gyónás. A külvilág jelenségei, olvasmányok, hírek a villamos ütés erejével és gyorsaságával hatják át szívét, idegrendszerét, egész valóját. Folytonosan, szünet nélkül érzelmek rezegnek lelkében és mintegy önkénytelenül szavakban merevednek meg. Nála nincs szépítés, finomítás, válogatás. Egész lelki életét átönti a költészetbe, mint az ember bort átönt arany serlegbe az utolsó cseppig. A többi jeles magyar költő inkább bizonyosan kiszemelt helyzetben mutatja be magát a közönségnek: válogatott alkalommal érzelmeinek virágát adja elő. Petőfi nem! Ő mindenestül beleugrik a költészet ritmikusan lebegő sajkájába. Nem hagy semmit a parton, nem leplez semmit. Ő mer egészen Petőfi lenni. Elénk tárja minden érzelmét, minden gondolatát, minden élményét. Azt is, hogy éhezik, hogy fázik, hogy vándorszínészkedett, hogy apja megverte, hogy rongyos a kabátja. Ki merte volna előtte mindezeket elmondani? A költő szégyelt volna ily pongyolában a világ előtt megjelenni. Bizonyos ünnepi hangulat kellett ahhoz, ünnepi ruha, sőt Berzsenyi néha az ünnepi hatás emelésére még római tógát is öltött magára.
Petőfi. (Egyetlen fenmaradt fényképe után.)
Ha más költőt olvasunk, bármily jeles legyen is, úgy érezzük, mintha a költő közt és köztünk, az olvasó közt, valami finom, átltászó, de hideg üvegfal volna. Petőfinél nincs meg ez a fal. Közvetetlenül érintkezik velünk. A mi mindennapi, a mit addig triviálisnak tartottak, azt elmondja, lelke legfenekéig enged pillantanunk. Hogy tehette, – hogy merhette ezt? Merhette, mert ha minden leplet ledobott, akkor minden nemes emberi érzéstől áthatott, őseredeti természet állt előttünk; ha lelke legfenekéig pillantunk, legfenekéig költőt látunk benne; ha mindennapi eseményt mond el, akkor is átviláglik a látszólag triviális rajzon rajongó heve vagy szikrázó humora. Egyénisége megaranyoz mindent: a köznapit, a jelentéktelent, a nevetségest, mindazt, a mit páratlan őszinteséggel lírájában elmondott.
Petőfi utánzói aztán ezt az őszinteséget is utánozni akarták és mintegy a Petőfi közvetlenségével nézték a világot. Ők is mindend el akartak mondani. Pedig ha Apolló mezítelen jelent meg – igaza volt: csakhogy nem minden mezítelen lantos ifjú Apolló. Ők Petőfi lángszellemétől csak napszúrást kaptak. Egyszerre divatba jöttek az apák. Mindenkinek volt apja, heves, jószívű, érzelmeit nem mutató apja, mint Petőfinek; mig eddig nem szóltak a költők apjukról, azt pedig hogy korcsmáros, a világért sem vallották volna be. Minden költőnek volt anyja ŕ la Petőfi, ki fiát néma szeretettel csókolta (csakhogy Petőfit a múzsa is homlokon csókolta); minden költő érdeklődni kezdett a csárdák, a bojtárok és a vándorszínészek iránt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
