A HALÁSZAT.
A HALÁSZAT.
Föl kell tennünk, hogy a halászat az emberiség ősfoglalkozásai közé tartozik. A föltevést hatalmas természeti ok támogatja, sőt erősíti – és ez abban áll, hogy az ember szervezeténél fogva sohasem nélkülözhette a vizet, mely föltétlen életszüksége volt, így ezen a réven igen korán ismerkedett meg a víz tulajdonságaival, a benne élő, hozzá kötött élő lények mozgalmával és életmódjával.
A Föld alakulásának azon korszakában, a melyben az ember kifejlődését fölteszszük, a vizek élete is már a fejlődés magas fokán állott. Az elem átlátszósága megengedte, hogy az ember a vízben élő lények egymásközötti viszonyát lássa és ennek alkalmas mozzanatait a maga javára fordítsa. Saját táplálkozásának már legkezdetlegesebb felfogása is magával hozta, hogy ezt a vizekben folyó, világosan észlelhető létért való küzdelemmel viszonyítva, későbben egybekapcsolja. Látta a rablóhalat, mint kapja el halprédáját és ennek a maga hasznára való kiaknázása, mint tapasztalati eredmény, igen természetes psychikai folyamat. A part és a víz közötti viszony változatossága, kapcsolatban a vízi állatélettel, a mint az a sekélyeseken, a gödrös helyeken, kövek és zsombékok között alakult és az ember értelmére fejlesztőleg hatott, a korszakok során ép oly természetesen, mint szükségképen fogási módokhoz és mind változatosabb szerszámokhoz vezetett, míg végre a fejlődés magaslatán, az alapjában gyönge emberi lény, az élet ellenállhatatlan ösztönétől sarkalva, bátorságát értelmével kapcsolta össze, hogy kierőszakolja még a hatalmas Oczeántól is a maga hal-adóját.
Igen természetes, hogy a halászat viszonyai azokhoz a természeti viszonyokhoz képest alakultak, a melyek között az adott nép élt; és hogy ezen helyváltoztató mozzanatokhoz képest módosult, amelyeket az illető nép élete folyásában végzett, ideértve természetesen a más elemekkel való érintkezést, az elvegyülést, felszívódást, szóval az alakító és átformáló folyamatok összességét.
Hogyha most már VIRCHOV mondásából indulunk ki, legott megtaláljuk a legtermészetesebb kiindulási pontot a magyarság halászatára nézve. Tökéletesen mindegy, vegyük bár az általános ősrégészeti kutatás eredményeit, vagy ennek hazai elemeit; vegyük bár a más népeknél, más területeken dívó élő-halászatot: hogy mi ezeket átérthessük, korszakok és népek szerinti vonatkozásaikat felfoghassuk, föltétlenül szükséges, hogy a magyarság halászatának lehetőleg tiszta, népies elemeit, egybevetve a történelmi anyaggal is, felkutassuk, mert csak ekkor és így ítélhetünk biztosan és helyesen a magyarság halászatának ősi, jellemző és sajátos, a messze multakat felderítő elemei fölött.
Az az anyag, a mely ezredéves kiállításunkon egyesítve volt – részben már irodalmilag fel is dolgozva – ilyen szempontok alatt gyűlt össze, elhelyezése pedig egy czölöpökre épített, a városligeti tó fölött elhelyezett külön pavillonban történt, a mely – itt bemutatva 514. ábra – külön tárgyalást kiván.
514. ábra. Halászati czölöpépítmény; lélekvesztők, vejszék, tutaj és kullogó.
A pavillon alakja és szerkezete nem másolata valamely magyar őskori czölöpépítménynek, hanem a Magyarország legmagyarabb részeiben dívó szárazmalom alakjától vette eredetét. A fedélzet kétszeres megtörését a tetszetősebb formán kívül a világítás érdeke hozta magával. A belső, kéreggel burkolt nyolczszögletű termet, mely csak felülről kapta világítását, széles oszlopos folyosó vette körül, a melyre a part felől egy «röpülő híd» vezetett s a melyről – a tó színe felé értve – egy czölöpökön nyugvó, elég terjedelmes dobogóra lehetett jutni, a melyen egy kontyos pákász-kunyhó állott. A halászszerszámok jellegéhez alkalmazkodva, a pavillon egész szerkezete tudatosan nélkülözte a bármi néven nevezhető díszt vagy ékítményt; a mi annyit jelent, hogy a padolaton kívül az egész faszerkezet kérges fából állott.
A népies halászszerszámnak kitüntetett jellege már magában véve is egy igen nevezetes tanulsághoz vezet, a mely itt, gondolom, először van kimondva és ez az, hogy a magyar népies halászat merőben nélkülözi a díszt, az ékítményt és szerszámjánál kizárólag a szerkezet czélszerűsége, a fogósság, a természetes környezetbe való – úgy szólván – beolvadás a legfőbb szempont. Ez különben természetes is, mert mind annak, a mit diszítés, ékítmény alatt értünk, a mi emberi felfogás szüleménye, tehát nem szigorúan természetes, csak riasztó hatású lehet a halra. Ezen túl a halászat sajátos zene tekintetében is majdnem néma. Dalai azonban vannak.
A dísz teljes hiánya miatt jellemző tulajdonság alól, csak az iparilag épített halászbárkák alkotnak kivételt, a melyeken a ponty faragott alakja szirmos keretbe van foglalva. Ez természetesen nem jöhet tekintetbe ott, a hol az ősfoglalkozásról, tehát az ősi eredetű, tiszta népies elemről van szó. Az ékítmény a czéhhel járt.
Képünk előtere sokat egyesít, a mit az ősiségről a bevezetésben mondottam. Mindjárt az előtérben jobbra, a nádból és gyékényből kötött tutajszerű alkotmányon ülve, a halászó oláh az erdélyi Mezőség Czege taváról. Minden, a mit történelmileg tudunk, arra utal, hogy a halászásnak e módja magyar eredetű, a minthogy kétségtelen, hogy a mezőségi duzzasztott tavak magyar alkotások, innen olyan nevek mint Czege, Kis-Czég, Nagy-Czég, Tóhát s hogy a messze a magyarság honfoglalása után beszívárgott oláhság a módot csak átvette. A horog, a mely e halászati módnál dívik, a bronzkori kétágó horognak szakasztott mása. A legújabb korig is, a forgalomból kiesett részekben akadt a horognak legkezdetlegesebb, de legtermészetesebb faja: a rózsatüske. Ezeket a szűkre szabott téren azért részleteztem így, hogy némi fogalmát nyújtsam annak a szövevényességnek, a mely az őshalászat tárgyi részének meghatározásával előttünk terem.
Ugyanazon az oldalon, kissé hátrább, látjuk az utolsó élő magyar czölöpépítményt, a Nagy-Dobrony táján Ungmegyében dívó háromczölöpös «kullogót».
A bal oldalon az egy törzsből vájt lélekvesztők még élő alakzatait – monoxilon – ezek között, a felvetett, hegyes orrú és farú bödönhajót a Balatonról, az egészen hátúl látható széles, úgynevezett «pávafarú» formát a Körösről, közvetlenűl mellette a Közép-Tisza tápéi alakját, ez alatt a Drávafokról valót, míg egészen az előtérben a Krasznáról való párt látjuk. Ezeknek analógiái, többnyire már csak mint roncsok és leginkább a tőzegrétegekből ismeretesek, tehát nyilván a történet előtti korból jöttek reánk.
A mi képünkön az eddig leírottak között látható az a zegzúgos alakú nádalkotmány, a mely a rekesztő halászatnak egyik főszerszáma: a vejsze, vész, vagy vejcz; a történelmi régiségében weyz-wiz stb. is; egykoron magyar királyok donationális tárgya. Legrövidebb jellemzése: a terelőfalazatok, lészák tölcsérszerűen szűkülnek s egy, sokszor szövevényes ú. n. fejbe vagy kürtőbe vezetnek, a melyben a beterelt hal fogva marad. Kutatásom mostani eredménye szerint ez a szerszám nemcsak őskori, hanem valósággal anthropoid, mert az élő halászati módok tanusága szerint az emberi test idomairól van véve. A vejsze elsőrendű tényező az összehasonlító eljárásnál; kiválóan alkalmas halászó népek származásának, rokonságának, érintkezésének és egymásra való hatásának kutatására. A kutatás mai állása szerint a magyar vejszék finn és észak-keletázsiai formákkal alakilag rokonok; sőt a Fertőn végzett legújabb kutatások tanúsága szerint az e tavon dívó egyik, a megygyesi, vejsze a Finnországból, Karjalában és Pantiajärvi körül dívó vejszével teljesen azonos.
A hálók súlyozására használt ú. n. hálókövek magyar földön sok tekintetben azoknak felelnek meg, a melyeket az ősrégészet letűnt korszakok föltárt rétegeiből hozott napfényre. Ám ezek a kövek rohamosan tünedeznek, helyökbe az ólomsúly nyomul. Nem kevésbbé nevezetesek a csontsúlyozók a – a legtöbb esetben a ló kéz és lábközép (metacarpus és metatarsus) – csontja, a melyek meghatározott számban 7–9 fordulnak elő a kuszakeczén s egyfelől a nemzet lovas voltára, másfelől arra mutatnak, hogy a követ nélkülöző puszták vizein keletkeztek.
Ilyen módon a magyar népies halászat ősi jellegű szerszámjaival, fentőivel bevilágít, a czölöpépítményekbe is.
A magyar halászat történelmi elemei a ránk maradt okiratokban nem ritkák; a legrégibbek egybevágnak a kereszténységnek elfogadásával, tehát visszamennek Szent István királyig; de vannak elemek az arabs íróknál is, a melyek a magyarságról, mint lovas és halászó népről megemlékeznek. Az okiratos történet tanúbizonysága szerint a halászat különösen az egyházilag rendelt bőjt befolyása alatt fejlődött ki, gyakorlása sokszorosan jobbágy nemzetségek által is történt; sőt vannak bizonyságok, hogy a királyi halászság külön községeket alkotott.
Úgy látszik, hogy az ősi szervezetek, a halászás neméhez alkalmazottan, a mohácsi vészig uralkodtak és fejlődtek, míg a mohácsi vészen inneni kor mindinkább átvette és fejlesztette a czéhrendszert, a mely beszármazott intézmény, mint a többi foglalkozási ágakban is, a halászat fejlődésének korlátokat szabott, azt sok tekintetben ki is vetkőztette ősi jellegéből a nélkül azonban, hogy a teljesen népies, orvul is könnyen mívelhető és az ősiség tekintetében igen becses halászási eljárásokat, velök szerszámukat kiírthatta volna. A teljes elhanyatlás a XIX. századnak utolsó három évtizedére esik, a mikor a folyamszabályozás, az állóvizek lecsapolása vesztét hozta a népies résznek is. És végre a halászati törvény egy valóban arasznyi időben teljesen kiírtotta Ős-Tihanynak a maga nemében egyedül álló halászatát, melynek utolsó rudas «czibékje» már csak mint unicum volt látható az ezredéves ünnepen.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
