A FELFÖLD KELETI FELE
280A FELFÖLD KELETI FELE
Amennyire biztos határvonalnak látszik már a 18. században is a Sajó, mások szerint a Hernád (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172) által meghatározott észak–déli vonal, annyira bizonytalan az építészeti táj keleti kiterjedése. A lakóházaknál az utóbbi időben két kísérlet is született, az egyik a felföldi magyar parasztházak elterjedését keleten a nyelvhatárig tartja valószínűnek, és ide sorolja azokat a szögletes szobai kemencés házakat is, melyeknek füstjét egy belső füstelvezető vezeti el a pitvarba (Balassa M. I. 1985a: 117–118). Egy másik megoldás a szamosi házterület fogalmának bevezetésével látja megoldhatónak a kérdést, azt vallva, hogy a Szamos vízgyűjtőterületén a 18. században egy önálló építészeti területtel kell számolni, és ennek egy széles átmeneti sávja van nyugat felé, mintegy a Sajó és Hernád közötti vidékekig (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 172). Mindenesetre, ezen a keleti területen a települések szintén útifaluk, de teljesen hiányzik a megosztottság. A 20. századi adatok a közös udvarok bodrogközi létéről vallanak (MNA 1. térkép), a nem túlzottan bőséges 18. századi forrásokból azonban nem mutathatók ki.
A felhasznált építőanyagot és az ebből adódó építésmódot itt is alapvetően a középhegységi környezet határozza meg, de van egy olyan jelenség, mely bizonyos különbséget mutat az innen nyugatra eső vidékektől. Ez a talpas-vázas építésmód, mely éppen a Sajó és kisebb intenzitással a Hernád völgyében terjed északról dél felé (Balassa M. I. 1994: 121–122). A 18. század Tokaj-Hegyalja virágkora, ennek építészeti vonatkozásai természetesen a mezővárosokban jelentkeznek, de hatnak a környezet falusi építkezésére is, bár ez, mint például a kő felhasználása, jobbára csak a következő században válik széles körben általánossá.
A különbség a Felföld keleti és nyugati részének népi építkezése között leginkább a lakóépületnél mutatkozik meg. A 18. században itt is általános volt a háromhelyiséges, szoba-pitvar-kamra alaprajzú épület. A szobában azonban az ismert lapos, nagyméretű kemence egy lényegi vívmánnyal gyarapodott, a kabolának nevezett füstelvezetővel. Ez a szerkezet két részből áll, a kemence szája feletti, többnyire szögletes és a – meglehetősen gyakran – kályhacsempéből készített füstfogóból, és az innen, ferdén, a kemence felett a pitvarba vezető füstelvezetőből. A pitvar hátulsó része felett, ahova a kabola torkollt, a 18. században már a falvakban is megszokott lehetett a többnyire gerendavázas fonott és tapasztott szabadkémény. A keleti tüzelőberendezéseket megnevezéseik is elválasztják a nyugatitól, az említett kabola mellett a kemence szája előtti, esetleg az oldala melletti padkát tőc, tőciknek nevezik (Balassa M. I. 1991b: 49–53). A pitvar itt is csak közlekedő-, esetleg tárolótér, a kamra azonban a 18. és a következő századokban is csak az, mint amit a neve mutat, nincs nyoma, hogy lakóhellyé lett volna. A tetőfedés anyagában nem, a tető formájában azonban jól elkülönül ez a keleti terület, a kontyolt nyeregtető, illetve ennek kisfüstlyukas változata nemcsak a 20., de a 18. században is kizárólagos lehetett.
A gazdasági építmények közül az istálló gyakrabban külön épül, mint innen nyugatra, falazata, tetőszerkezete és formája egyezik a lakóépületével. A csűr, mely már a 18. században ott állhatott a gazdagabb parasztportákon, keresztfejes boronafalú volt, és három részre osztott, a két szélső fiók a gabona csépléséig annak tárolására szolgált, a középső rész, a szérű a cséplés színhelye, tehát az épület jellegzetesen a középhegységi gazdálkodás igényeit szolgálta ki.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
