AZ AGYAG MINŐSÉGE ÉS A MESTERSÉG SZAKOSODÁSA
AZ AGYAG MINŐSÉGE ÉS A MESTERSÉG SZAKOSODÁSA
A fazekasság szakosodásának alapkérdése elsősorban és legfőképpen az agyag minősége. E kérdésben a földtani kutatásokra kell támaszkodni. Mattyasovszky József és Petrik Lajos (1885) az ország sok területéről kért agyagmintát; ezeket tűzállósági szempontból három nagyobb csoportra és ezen belül nyolc fokozatba osztotta. Az első (leginkább) tűzálló csoport legjobb agyagjai 1550 °C-os égetésnél még nem olvadtak meg. Térképre vetítve az elsőrendű agyag lelőhelyeit, kitűnik, hogy az Alföldet körülvevő hegyvidéken találhatók. Elsősorban a Vértes, Gömör megye és Bihar megye területén alakultak a tűzálló főzőedény központjai (Kresz 1960a: 304). Kalecsinszky Sándor a korábbinál részletesebb térképpel kísért könyvében 7 tűzállósági fokozatba osztotta az agyagokat, az első háromba az 1500 °C-ot álló anyagok tartoznak. Bevezetésében azt írja: „hogyha a mellékelt átnézetes térképet geológiai 532térképpel összehasonlítjuk, látjuk, hogy a jobb minőségű tűzálló vagy porczellángyártáshoz alkalmas agyagokat azon vidéken találjuk, amelyen földpáttartalmú kőzetek (gránit, trachit stb.) fordulnak elő” (Kalecsinszky 1905: 3). Minél jobban távolodunk el ezen földpátos kőzetektől, annál tisztátalanabbak lesznek az agyagtelepek.
Ezzel szemben: „Az Alföldön azután már csakis közönséges minőségű agyagok fordulnak elő, amelyek magasabb tűzben megolvadnak és így csakis közönséges fazekasáruk vagy fedőcserép és tégla gyártására használhatók fel” (Kalecsinszky 1905: 4). (Megjegyzendő, hogy ma a szilikátiparral foglalkozó geológusok finomabb megkülönböztetésekkel élnek, fokozatra osztják az agyagokat: a tűzálló agyag kifejezést a fenti agyagokra nem használják, hanem legfeljebb hőállónak mondják ezeket.)
A Kárpát-medencében tehát a geológiai viszonyok olyanok, hogy a tűzálló agyag legfontosabb lelőhelyei az Alföldet körülvevő hegyvidéken találhatók, míg sík vidéken, a magyar Alföldön az agyag nem alkalmas tűzrevaló fazékféle készítésére. Petrik Lajos Az agyagiparos c. könyvében (1913) világosan kijelenti, hogy a fazekas kétféle agyagot, az ún. tálföldet és a főzőedénynek való földet különböztet meg. A főzőedényt vagy ún. fazekat pedig többé-kevésbé tűzálló, tehát mészmentes agyagból készíti a fazekas. Az ilyen fazekasagyag azonban rendszerint kövér, és a belőle készített főzőedény a szabad tűznél való főzést csak akkor bírja ki, ha az agyagot finom homokkal (30-40%) kellően soványítják.
Az agyag minősége határozza meg, milyen edényformákat készíthet a fazekas, mire szakosodhat. Fazékféle, főző-, sütőedény csakis ott készülhetett, ahol erre alkalmas az agyag, csakis az Alföldet körülvevő hegyvidéken, az Alföldön nem. A fazék lehet vagy teljesen máz nélküli, vagy lehet belül mázas, de kívül megmarad máztalannak. A máznélküliség, a kevés máz használata alkalmas arra, hogy a tűzálló fazék készítése céhen kívüli, háziipar jellegű foglalkozás maradjon.
Mivel Magyarországon tűzálló agyag csak a hegyvidéken lelhető, azért a tűzálló edényeket készítő fazekasság – a szó szoros értelmében – és a kályhásmunka elsősorban ott alakult ki, ahol helyben megfelelő agyag volt. Az agyagipar általában a nyersanyag-lelőhelynél szokott kifejlődni. Ha azonban lehetséges a vízi úton szállítás – vagy a vasút kiépülése után a vagonban szállítás –, akkor érdemes a jó minőségű agyagot távolabbi vidékekre is elvinni. Ahol nincs tűzálló agyag, ott elsősorban korsósmunka, tálasmunka készült, olyan formák, amelyeknél nem fontos az agyag tűzállósága. A tűzálló agyag hiánya magyarázza, hogy az alföldi fazekasközpontokban elsősorban korsósok dolgoztak, másodsorban tálasok.
Tűzálló agyagból természetesen bármely más formát is meg lehet csinálni: korsót, kantát, köcsögöt, tálat. Tehát míg fazékféle az Alföldön nem készült (legalábbis helyi agyagból nem), addig a korsó, tál készítése nincs helyhez kötve.
Fennálló edényt, korsót nagy vastartalmú agyagból lehet inkább égetni, kövér agyagból. A vastartalmú agyag vörösre ég. A vörös agyag átereszti a vizet, korsónál ez előnyös, mert forró nyáron hűsen tartja az ivóvizet. Mezőtúron vastartalmú agyag van, ezért lett Mezőtúr korsósmunkáiról híres. Egy mezőtúri korsósmester úgy magyarázta: „olyan laposmejjű korsókat, kantákat, amilyeneket Túron csinálnak, csakis erős agyagból, színagyagból lehet csinálni”. A korsósok eredetileg feketére égették a korsót, vagy máztalanul hagyták a „vörös” korsót. Homokos, meszes agyagból nem lehet korsót csinálni – magyarázta a korsósmester –, mert „lepereg”, „lusta” az agyag, abból csak lapos edény készült. Hódmezővásárhelyen inkább meszes az agyag, azért is csináltak ott inkább tálasedényt – vélte.
Vizeskorsóra igényt tartó sík vidéken, ahol kevés a forrás és nagy a hőség, előnyös, ha mázatlan a korsó. Ezért a vizeskorsó itt a máz megjelenése után is mázatlan 533maradt, és a korsókészítők, korsósok nem mindig csatlakoztak a mázzal dolgozó céhes mesterekhez.
Más a helyzet a tálasedénnyel. Ez a fazekasságnak viszonylag fiatalabb ága, mivel cseréptál, tányér nemigen készült a máz megjelenése előtt. Addig fatálat, fatányért használtak, a gazdagabbak fémedényt. A fazekasság tálas ága csak a 15. században kezdődhetett, ettől az időtől kezdve fordul elő családnévként nemcsak a Fazekas és a Korsós, hanem a Tálas név is. Mivel a vizeskorsó az esetek többségében (nem mindig) nem tűzhöz való edény, azért az alföldi „tálföld” vizeskorsó készítésére is alkalmas volt.
A fazekasmesterség tálas ága (amelyet nem mindenütt neveztek így) tehát a máz használatához kötődik, és többnyire városokban, céhes központokban alakult ki.
A fazék- és korsókészítés maradhat mázatlan munka, háziipar jellegű foglalkozás, megőrizve a középkori formákat és díszítéseket. A fazékkészítéshez kapcsolódhat a korsókészítés, de ha nincs fazékföld, akkor csakis korsófélét készítettek, gyakran mint céhen kívüli háziiparosok.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
