Zrinyi idilljei
Zrinyi idilljei
A negyvenes évek alatt, talán 1642 óta, már Apollónak is áldozott; midőn a Viola kegyetlensége ellen küzködött, már ifjú elmével, a szerelem édes versével játszott. Ez érzésnek ugyan nem maradt egyéb emléke, mint a leány neve: Hajnal (Esterházy Julia) idilljeinek egyes helyein és nehány világos célzása a Vadász és Echó beszélgetésében. Violához való lobogó szerelme termékenyebb, bár annyi bizonyos, hogy a Viola-idillek sem teljesek. Már az elsőben, a Vadász panaszában Viola kegyetlenségéről, keservesen emlegeti, hogy az acélt a tűz meglágyíthatja, a kősziklán idővel fölismerszik a hangya nyoma: csak ő nem hajol, hiában apolgatja verssel. Ebben az apolgatásban bizonyára még számos éneke fakadt: de csak három idylliumot és két éneket méltatott a megmentésre. Valamennyi olasz mintára készűlt, s leginkább Tassó és Marino követésére vall. Zrinyi bennök új műfajjal gazdagította a magyar költészetet, ép annyi művészi tapintattal, mint magyaros érzékkel. A műfaj alakjának általános keretében megmarad ugyan, de nem követi az olasz sorok szerkezetét; az ismert magyar négyes versszakot használja; bár Tityrus és Violában, Vadász és Echóban apró, könnyű, játszi sorokkal vegyíti. Tartalmilag is merít példájából, mint a Tasso Amintájából, a Marino Ninfa avarájából, Ariannájából és Orpheusából: de versei a magok egészében, a lelki indítékok és költői részletek füzésében, s festésök színezésére és hangjok változatosságára nézve eredetiek. Hangjok majd elégiai, majd drámai, a szerelmes bennök nemcsak Violával, de a Visszhanggal is párbeszédet űz, mi a Tassó Echójára vezetendő vissza. Imre Sándor azt hiszi, hogy ezt a költői játékot nálunk Zrinyi alkalmazta először, holott jóval megelőzte őt Balassi Bálint és Rimai János, az ismeretes Joannes Secundus Hagiensis után, nem kevesebb szerencsével. A Zrinyi idilljeinek tárgya az egyetemes emberi, a szerelem, melyet nemes tartózkodással és kora ízlésével általános alakban érzékít meg: de egyéni benyomásai és vonatkozásai mind végig áttörnek azon; mert az indítékokat és helyzeteket egyenesen élete eseményeiből veszi. Az ő szerelme csapkod bennök, küzdelmének alakulásai szerint: sokszor hatalmas lánggal: de alapjában mindig történeti igazsággal. Viola Draskovich Eusebia, Gáspár gróf leánya, kinek Lycaon, gróf Erdődy Farkas udvarol előbb, a boldogtalan Berleba pedig Draskovich Borbála, János grófnak, a horvát bánnak és későbbi nádornak gyermeke, ki Zrinyiért rajong. A költő győzedelmeskedik a küzdelemben: Eusebia jegyese, majd felesége lesz 1646-ban, mig Borbála Erdődynek nyújtja kezét. De a Zrinyi boldogsága csak rövid, mert a szép virágszál elhervad, a legszebb csillag kilobban: Eusebia 1651-ben elhal. S a bánkódó férj összezúzva zokog miatta. Mindig előtte két fekete szeme, aranyos szép haja, alabastrom melle és kláris ajaka; s Orpheus keservében, melyet nagy bánatához méltónak se tart, kínosan panaszkodik: Eurydice árván hagyta a világon. Búsan szólongatja a Drávát, mely szerelmének erős bizonysága, égő szívének orvossága volt, hisz sokszor megnövelte könyhullatásával, hogy sírjon együtt véle. Csak Eurydice van eszében, megkeresi a setét Acheronban, s Plutónál töredezett hangon, töredékes dallal könyörög érte; mig kis fia haláláról szóló Elégiájában, mely csak az imént kerűlt nyilvánosságra, megható érzéssel síratja meg, hogy piciny fülemiléje, minden reménysége, mint könnyű árnyék elkele előle.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
