Prozódiai tollharc
Prozódiai tollharc
A triász mindegyik tagja prozódiát is csatolt első könyvéhez, azaz útmutatást, hogyan kelljen a magyar szót az antik formába illeszteni. Révai elégnek tartotta, a minthogy elég is, a természetes kiejtésre utalni, mert hiszen hosszú és rövid szótagjaink különössége egészen világos; hosszú hangzóinkon ék van, s ha a hangzó után egynél több mássalhangzó következik, a szótag hosszú lesz; a többi szótag aztán rövid. Csakugyan nálunk soha semmi bajt nem okozott a hosszú és rövid szótagok felismerése, mint a németeknél, kiknek igazán nagy akadályokat kellett legyőzniök, mig rájöttek, hogy nálok nem az a hosszú tag, a melyet több mássalhangzó végez, hanem a melyikre az ő erős és nyújtó hangsúlyjok esik. Baróti már részletesebb, de mindez nem elégíti ki Rájnist, a ki egész kazuisztikával egyenkint sorolja fel, mely szóban hosszú vagy rövid ez vagy az a hang. És rettentő vitát támasztottak olyan kérdésekről, hogy hosszú-e vagy hosszu, nyíl vagy nyil, ă part vagy ä (p) part stb., szóval a melyekben mindegyik félnek igaza volt, mert az illető szótagok tájejtések szerint tényleg többfélekép hangzanak s azért verselésünkben ma is közösek, nagy kényelmére költőinknek, a kik nem köszönnék meg, ha az ilyen szókat Rájnis kívánsága szerint csak egyféle alakban lenne szabad használniok. E vitának nagyobb is volt a nyelvészeti, mint a verstani fontossága, s az egységes irodalmi nyelv megalakulásával függött össze. Baróti csak az élő nyelvszokást vette figyelembe s kissé hajlott a székely ejtés felé, mig Rájnis a szó-eredetre és a nyelvtörténetre is ügyelt. Afféle ellentét volt ez, mint később Verseghy és Révay közt, s valóban a prozódiai pör készítette elő a nyelvészeti vizsgálódást. – Volt a mi prozódiánknak kezdetben egy nagyobb baja, a latin prozódia némely szabályának majmolása, s az egész nagy vita éppen ezt nem szűntette meg. A h betűt egyikök sem vette mássalhangzónak, hanem puszta hehezetnek; a néma és folyékony mássalhangzóból álló csoportot Baróti és Rájnis nem vették torlatnak, Révai már igen; végül Baróti teret enged az elíziónak, azaz a szóvégi hangzó kivetésének szókezdő hangzó előtt, továbbá az inverziónak, azaz a szórend latinos elforgatásának is. Leglatinosabb tehát Szabó, legkevésbé az Révai, a ki csakhamar a h-t is igazi mássalhangzónak vette és előbbi verseit ehhez képest dolgozta át nem csekély fáradsággal; már az Elegyes versekben egészen tiszta, magyaros a prozódiája. Rájnis e pontban s a néma és folyékony mássalhangzók használatában csak úgy nem követte a józan példát mint Szabó. A latinosságok közül a pörben csak az elízió és inverzió kerűlt elé, de az is annyira eldöntetlenül maradt, hogy még Kazinczy, sőt Kölcsey is él vele.
Rájnis József névaláírása.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
