4. A rómaiak harczai a germánokkal.
4. A rómaiak harczai a germánokkal.
Kvádok és jazygok. A markomannok. Marhod, Vangius és Sido megbuktatják őt. A szarmát jazygok életmódja. Jazyg helységek a Tisza-Duna közén. Dáciából Pannóniába vezető utak. A Csörsz-árka. Római sánczok a Nagy-Alföldön. A „limes dacicus.” Barbár népek mozgalmai Hadrianus és Antonius Plus korában. Marcus Autelius harczai a markomannokkal, kvádokkal, jazygokkal s más velök szövetséges népekkel. „Az elmélkedések” egy részét Marcus Aurelius Pannoniában a kvádok földjén írja. Jupiter Pluvius csodája. Béke. Marcus Aurelius diadalmenete. A „Columna Antonina.” A Duna balpartjának megerősítése. A barbárok fellázadnak, Marcus Aurelius ellenök indul, de meghal. Commodus békére lép. A germánok, burok, ligiusok, victualok és lakringok megtelepednek a Kárpátok aljában, majd Pannóniában és Dáciában is. A gótok elhatalmasodnak. Decius császár csatát veszt ellenök és elesik. Hatalmukba kerítik Dáczia nagy részét. Aurelianus és Probus helyreállítják a birodalom egységét. Probus előmozdítja Pannóniában a földművelést. Aurelianus átengedi Dáciát a gótoknak. A római gyarmatosokat Moesiába költöztetik. Dácia ripensis. A vandalok. Constantinus a jazyg törzseket hódolatra kényszeríti. I. Valentinianus császár a lázadó kvádokat megfékezi. Valentinianus halála. A légiók Aquincumban II. Valentiniánt császárrá kiáltják ki.
A mai Magyarország csak részben volt római uradalom alatt. A felföld s a Tisza-Duna köze nem tartozott a birodalomhoz. E vidékeken barbárok laktak, kik szövetséges viszonyban állottak a rómaiakkal, ami azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy alkalom adtán ne mint ellenségek lépjenek föl. Közülök különösen a kvádok és a jazygok váltak ki. Mindkét nép sorsa a nálok sokkal hatalmasabb markomannok-éval függ össze.
Kvád pénzek.
(Az Arch. Értesítő [uj folyam] III. kötetéből.)
A markomannok a germán népcsaládhoz tartoztak. Midőn első izben feltünnek, a Majna vidékén laknak. Kr. e. 9-ben Drusus, Augustus mostoha fia, az Elbáig nyomulván elő, a markomannok Marbod vezérlete alatt elhagyják szállásaikat s az Elba mentén, a hegyektől védett Csehországba vonulnak. Marbod mint ifjú Rómában, Augustus udvarában tartózkodván, megismerkedett a római szokásokkal és intézményekkel. Igy történt, hogy midőn királyi hatalomra jutott, római módra szervezett állandó hadsereget állitott fel, melynek segélyével hatalmát a szomszédos germán törzsekre is kiterjeszté. Mind félelmesebbé válván, a rómaiak elhatározták megtámadását. Tiberius a Kr. utáni 6. évben tényleg ellene indult, de mint föntebb előadtuk, a pannónok és dalmaták lázadása miatt kénytelen volt békére lépni vele. A rómaiak szerencséjére Marbod hatalma később mindinkább gyöngül: Arminius, a cheruszkok főnöke, megtámadja őt, alattvalói pedig fellázadnak ellene. Végre 19-ben Kr. u. Katvalda nevű előkelő ifjú megbuktatja s Marbod a rómaiakhoz menekül. Katvaldát később a markomannoktól északnyugatra lakó hermundurok elűzik, s ekkor a rómaiak a Marbodhoz és Katvaldához szitókat a Morván innen, a Vágig terjedő vidékre telepítik s a kvád Vannius-t teszik királyukká. Ekképen Pannónia szomszédságában, az Északnyugati-Kárpátok vidékén, egy uj ország: a kvádoké keletkezik, melynek királya római felsőség alatt állott.
Vanniust eleintén szerették alattvalói, de később meggyűlölték gőgös voltáért. Harmincz évig tartó uralkodás után Kr. u. 51-ben két rokona: Vangius és Sidó, a hermundurok segítségével megbuktatták őt. Vannius római hajókon Pannóniába fut, a hová pártfeleli is követik, a kik földeket kapván, meg is telepednek.
Látjuk, a birodalom szomszédságában élő barbár népek mozgalmai nem maradtak hatás nélkül a közel fekvő provincziára. A Vannius ellen támadt lázadás alkalmával a rómaiak nem segítik szövetségesöket, mert szívesen látták, ha a barbár népek gyöngítették egymást. Azonban, hogy a tartomány békéje meg ne zavartassék, P. Atellius Hister, pannónia kormányzója, Claudius császár parancsából a Duna mentén egy légiót s a tartományból szedett katonaságot táboroztatott, magán a folyón pedig római hajók czirkáltak, melyek a menekülő Vanniust és hiveit a túlpartra szállíták.
Szarmát lovasok.
(Traján oszlopáról.)
A Duna és a Tisza közét, mint említettük, a Kr. előtti első század közepe táján a szarmát jazygok szállották meg. Eredetileg a Pontus mellékén laktak s Burvista hatalmának hanyatlásával huzódtak a Kárpátok mentén az alföldre. Igazi pusztai nép volt. Apró lovaikon nagy térséget száguldoztak be; rendesen több lovat vittek magukkal, hogy ha az egyik elfárad, a másikra ülhessenek. Hosszú dárdával fegyverkeztek s testöket szarupikkelyekből készült vérttel födték be; ugyanily vért takarta lovaik testét is. Ilyenekül vannak ábrázolva Traján oszlopán. Politikai szervezet tekintetében törzsekre oszoltak, élükön törzsfejedelmekkel, akik viszont egy király parancsának engedelmeskedtek. Ptolomaeus (Kr. u. 150 körül), az ó-kor híres geografusa, földjükön több helységet említ, miből következik, hogy a nép egy része már akkor megtelepedett volt. E helységek közül Partiscum Kecskemét közelében, a Tisza mentén (a Tiszát a régiek Partiscus-nak hítták), Pession N.-Kőrös táján, Kandakon v. Kandanon Monor körül, Parka Aszód vidékén, Trisson Gyöngyös határában, Abieta, Bormanon és Uskenon pedig Losoncz, Fülek és Balassa-Gyarmat táján feküdhetett.
Látni való, hogy a jazygok földjén két út vezetett Daciából Pannóniába: egyik a mai budapest-hatvani, a másik a budapest-szegedi útvonal irányában. Hihetőleg az első biztosítására építették a rómaiak a Dunától a Tiszáig vonuló sánczokat, melyeknek nyomai Jászberény táján (Csörsz-árka) ma is látszanak. Nincs ugyan rá positiv adatunk, de a legtöbb valószínüség a római eredet mellett szól.
Egy másik, valószinűleg szintén római eredetü sáncz, mely Bács-megye déli részében, az Al-Dunának eszék-titeli szakaszával párhuzamosan halad, nyilván a Dráva-, Száva- és a Tisza-torkolat védelmére szolgált.
Harcz rómaiak és germánok közt.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius császár oszlopáról.
És itt helyén valónak tartjuk megemlékezni azokról a sánczművekről is, melyeket a Tiszán-túli vidékeken, Dácia nyugati részében építettek a rómaiak. Ezek közül az egyik sánczvonal a Tisza balpartjáról keleti, majd északi irányban Aradig, azon túl pedig északkeleti irányban Simándig huzódik. Ez volt a limes dacicus, melynek folytatását, a Sebes-Kőröstől a Szamosig ujabban derítették föl. Mellőzve a Podóliában és Galicziában, valamint az Oláhországban létező római sánczokat, melyek Dácia észak-keleti részének megerősítésére szolgáltak, megemlítjük még a Temes-megyében az Al-Dunától a Marosig húzódó sánczokat, melyekkel a dunai átjárókat s a Lederatából és Tsierná-ból kiinduló és Tibiscum-ba vezető utakat akarták biztosítani a rómaiak. A bánsági sánczok két méter magasságra emelkedő egyszerű földhányások; rendesen kettő van egymás mellett, melyek között árok huzódik. A Kőrös és Szamos vidékén vonuló sáncz igen szilárdan van építve; falai részben kövekből állanak, magassága két, szélessége három méter; külső árokkal is el volt látva. A sáncz a terület minden hajlását követte, hegyen-völgyön, folyókon át, s védelmére alkalmas helyen, közel egymáshoz épített kis erődök szolgáltak. Ez óriási sánczművek nem kevésbé keltik föl bámulatunkat, mint a római építészet nagyszerű emlékei, melyeket Rómában s a birodalom némely részeiben találhatni.
Azonban bármennyire iparkodtak a rómaiak a birodalom határát hazánk területén is biztosítani, a szomszéd barbár népek mégis át-áttörtek rajta, pusztítva a provincziákat.
Germánok legyőzése.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius császár oszlopáról.
Hadrianus (117–138.) idejében a jazygok, Antoninus Pius (138–161.) alatt pedig maguk a dákok mozognak; de különösen veszélyesekké váltak a barbárok Marcus Aurelius (161–180.) a „bölcs” császár idejében, a ki úgyszólván egész uralkodása alatt a markomannokkal, kvádokkal és jazygokkal kénytelen hadakozni.
A Duna tulsó partján ez időben élénk mozgalom uralkodott. Ugyanis a gótok, hihetőleg a túlnépesedés következtében beállott szükségtől kényszerítve, elhagyják a Keleti tenger-melléki szállásaikat és több rokon germán törzszsel egyesülve dél felé nyomulnak. A gótoknak ez az előnyomulása fölzavarta a birodalom szomszédságában lakó germán, szarmát és dák törzseket; mint hullám a hullámot, úgy szorítják egymást, mígnem átcsapnak a birodalom határain. 166-ban Kr. u. a markomannok betörnek Noricumba. Marcus Aurelius császár Vindex-et, a testőrség parancsnokát küldé ellenök, mire a markomannok és kvádok a jazygokkal szövetkezve, nagy erővel a védtelen Pannóniára zúdulnak, legyőzik a római sereget és átlépve az Alpokat, Itáliába nyomulnak. (167.) Ostrom alá veszik az erős Aquileját, Itália kulcsát, de M. Aurelius császár nagy sereggel ellenök indulván, visszavonulnak és békéért könyörögnek. A császár hallani sem akart erről, hanem utánuk eredt, legyőzte és visszaszorította őket. (168.)
Marcus Aurelius császár szobra.
(Eredetije Rómában.)
A következő évben a háború ujból s még nagyobb erővel tört ki. A markomannok és kvádok a Közép-Németországban s a Kárpátok mellékén lakó germán törzseket: a vandálokat, búrokat, ligiusokat, victualokat, lakringokat, továbbá a kelta gothinusokat s a thrák osokat és besseket szintén a maguk részére vonván, óriási erővel lépnek föl. A helyzet veszélyes volta rendkívüli intézkedéseket tett szükségessé: a császár elárverezteté összes ingóságait, s nemcsak a polgárokat, hanem a rabszolgákat, gladiátorokat, sőt még a rablókat is fölfegyverezte s a szövetséges barbárokat is zsoldjába fogadta. 169 vége felé Marcus Aurelius a Dunához, Carnuntumba sietett. Ott volt a főhadiszállás. Csakhamar megkezdődött a harcz; a barbárok nem egy izben verték meg a római csapatokat, de még többször ezek amazokat. 170-ben maga a császár aratott fényes győzelmet, 171 telén pedig a jazygokat, kik a befagyott Dunán át törtek Pannóniába, a folyó balpartján, s menekülésök közben, a Duna jegén verték meg a rómaiak. Azután a kvádok ellen indult a császár. (172.) Táborozásai közben sem feledkezett meg kedvencz tanulmányáról, a philosophiáról. „Elmélkedései” első könyvét a kvádok földjén, a Granusa (Garam) mellett, a másodikat Carnuntumban írta. A kvádok elleni táborozás alkalmával, 174 nyarán történt, hogy a római katonák, a hegyek között, vizszegény vidéken haladva, a szomjuságtól egészen eltikkadtak; ugyanakkor a kvádok körülfogták őket. E válságos helyzetben a császár az istenekhez fordul s ime hirtelen zápor támad, a villám elriasztja az ellenséget, az égből aláhulló eső pedig új erőt ad az ellankadt seregnek. Jupiter Pluvius e csodája, melyet a későbbi írók a máltai légió (legio XII fulminata) keresztény vitézei közbenjárásának tulajdonítanak, M. Aurél oszlopán is meg van örökítve.
A rómaiak germán sánczot ostromolnak.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius oszlopáról.
174-ben a markomannok és kvádok, a következő évben a jazygok békére léptek. Kiadták a hadi foglyokat s a tartományokból magukkal hurczolt római alattvalókat; kötelezték magukat, hogy segély-csapatokat állítanak s egy-két mérföldnyire távol maradnak a Dunától; sőt beleegyeztek, hogy a rómaiak a Duna balpartján is építhessenek erődöket.
M. Aurelius császár germán főnököknek megkegyelmez.
M. Aurelius diadalivéről. Jelenleg a Capitoliumban, Rómában.
A nagy erőfeszítéssel vívott háború ekképen szerencsés befejezést nyervén, Marcus Aurelius 176-ban diadallal bevonult székvárosába. A tanács a kivívott győzelem emlékére a császárnak lovas szobrot emelt, mely ma is áll még, a Mars-mezőn pedig nagyszerű épületek hirdették a bölcs császár dicsőségét. Ez épületeket az idő nagyrészt elpusztította, de épségben hagyta a császár emlékoszlopát, a „Columna Antoniná”-t, a melyen a markomann háború egyes jeleneteit szemlélhetjük.
M. Aurél oszlopa alakjára és elrendezésére nézve hasonlít Traján oszlopához. Harmincz méter magas és huszonnyolcz márványhengerből áll, melyek tele vannak reliefekkel. E reliefek a markomann háborúk egyes jeleneteit tüntetik föl, s bár művészi kivitel tekintetében nem versenyezhetnek Traján oszlopának reliefjeivel, nagybecsüek mégis, mert a germán népek lakásait, viseletöket, fegyverzetöket és harczmódjukat mutatják. Az oszlop belsejében 190 lépcső vezet a tetejére, melyet eredetileg a császár bronz-szobra díszített.
A Duna balpartjának megerősítése s általában a béke szigorú föltételei nem voltak a barbárok ínyére. Azért 176 nyarán, midőn M. Aurelius a syriai lázadás lecsillapítása végett keletre indul, újra fegyvert fognak. A császár 178-ban ismét a Dunánál terem, azzal a szándékkal, hogy a markomannokat és jazygokat meghódoltatja. Seregei szerencsével harczolnak, de a háború végét már nem érhette meg: 180 tavaszán Vindobonában pestisben elhunyt.
Jupiter Pluvius csodája.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius császár oszlopáról.
Halálos ágyán fiának, a 19 éves Commodusnak lelkére köté a háború folytatását, de ez csakhamar békére lépett a barbárokkal, még pedig ugyanazon föltételek mellett, mint a hogy előbb atyja tevé, kivéve, hogy a rómaiak a balparti erődöket s általában a Duna balpartját föladták.
Ekkép a rómaiaknak sikerült megvédeniök a birodalom határát, de nem akadályozhatták meg számos germán törzs: a búrok, ligiusok, viktualok és lakringok megtelepedését a Kárpátok aljában. Ezek közül némelyik a határt is átlépi s a császár beleegyezésével Pannóniában vagy Daciában telepszik meg.
A hosszas háborúk annyira meggyöngíték a germán népeket, hogy tovább egy félszázadnál nyugton maradtak. Azonban a III. század elején, mikor a római birodalom mindinkább hanyatlik, a germánok pedig mint nagyobb erőre kapnak, újból s mind sürübben törnek a birodalomba.
Különösen a gótok nyugtalanították, a kik hatalmukat a szomszéd szarmát és dák törzsekre is kiterjesztvén, a Don és az Al-Duna táján nagy birodalmat alapítottak.
Eleinte a római birodalmat nem fenyegette részökről veszély: törzsekre voltak oszolva s így nem léptek föl egységes erővel a rómaiak ellen; másrészt a császárok, hihetőleg Caracalla (211–218.) vagy már Septimius Severus (162–211.) óta évpénzt fizetvén nekik, féken tartották őket. De midőn Philippus Arabs (243–249.) az évpénz fizetését megtagadta, 248-ban berontottak Moesiába s azt széltében-hosszában pusztították. A következő évben újra átlépték a Dunát és Marcianopolist ostromolták. Decius császár, ki Pannóniából származott, visszaszorítja őket, de 251-ben, midőn Kniva vezérlete alatt újból betörtek Moesiába, csatát veszt ellenük s elesik.
Gallienus császár idejében, 257 körül, már hatalmukba kerítették a gótok Dacia nagy részét. A birodalom már-már bomlásnak indult s a mind nagyobb erővel támadó barbároknak bizonyára már ekkor martalékul esett volna, ha nem támadnak megmentői II. Claudius (268–270.), Aurelianus (270–275.) és Probus (276–284.) császárok személyében, a kik megvédik a külső és belső ellenségek ellenében, helyreállítják egységét, bár áldozatok árán, s egy századnál hosszabb időre biztosítják fönállását. Aurelianus és Probus, épugy mint Decius, Pannónia szülöttei; utóbbi azzal is emlékezetessé tette nevét, hogy mocsarak kiszárításával, puszta vidékek művelésével s főleg a szőlő ültetésével Pannóniában a földművelést emelni s a tartomány jólétét előmozdítani törekedett. Azonban katonái lealázónak tartották a rájok rótt munkát, föllázadtak a császár ellen s megölték őt.
A gótokat Claudius és Aurelianus császárok több ízben legyőzték, de Daciát nem szerezhették többé vissza. Aurelianus forma szerint is átengedi neki e tartományt, miután az ott állomásozó légiókat s a római gyarmatosokat a Duna jobb partjára, Moesiába költöztette, a hol egy uj Dácia: Dacia ripensis (parti D.) keletkezett. A római lakosság pedig annyira kiveszett az egykori Dáciában, hogy egyetlen egy római helynév sem maradt fönn a későbbi lakosok emlékezetében.
Míg ekképen Dácia a gótok s a velök rokon vandálok hatalmába kerül, addig Pannónia továbbra is római uralom alatt marad. Egy ideig békét élvezett. A gótok földet nyervén, fölhagynak betöréseikkel, annál is inkább, mert ismét derék férfiak (Diocletianus, Constantius Chlorus és N. Constantin) ültek a világ trónján, a kik féken tartották a birodalom ellenségeit. A IV. században azonban az ellencsászárok viszályai következtében a birodalom egyre gyengülvén, újra kezdődnek a barbárok beütései.
358-ban Constantius császár Sirmiumban tartózkodván, hírül veszi, hogy a jazygok és kvádok Pannóniát és Moesiát pusztítják. Erre tél vége felé a zajló Dunán hajóhídon átvezeti seregét és mind a jazygok, mind a kvádok földjén nagy pusztítást visz véghez. Azután a Tisza körül lakó jazyg törzsek ellen indult s azokat is hódolatra kényszeríté.
371-ben a rómaiaknak ismét a kvádokkal gyűlt meg a bajuk. A pannóniai származású I. Valentinianus császár a Commodus idejében kötött egyezség ellenére több erődöt építtetett a Duna balpartján. A kvádok panaszára Equitius, Illyricum parancsnoka, beszüntette az építkezéseket s a kvádok hihetőleg nyugalomra is térnek, ha Marcellianus, Pannonia-Valéria kormányzója Gabinus-t, a kvádok királyát, egy lakomán kiséretével együtt meg nem gyilkoltatja. A kvádok és jazygok a gyilkosság hirére fegyvert fognak, átkelnek a Dunán, kegyetlenül pusztítják Pannóniát s visszaverik az ellenük küldött két légiót. A veszély magát a császárt is Pannóniába szólítá. 375-ben Carnuntumból seregének egy részét Merobaudes vezérlete alatt a kvád föld pusztítására küldé; maga pedig seregével, Aquincum közelében vert hídon, átkelt a Dunán. Téli szállásra Bregetióba ment, a hol megjelentek előtte a kvádok követei, békéért és bocsánatért esdekelve. Támadásukat szónokuk mentegetni merészlé, mi Valentianust oly dühbe hozta, hogy szörnyet halt.
Hat nappal utóbb a légiók a császárnak hasonló nevű négy éves kis fiát, ki anyjával Pannóniában tartózkodott, Aquincumban, bátyja: Gratianus mellett társcsászárrá kiáltották ki s ugyanott ünnepélyesen föl is avatták.
Ugyanez időtájt a hunok betörnek Európába, megindul a nagy népvándorlás, s uj korszaka kezdődik a történelemnek.
Római katonák.
(A „Columna Antoniná”-ról.) M. Aurelius császár oszlopáról.
A hunok betörése.
Knackfuss H. rajza.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
