Toldi Estéje
Toldi Estéje
Salamon Ferenc már egy 1856-iki polemikus értekezésében »irodalmunk legtökéletesebb művének s csaknem egyetlen valódi remekének« mondja Toldit, melylyel csak a Toldi estéje versenyezhet. Amannak rendkivüli hatása után jóformán azonnal felmerűlt Arany lelkében a gondolat, hogy az egész mondát egy trilogiai szerkezetben feldolgozza. Ilosvai krónikájában a vége készebben kinálkozott: ebbe fogott először s már 1848-ban készen volt vele, de csak 1854-ben bocsátotta közre. A királyával meghasonlott vén Toldi zord magányában már sírját ássa; még egyszer megmenti a kérkedő olasz leverésével a magyar címer becsületét; de már alig ismernek rá Budán, félig nevetik, félig csodálják; az udvar ingerkedő ifjai közűl dühében leüt egypárt, a király üldözőbe véteti s kegyelmével már halálos ágyán találja. Ugyanaz a szerkesztő és jellemző erő mint az első részben, melynek egypár motivuma ismétlődik is benne; a képeknek ugyanaz a plaszticitása, a nyelvnek ugyanaz a mély eredetisége; de felfogás, színezés, hang teljesen más. Az első párbaj egy váratlan hőstett, mely csodákat ígér a jövőre; a mostani egy utolsó erőfeszítés, melyben a hős kimerűl. Az ősznek pírba játszó hervadása, a hanyatlásnak humora hatja át az egészet. Melankolikus bájnak (van-e egész költészetünkben szívünket mélyebben megillető párbaj-kép, mint a Gyulafiak harca; aztán a király bucsúja a haldokló öregtől), a zordon erőnek s a tréfának vegyülékéből áll elő ez a hang. Arany itt is a népi és irodalmi hagyományt követi, mely a vén Toldit mind humorosan fogta föl. De, mint mindig, mélyíti is: nemcsak Toldi pusztúl előttünk, hanem egész világa, a lovagkor, melynek hőse volt; halálos ágyon hallja a királytól, hogy egy port találtak föl, melyben már ezután, Toldi vagy nem Toldi, az ész ereje fog győzni.
Arany angol levele Petőfihez.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
