„GYÜMÖLCSÉSZETÜNK” A HONFOGLALÁSIG
„GYÜMÖLCSÉSZETÜNK” A HONFOGLALÁSIG
A magyar nép honfoglalás előtti gyümölcsészeti ismereteire elsősorban a nyelvészeti adatok vetnek némi fényt. Gyümölcsneveink közül a meggy tűnik legrégebbinek, mert kétségtelenül ugor eredetű szavunk (Rapaics R. 1940b). A meggy vadon növő fajtái megtalálhatók a Fekete-tenger vidékén és a Kárpát-medencében is, vagyis vándorlásunk útvonalán mindenhol őshonos. Valószínű finnugor eredetű az eper és (földi)szeder neve is. Mindkettő megterem Dél- és Közép-Európa ligeteiben, erdeiben. Legfontosabb gyümölcsfajtáinkat a magyarság délnyugat felé vándorolva a bolgár-törökök társaságában ismerhette meg, átvéve azok megnevezéseit is: alma, dió, gyümölcs, kökény, körte, mogyoró, som, szőlő (Rapaics R. 1940b, Róna Tas A. 1996). Ibn Fadlán a volgai bolgárok országáról azt írja a 10. században: „Az ott termő almák zöldek és igen savanyúak, a leányok eszik és meghíznak tőlük. Ami legtöbb terem ebben az országban, az a mogyoróbokor, ebből ott egész erdőket láttam” (Pauler Gy.–Szilágyi S. 1900: 210). Az Ural, a Volga és a Kaukázus közti terület másik legjelentősebb gyümölcse a már említett meggy. Erről a 6. században Hérodotosz 496azt írta, hogy termését vásznon átnyomják és tejjel keverve isszák, a visszamaradt seprőjéből gyümölcsízt készítenek és azt eszik (Surányi D. 1982: 6). Alma szavunk gyöke: ab, av, ob, melyekből ablu/aplu-szerű szó keletkezhetett, minden indoeurópai nyelvben megvan (Nagy-Tóth F. 1998: 14). Ebből amlu, almu/elma, majd alma lett a törökben és azokból kerülhetett a magyarba (Bárczi 1958). Birs szavunk valószínűleg alán eredetű (Rapaics R. 1940b; Róna-Tas A. 1996).
A lakhely kényszerű változtatása a honfoglalás előtt nem kedvezett őseink gyümölcsészete fejlődésének. A szőlő- és gyümölcstermesztés – még legalacsonyabb fokán is – állandóságot, helyben lakást és békét feltételez. A lebédiai, etelközi és később a Kárpát-medencében lévő alföldi magyar szállásterületek nem voltak abban az időben olyan fátlan pusztaságok, mint amilyeneknek azokat a 16. századtól ismerjük (Rapaics R. 1918; Soó R. 1959). Ibn Ruszta és Gardizi a 10–11. században azt írta a magyarlakta területekről, hogy „fás és vizekben bővelkedő, talaja nedves. Sok szántóföldjük van”; illetőleg Gardizi: „A magyaroknak lapályaik vannak, szénatermő s termékeny helyekben bővelkedik... A magyarok tartománya fás és tavakban bővelkedő”. Figyelemre méltó egy megjegyzése a magyarok mellett élő mordat népről: Földjükön víz folyik s csatornáik nincsenek. E megjegyzést én úgy értelmezem, hogy az előttük tárgyalt magyaroknak pedig vannak. A középkorban a Kárpát-meden-cében kifejlesztett nagyhírű ártéri vagy fokgazdálkodásnak ez lehet első, közvetett említése. A fok mesterséges átvágást, csatornát jelent, így fordítják okleveleink latinra (Surányi D. 1982: 7, 13; Andrásfalvy B. 1975).
A honfoglalás és a megtelepedés után kialakult helynevek a Kárpát-medence gyümölcsben való gazdagságára utalnak. Elsősorban a már korábban megismert gyümölcsfák neveiből képzett helynevek az illető gyümölcs nagy tömegű előfordulását jelzik. A magyar nyelvterület egészén lévő mintegy 20 000 településnévből csaknem ezernek valamely növény az alapja. Ezeknek a régi magyar településneveknek több mint 100 növényfaj képezi eredetét. Gyakoriságuk szerint a sorrend a következő: alma, mogyoró, som, körte, meggy, kökény, szilva, szeder, kender és árpa. Számon kell tartanunk azt is, hogy néhány településnév növénynevű személynévből ered. Igen figyelemre méltó az is, hogy a növény-, illetve a gyümölcsnevű települések száma Erdélyben nagyobb, mint a Kárpát-medence más tartományaiban (Nagy-Tóth F. 1998: 14–15). A bajor-német közvetítéssel a magyar nyelvbe került latin eredetű gesztenye szavunkból képzett helynevek 25 egykori vármegye területén mutathatók ki (Rapaics R. 1930). A többi, hazánk mai területén megismert vagy hozzánk a honfoglalás utáni századokban a Balkán felől érkezett gyümölcsfajok neveiből alig vagy igen későn alakultak csak ki helynevek: berkenye, borbolya, cseresznye, áfonya, málna, ribiszke, rózsa, naspolya, barack, kajszi. A három utóbbi és a nagyobb szemű cseresznye a középkor folyamán terjedt el nálunk, bár ezeknek is a génközpontja, kialakulási körzete Nyugat-Ázsia, a Kaukázus vidéke, a Fekete-tenger melléke, akárcsak az alma-, körte- és szilvafajoké. Európába ezek legkésőbb a római korban érkeztek és Pannóniában és a Szerémségben a rómaiak már foglalkoztak termesztésükkel (Rapaics R. 1940b: 62–65).
Középkori gyümölcskultúránkra vonatkozóan igen értékes adatokat találhatunk Belényesy Márta (1955b), R. Várkonyi Ágnes (1993) és Zolnay László (1977) munkájában.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
