AZ INTEGRÁLÓDÁS KORA (20. sz.)
A korábbi építészeti ciklusoknál a táji egyenlőtlenségek folyamatos növekedését figyelhettük meg, e legújabb szakaszban ennek éppen az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Ha lehetne éles korszakhatárról szólni, akkor sokkal inkább 1880-at kellene fordulópontnak tekinteni, mint 1900-at. Ez a megállapítás azonban csak jelzés értékű, azt fejezi ki, hogy a 19. század utolsó évtizedeiben elkezdődik egy olyan fejlődési tendencia, amely napjainkig meghatározó jellegű: a falusi építészet erőteljes integrálódása, a táji eltérések gyors csökkenése, szinte eltűnése. A valamivel több mint száz esztendő azonban építészetileg korántsem egységes, csak a domináns tendencia fogja össze, de valójában több, egymástól eltérő szakaszra oszlik.
Bizonyára szabályos, hogy egy fejlődési sorban, az egyes részek külön-külön módosulnak. Az első szakaszban (1880–1920) a füstelvezetésben áll be a döntő változás, mászó- és cilinderkémények építésével, szabadkémények említett módon történt korszerűsítésével. Nem tűnnek el ugyan a füstöskonyhás és kürtőskemencés házak, de százalékszámuk egészen alacsonyra csökken. Nem ilyen gyors, de azért eléggé tempós a tető fedőanyagának kicserélődése. A cseréptető (a palával és bádoggal együtt) részesedése 1900-ban a lakóházakon csak 23% (a városokkal együtt), s ez 10 év múlva emelkedik 37%-ra. A zsúp- és nádfedél a falusi lakóházakon 1900-ban még meghaladja az 50%-ot, de 1910-ben ez alá esik (M. Stat. Közl. Új sor.: 42. k.). A fedőanyag változása később is meneteles, a mai országterületen még 1930-ban is zsúp és nád fedi a házak negyedét (M. Stat. Közl. Új sor.: 83. k.).
Alaprajzi szempontból a táji különbségek korábban is viszonylag csekélyek voltak, az egysoros építkezés viszonylag hosszú épületeket hozott létre. A múlt század végén, amikor a városi hatások megerősödtek, s a sorházas és laza sorházas beépítés megjelent a falukban, ez kapcsolódott az egysoros házhoz, s így L alakú épület jött létre az utcára néző két szobával, amire merőleges szárnyba épült a konyha, kamra, pince stb. A ház az utca felé a városias jellegű arcát mutatta, az udvar felől a hagyományosat. Leginkább a polgárosult falvakban, kis mezővárosokban találkozunk ezzel a típussal, a községek többségében megmaradt az utcára teljes egészében merőleges lakóépület. Nem tűnik el a 307kontyos- és csonkakontyos tető, de a századfordulón már ilyent nem építenek, s így a tűzfalas nyeregtető egyre nagyobb hangsúlyt kap, főleg a Tiszától nyugatra.
A zárt füstvezetés s a takaréktűzhely a lakásbelsőt teljesen egységessé tette, csak némi különbséget jelentett az, ha a szobában megmaradt a cserépkályha vagy a magas kemence, esetleg a kandalló. A ház külső megjelenésére a cserépfedés nyomta rá a bélyegét, akármilyen volt a tetőforma. Az új házak nagy része vakolatborítást kapott, melynek díszítésmódja az országosan elterjedt stílushoz igazodott. Mindez azt jelentette, hogy az építészet levetkőzte helyi karakterét, melyet csak a még meglévő régibb épületállomány színezett. Kisebb körzetekben azért megfigyelhető volt helyi jellegű újítás, főleg a tornácok s az utcai homlokzatok esetében. Ebben a szakaszban a gazdasági prosperitás nagyban hozzájárult az építő kultúra növekedéséhez, ami az igényesség és a presztízsszempontok fokozottabb érvényre jutásával járt együtt. A faluszépítési törekvések megerősödtek, ha nem is valósultak meg a kívánt mértékben, de eredményei ma is megfigyelhetők.
A második szakaszt (1920–1950) a két világháború között más körülmények jellemezték. Az országcsonkítás és a világgazdasági válság tartós recessziót eredményezett, ami lassította az építkezést. Alig van új kezdeményezés, a századfordulót tekintve a színvonal is csökken. A tégla, kisebb mértékben a kő használata ugyan jelentősen megnő, de 1930-ban a fennálló épületeknél a földfal aránya még mindig meghaladja az 50%-ot. Töretlen viszont a cseréptető térhódítása és a cilinderkémények építése. A hosszanti alaprajz még változatlanul uralkodó, de egyre gyakoribb lesz a második szoba építése. Ez már nem hosszirányba épült be, hanem az első szoba mellé, az utcafrontra, a századfordulón kialakult módon, s így ez az L alaprajz egy lépés a kétsorosság irányába. A helyi sajátosságok fennmaradását kívánta szolgálni a rövid életű ONCSA-ház akció, kevés sikerrel. A harmincas évek végén s a negyvenes évek legelején a háborús konjunktúra átmenetileg növeli az építési kedvet, de újítások érthetően éppúgy nem honosodnak meg, mint az évtized második felében, amikor a háború pusztításait kellett pótolni.
A harmadik szakasz (1950–1990) eleje annyiban kapcsolódik az előzőkhöz, hogy általában a pangás jellemzi, különösen az Alföldön, csupán néhány kiemelt területen, új ipari központok körül, bányászkörzetekben élénkül meg a falusi építkezés. Az életforma és a társadalmi struktúra megváltozása, az erős központi irányítás jól megfigyelhetően érezteti hatását. Eltűnik minden helyi jellegzetesség, az uniformizálódás uralkodik. Típustervek és az ezeket előnyben részesítő kölcsönök támogatják a teljes egységesülést. Ennek következtében átütő erővel terjednek a négyzetes alaprajzú, sátortetős tömbházak, kockaházak, amelyek teljesen kiszorítják a korábbi hosszanti házakat. Technikai szempontból jelentős előrelépés, hogy a házak beton alapozásúak, s általában jól szigeteltek, leginkább téglafalúak, helyenként kohósalak blokkból épültek. Az Alföldön néhol megtartották a földfalat is, de már betonalapra emelve s szigetelve.
A belső lakótér megnövekedett, a két szoba általános lett, a korszak elején a fürdőszoba készítése még nem volt előírás. Gyakran volt alagsor is, ami segítette a lakás tisztántartását, mert munka- és rakodótérként, később garázsként is szolgált. Miután ezeknek az új házaknak a lakói általában a fiatalabb generációhoz tartoztak, lakáskultúrájuk különösebb nehézség nélkül formálódott és illeszkedett a megváltozott környezethez.
Az a nagy ellenszenv, amely a hetvenes évektől kezdve egyre szélesebb körben kibontakozott a kockaházak építésével kapcsolatban, valójában nem ennek az alaptípusnak az elvetését jelentette. Önmagában ez a négyzetes alaprajz igen racionális területkihasználást 308tesz lehetővé, s a korszerűség igényeivel könnyen párosítható. A városszéli villasorban – ahol ez a típus kialakult – a sátortető sem zavaró, de annál inkább bántó, ha szalagtelken, a tűzfalas, esetleg kontyolt, hosszúházas épületek közé ékelődik be. Ez eleve csak laza beépítésű területen elfogadható építmény, s ezért a teljesen egyforma kockaépületekkel zárt utcasora ugyanúgy esztétikai ellenérzést vált ki, mint a hosszúházak közé szorult példánya. Így érthető, hogy a nyolcvanas években egyes helyi hatóságok már tiltották a sátortető és a manzardtető építését, néha indokolatlanul is, mert nem vették észre, hogy ezzel kapcsolatban elsősorban beilleszkedési probléma merül fel, hisz az épületet nem szabad a környezetétől függetlenül szemlélni.
A rendelkezések azonban elkéstek, két-három évtized alatt a faluk jelentős részének utcaképe – nem előnyére – megváltozott, nyugtalan, kiegyensúlyozatlan, diszharmonikus lett, amit helyenként az épületek silány kivitele még csak fokozott. Nem javított a helyzeten az sem, hogy 1960 után a mezőgazdaság teljes kollektivizálásának befejezésével a porta gazdasági épületeit fokozatosan lebontották. A falukép helyzetét még tovább rontották a többségükben silány tervezésű és kivitelezésű üzletek, ipari és mezőgazdasági létesítmények és középületek.
A harmadik korszak második felében, a hetvenes évek végétől napjainkig, új tendenciák figyelhetők meg a falusi építkezésben, részben helyi kezdeményezésre, részben külső behatásra. Megjelennek az emeletes családi házak, ami merőben új jelenség a magyar falu gyakorlatában. Ebben a tekintetben a Dunántúl nyugati sávja s néhány városkörnyéki körzet az iránymutató. A többszintességnek egyik válfaja a tetőtérbeépítés, ami egyre gyakoribb, egyszintes, emeletes, új és régi házaknál egyaránt. Nem általános, de azért nem egészen ritka a négyszintes épület: alagsor (garázs, kazánház, műhely, raktár) földszint, emelet, tetőtér. Ez főleg a faluban lakó, iparral foglalkozó népességnél figyelhető meg.
Említésre méltó az a hagyományápoló törekvés, amely a régi, több-kevesebb művészi értéket hordozó épületek felújítását, egyúttal modernizálását tűzte ki céljául. Szép számú példáját ismerjük ennek a mozgalomnak, amelyet mérnökök, városi értelmiségiek példamutatással kezdeményeztek, de már helyi követőik is akadnak. Ez a törekvés a leromlott falvak építő kultúrájának még megmenthető értékeit akarja védeni, fenntartani, függetlenül a hivatalos intézményes műemlékvédő tevékenységtől, bár azzal harmonizálva. Összegezően azt mondhatjuk, hogy napjainkban nincs az általánostól eltérő, olyan sajátos táji karakterrel rendelkező falusi építészet, amilyen a múlt században még volt, és amelynek példái mint védett műemlékek és tájházak a helyszínen vagy múzeumfalukba átszállítva és újraépítve tanulmányozhatók. Létezik viszont egy olyan eszmei törekvés, hogy a népi építészeti hagyomány épüljön bele a modern építészetbe. Példák bizonyítják, hogy erre van bizonyos lehetőség, az anyag és technika felhasználása körében éppúgy, mint formai tekintetben, de még további kísérletezésre van szükség.