A KUKORICAHAJ, SEPRŰCIROK, NÁD ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
481A KUKORICAHAJ, SEPRŰCIROK, NÁD
ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
ÉS SÁS FELDOLGOZÁSA
A kukoricahaj – fosztás, fosztalék, ismertebb nevén csuhé – feldolgozása nem nagy múltú, hiszen a növény termesztése a 17. században terjedt el Magyarországon. Szokás volt a kukoricát hajasan törni, majd a háznál, társas munka keretében megfosztani (kukoricafosztás vagy tengerihántás). A téli takarmánynak is használt kukoricahajat az Alföldön -- főleg a Dél-Tiszántúlon – már a múlt században használták házi faragású székek ülőkéinek és kezdetleges fekvőhelyeknek (dikó, vacok) a befonására. A csuhé lábtörlő, -papucs és -szatyor készítése századunkban, főleg az első világháború után terjedt el, és sok szegényparaszti családnak biztosított az önellátáson felül szerény téli keresetet.
A kukoricacsőről lefejtett leveleket csomóba kötve a padláson tárolják. Feldolgozás előtt langyos vízben áztatják és keskeny csíkokra hasítják, hogy jól lehessen pödörni, illetve fonni. A csuhészatyrot szögletes farámán kötik. A rámába vert szögekre erősítik a két tenyér között sodrott felvetőszálakat, majd az ugyanígy készülő sodralékot befonják a felvetőszálak közé. A szatyor fülét két vagy három sodrott, zsinórból fonják, mint a hajfonatot. Kedvelték a mintás és a színezett fonatú csuhészatyrokét.
A lábtörlőt szintén szegekkel kivert léckereten fonják, míg a csuhépapucs talpa és némely lábtörlő spirális fonástechnikával készül (Csalog Zs. 1962: 306, 320).
Jóllehet a csuhéfonás új keletű, mégis a szalmafeldolgozás mellett a legelterjedtebb paraszti házi munka, illetőleg háziipar, mivel nyersanyaga mindenütt rendelkezésre állt. Elterjesztéséhez az 1930-1940-es években szervezett háziipari tanfolyamok is hozzájárultak. Férfiak is, nők is fontak csuhéból, de nők gyakrabban foglalkoztak vele.
A söprűkötés régi háziipari ág. Korábban nyírfa, kökényfa vesszejéből, nádból, söprűfűből készítettek söprűket. A századfordulón nyírseprűkötéssel 48 községben 670 család foglalkozott (Gaul 1902). Az utóbbi időben nyírseprűt csak a Mátra-vidéken és Erdélyben használnak, nádseprűt csupán szórványosan készít egy-két háziiparos (Nagy D. 1960), viszont tért hódított a ciroksöprű használata.
A söprűcirok olasz és francia közvetítéssel a 19. század közepén honosodott meg hazánkban. Fő termőterületén, a Dél-Tiszántúlon az 1890-es években már söprűkötő manufaktúrák működtek. A háziiparosok a söprűgyárakban tanult módon, ugyanazokkal az eszközökkel (söprűkötő és -varró gépen) dolgoznak már évtizedek óta. A két világháború között a Dél-Alföldön számos szegényparaszt foglalkozott telente söprűkötéssel. A söprűkötés napjainkban sem számít szakmának, tehát gyakorlatához iparengedély szükséges, de mestervizsga nem (Szabó F. 1963).
A lécvázas szék ülőfelületét a gyékényen, szalmán és csuhén kívül sásból is fonták. Sajátos, hogy a Tápéi Háziipari Szövetkezet a hetvenes évek eleje óta újból készít sásfonatú székeket, melyek igen keresettek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
