Arany színészkedése
Arany színészkedése
Arany mindörökre odahagyta a kollégiumot s Fáncsy és László társaságába színésznek állott. Jellemző rá nézve a mód is, a hogyan tette. Egyenes, becsületes lelkével bejelentette lépését tanárainak, kik biztatással bocsátották el legjobb tanulóik egyikét. Csak tapasztalatlansága, és képzelt világába való teljes belémerülése magyarázhatja meg egy pályának és önmagának azt a félreismerését, mely ebben az elhatározásában nyilatkozott. Semmi fogalma a színészélettel járó s az ő testi-lelki szervezetének elviselhetetlen izgalmakról; semmi arról, hogy nincs pálya, mely egy költött élet szépségeinek és elragadó fölemelkedéseinek meg a valódi élet kicsinyességeinek és kijózanító visszásságainak olyan zagyva keveredését mutatná s emberétől vagy az ellenálló erőnek vagy a könnyűvérüségnek olyan mértékét követelné. A szerény, álmodozó, kivetkezett tógátusban egyik sem volt meg. Alig sejtette azt is, hogy ha az ő testi és lelki valójából hiányzik, még pedig jellemzőleg hiányzik valami, úgy az éppen a színészi siker alapja: az arravalóság, hogy magát másnak és másnak mutassa, az alakosság képessége. Bíz ő a színpadon inkább csak statisztáskodott, inas-szerepeket adott, díszleteket festett. Még Debrecenben csak megvolt két hónapig; de a társaság szétzüllése után egy Mármarossziget felé tartó töredékéhez csatlakozott s a nyomorúságos kószálás, koplaló korhelykedés és léha erőlködés között elkövetkezett a kiábrándulás órája, hogy lidércet kerget. Talán nem mese az sem, a mit a Bolond istók csavargó hőséről elmond, kinek tiszta, első szerelmét Klárcsi színésznő durva kézzel foszlatta szét. Ismerve Aranynak erkölcsi kényességét, majdnem leányos szemérmét, mely mégis oly nemesen férfias volt: e kis eset mindennél jobban megértetné velünk az undort, melybe egész csalódásának érzése átment. E napjairól, színészkedéséről nem szól soha s kivéve az Istók második énekét, melynek égő iróniájával ép olyan formán akart könnyíteni nyomasztó emlékezésén, mint a Cigányokban: hiába keresünk egész költészetében bármit, a mit akár egyenesen, akár közvetve színészéletére, emlékeire, benyomásaira, megfigyeléseire emlékeztette. Tiszta lelke még attól is visszariadt, hogy költőileg értékesítsen belőlük valamit. Talán csak egy nyoma maradt: erkölcsi érzékenységét, ártatlanságának kényességét fokozta. Nagy-Károlyban, Szatmárt még tűrt és áltatta magát; de Szigeten végkép kijózanodott, hogy »a látott művészet nem isteni«. »Az öntudat kígyói« is, szülei miatt, marni kezdték. Egyszer álmában anyját halálos ágyon látta. Mi sem tartotta többé vissza; éhezve, erdőkben éjszakázva, hét napig gyalogolva hazatért, a mint sok-sok év múlva A vándorcipóban oly szívszorítóan gyónja el. A nyomorúságnak egészen az a képe ez, mint Petőfi 1844-iki vándorútja Debrecentől Pestig, s mégis mennyire más! Arany nyári napok lombos erdei alatt bújdosik ugyan, mig ifjú pályatársa februári fagygyal és hózivatarokkal küzködve; de Petőfit a jövő dicsősége vonja s ennek hite élteti, mig Arany, a csalódás sebével szivén, a lemondás útján, a kötelesség névtelen révébe siet.
Arany színészi szereplése.
(A hivatlan képíró című darab színlapja)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
