FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÁNCHAGYOMÁNYBAN
FORGÓS-FORGATÓS PÁROS A TÁNCHAGYOMÁNYBAN
A 16. századtól nyomon követhető táncáramlat jelentőségét a történeti forrásoknál hívebben tükrözi a tánchagyomány, a szinte egész Európában megtalálható forgós-forgatós páros táncok sora. Ez alapján méltán tekinthetjük ezt a típusú szerelmi párost az újkori európai tánckultúra egyik legjellemzőbb vonásának.
A nyugat-európai, illetve nyugati típusú tánckultúrákban azonban ma már ezt a párostánc-hagyományt is elsősorban az egyöntetűen járt, kollektív formák őrzik. A korábbi 358individuális forgós-forgatós páros csak a peremterületnek tekinthető norvég és svéd táncfolklórban, szigetszerűen pedig a tiroli és svájci tánchagyományban élt tovább.
Az egykor elemi erővel megjelenő és rohamosan elterjedő individuális forgós-forgatós páros is hozzáidomult tehát a nyugat-európai tánckultúra általánosabb érvényű irányzatához, a csoportos és szabályozott táncmódhoz.
Ezzel szemben a forgatós-forgós páros is megőrizte egyéni karakterét a Kárpát-medencére általában jellemző rögtönző táncalkotás és táncmód keretében. Szinte egyértelműen érvényes ez a magyar, szlovák, gorál változatokra, s jellemzőnek mondhatjuk az erdélyi magyar és román párostánc-hagyományra is.
Ugyancsak számottevő az individuális páros szerepe a magyar és szlovák tánckultúrával érintkező keleti morváknál, s bizonyos mértékig megőrizte ezt a hagyományt a hazai németség is.
A Kárpát-medencében és az ezzel érintkező területen található forgós-forgatós karakterű páros táncok egymásba fonódó és rokon változatai arra figyelmeztetnek, hogy viszonylag egységes párostánc-hagyomány jegyeit őrzi a magyar, román, szlovák, gorál és kelet-morva táncfolklór. Nyilvánvaló tehát, hogy csakis e nagyobb kulturális egység tanulságai alapján vállalkozhatunk a csárdást megelőző páros táncok bemutatására, a 16–18. századra tehető korszak körvonalazására.
Indokolttá teszi ezt a kitekintést e párostánc-típus vitalitása, a változó ízlést hajlékonyan követő átalakulása is. A magyar nyelvterület nagy részén ugyanis új táncstílusunk páros tánca, a csárdás, már szinte teljes egészében magába olvasztotta a korábbi hagyományt. Az erdélyi magyar és a szomszéd népek táncfolklórjában is egymásba mosódik a forgós-forgatós páros táncok különböző történeti rétege, de még egymás mellett él a régebbi tradíció a már részben vagy egészen csárdásnak nevezhető formákkal. Így a feltehető történeti folyamatra, s a forgós-forgatós párosnak a Kárpát-medence tánckultúrájában betöltött korábbi szerepére a régebbi hagyományt még felismerhetőbben őrző erdélyi magyar és román, valamint a szlovák, gorál és morva változatok alapján következtethetünk.
A magyar és szomszéd népek tánchagyományában élő forgós-forgatós páros táncok legősibb rétegébe azokat a típusokat sorolhatjuk, melyekben a páros táncok korai hagyományával ötvöződtek a felszabadult szerelmi páros jellemző formulái. Ilyennek tekinthetjük a gyimesi csángók jártatósból s sirülőből álló kettősét, mely lényegében a középkori hagyományt idéző lassú vonuló táncból és a forgós karakterű utótáncból áll.
A tánchoz játszott hangszeres jellegű kanásznótadallamokhoz a gardon szinkópás ritmusú (
) kísérete járul, s ezt a tánc is követi. A kettős menete a következő:
) kísérete járul, s ezt a tánc is követi. A kettős menete a következő:
„A mérsékelt tempójú jártatósban a párok egymás mögé oszlopban felsorakozva – ha sokan vannak, teljes kört formálva – táncolnak. A férfi és nő egymás mellett áll fel, a legény jobb kézzel a leány balját, vagy kézben tartott zsebkendőjét fogja. A táncteremben lassan körbe haladnak az óramutató járásával ellentétes irányban. Előre nagyobb, hátra kisebb lépésekkel, a lépés irányba ide-oda fordulgatva, lassan halad előre a tánc, vissza-vissza lendülő ingamozgással. A férfiak a színkópás dobogó lépésükbe szinte bele görnyednek, míg a nők könnyed lendületes ingamozgással mintegy félkörívben kerülik a férfiakat. A jártatós teljesen egyöntetű, csupán jelentéktelen egyéni lépésváltozatok színezik.
A gyorsabb tempójú második részben, a sirülőben a szabályos oszlopos körforma 359felbomlik, a párok szabadon szétszóródnak a tánctéren, s a kézfogást zárt, csárdásszerű tartás váltja fel. A lépések most is követik a színkópás alapritmust, de egyenként szabadon variálódnak a motívumok. A páros forgás és az előre-hátra mozgó motívumsorok váltakoznak. Mindig jobbra-balra-jobbra, egymásután összesen háromszor forognak. A forgásváltásoknál némelyek rövid időre egymást eleresztve ki is fordulnak. A forgást előre-hátra lépegetés követi, miközben a férfiak intenzívebben figuráznak” (Kallós–Martin 1970: 217–218).
A tánc kettős tagozódása, a szabályozott lassú és oldott gyors rész, egyértelműen idézi tehát a nyugati tánckultúra régies páros táncát. S alátámasztja e páros történeti múltjára következtető feltevésünket az is, hogy Erdély peremterületének egyik jellemző tánctípusa. A gyimesi csángókon kívül ugyanis még a Keleti- és Déli-Kárpátokon, valamint Moldva nyugati és a Havasalföld déli részén találunk rokon formákat de doi, hai de a doi, breaza, ungareasca, ardeleana stb. néven.
A kettőssel rokon szerkesztést, s e régies táncrend egyes jegyeit idézi a gyimesi csángók lassú és sebes magyarosa is. A tánc körbehaladása, s az a gyakorlat, hogy a zenekar előtt történik a figurázás, miközben a párok egymás mögött sorakozva várakoznak, ugyancsak a páros táncok korai világát őrzi. S a táncrendnek ez a formája rajzolódik elénk a mezőségi lassú és sűrű magyar régebbi gyakorlata alapján is:
„A mostani fiatalok össze-vissza járják a lassút. Régen összefogóztunk szépen kettesével, mint amikor a csárdást járják. Körbe álltunk s úgy jártuk. A körön belül a lányok, s kívül a legények. Mindenki egyszerre lépett jobbra is, balra is. Mikor a cigány elé értek, a leány a legény vállára tette az egyik kezét, s a másikat leeresztette maga mellé. A legény egyet figurázott a cigány előtt. Utána forogni kezdtek s aztán tovább mentek. Mindenki rendre ment a cigány eleibe, mint ahogy szokás most is a csárdásba.”
A lassút követő sűrűben pedig a következő volt a tánc rendje:
„Ezt már nem körbeállva járták, hanem csak úgy rendre mentek a cigány eleibe. Ez most is így van. Több pár egyszerre is odamehet, ha akar. A lányok mind csak úgy leeresztik az egyik kezüket. A legények füttyögetnek, verik a csizmaszáraikat. Úgy döngetik a földet, hogy szakad bé alattik. Ha többen vannak egyszerre csinálnak minden figurát. Miután kitáncolták magukat, forogni kezdenek s tovább mennek, helyet adva a többieknek. A jó táncosok ki is eresztik egymást, s úgy járják szembe, hogy a lábik nem éri a földet. Ezt vaj egy-kettő ha tudja járni” (Kallós 1964: 243–244).
Az európai tánctörténet ugyancsak nagy múltú hagyományával, a két nővel járt hármas formával fonódik össze a forgós-forgatós páros két jellemző mozzanata, a nő ujj alatti forgatása, kifordítása és a zárt forgás a román táncfolklór vonuló táncában, a purtatában (jártatósban), a forgós karakterű dél-erdélyi invîrtitában (forgatósban).
Az egyöntetűen járt purtatában, az előre-hátra ringó ünnepélyes vonulás ismétlődő formulája a nő kiforgatása, az invîrtita dél-erdélyi változataiban pedig a pihentető, lépegető részhez kapcsolódik az irányt váltó páros forgások sorozata. S ugyanezek a formai sajátosságok jellemzik a purtata és forgós invîrtita egy nővel járt változatait is.
A táncrendben egymást követő két tánctípus egyúttal ugyanazt a kettős szerkezetű, vonuló és forgós formát idézi, mint a gyimesi csángók jártatósa és sirülője.
Szervesen kapcsolódik még az eddig bemutatott erdélyi páros táncokhoz a mezőségi magyarok kihalóban lévő, aszimmetrikus zenére járt egész lassú páros tánca. Erre a rokonságra utal az, hogy a lassú vagy cigánytánc (Martin 1970–1972) néven ismert páros sántító ritmusú sétáló lépésekből és forgásból áll. Kiegészíti a régies párosról és táncrendről 360alkotott képet azzal is, hogy néhol a zenekar előtti közös éneklésből, a karéjból bontakozott ki ez a páros forma.
A részben még csoportos vonásokat őrző páros táncokkal szemben már egyértelműen az egyéni és csalogatós páros jegyeit ismerhetjük fel az erdélyi forgatósokban. Ezt a típust képviseli a magyar tánchagyományban a Székelyföldön és a Mezőség keleti részén elterjedt marosszéki, korcsos vagy vetélős, mely a csárdás lassú és friss része közé ékelődve középgyors párosként foglalja el helyét a táncrendben. A kanásztánc lüktetésű hangszeres dallamokra járt, sűrített szerkezetű, virtuóz páros formulái: a nő átvetése, kiforgatása, az egymást kerülgető kifordulások, s a nő forgásával egyidőben a férfi villanásnyi külön figurázása.
Kísérőzenéje, formulái, szerkezeti sajátosságai alapján ugyanebbe a típusba tartozik a közép-erdélyi románok invîrtitája (forgatósa) is.
Az Erdélyre jellemző forgós-forgatós táncok mellett a gorál, szlovák és kelet-morva változatok is számos olyan régies vonását őrzik e páros táncoknak, melyek kapcsolódnak a már bemutatott típusokhoz, vagy kiegészítik az ezek nyomán kialakult képet (Tóth, Š. 1967).
A már megismert típusok közül a kimondottan forgós karakterű párost és a két nővel járt hármas formát megtaláljuk ezen a területen is. Forgós párosként a gorál vidék rowný (egyenesen) nevű középgyors páros táncára hivatkozhatunk, mely egylépéses csárdásmotívumból és sima forgásból áll. Ugyanilyen a mérsékelt tempójú šuchana is, mely lassú egylépésből és irányt váltó forgásból tevődik össze.
A Gyetva-vidék páros táncai közül a valanyt (hajlongva) sorolhatjuk ebbe a kategóriába. Ez lépő forgásból áll, miközben a táncosok derékból jobbra-balra hajladoznak.
A forgós-figurázó típust, melyben a figurázó rész alatt is megmarad a tánc zártsága, a liptói gyors tempójú do vyskoku (magasba) képviseli a szlovák tánchagyományban.
A forgós karakterű, két nővel járt hármas változataként a felső-liptói do krutura (körbe forgásba) hivatkozhatunk, mely ringó egylépésből és ugrós forgásból áll, s két nővel járt formája is van a goralskynak (gorálos), valamint a Felső-Garam mentén divatos do hore (felfelé) nevű páros táncnak. Ez utóbbiak azonban már nem a kimondottan forgós karakterű párost, hanem a férfi és nő külön figurázásával is átszőtt párelengedős típust képviselik.
Ebbe a párelengedős kategóriába tartozik a goralsky és a do hore mellett a Gyetvavidék lassú tempójú tánca, a suchom (csoszogva), és a valamivel gyorsabb hore (fel) és drgom (lökdösődve). S ugyanilyen típusú páros Liptóban az o sebe (magányosan), a zempléni do krutu (körbe forgásba) vagy csárdás, továbbá a sárosi do šaflika (sajtárba) és krucena (forgatós). A három utóbbi eltérő karakterét a párelengedős figurázásban megjelenő csapásolás jelzi.
A kelet-morva páros táncok közül a forgós karakterű sedlacka – paraszttánc (Jelínkova 1960) gyarapítja további típussal e felsorolást. A nő átvetése, kiforgatása és vezetése, valamint a villanásnyi külön figurázás jellemzi e páros egyes változatait.
Az erdélyi magyar és román, valamint a szlovák, gorál és morva tánchagyományban élő forgós-forgatós páros táncok alapján kirajzolódnak tehát a csárdást megelőző történeti periódus legjellemzőbb típusai, melyek a páros forma lényegét meghatározó konstrukciós elvek alapján a következők:
1. Kimondottan forgós karakterű páros. Ebben a tánc legjellemzőbb összetevője a zárt összefogódzású páros forgás, s csupán bevezető vagy pihentető része a lépő.
361A forgós karakterű párosok közé sorolható a dél-erdélyi invîrtita (forgató), a Keleti- és Déli-Kárpátok, valamint az érintkező területek román páros táncai. A szlovák tánchagyományban pedig a rowný, a šuchana és a valany képviseli ezt a típust.
2. Forgós-figurázó páros. Jellemzője, hogy a zárt összefogódzású páros forgás mellett már jelentősebb szerepe van a férfi figurázásának, de eközben nem távolodik el a nőtől. Ilyen konstrukciós elv érvényes a gyimesi csángók táncaira, bizonyos mértékig átüt a mezőségi magyar és román páros táncokon, s rokon karakterű a szlovák do vyskoku.
3. Forgatós karakterű páros. Változatai megtartják a viszonylagos zártságot, hiszen az átvetés, kiforgatás, a nő körülvezetése nem jelent számottevő eltávolodást, és a külön táncolás is csak villanásnyi időre jelenik meg a sűrűn szerkesztett folyamatban. Idesorolhatjuk a dél-erdélyi román haleganát (hátszegi), mely a tánctípus legegyszerűbb formája, a közép-erdélyi román invîrtitát, a székelyek és kelet-mezőségi magyarok forgatósát, a morva sedlackát.
4. Párelengedéssel, külön figurázással kiegészült forgós páros. Változatait a gorál és szlovák táncfolklór alapján ismerhettük meg. Ilyenek a felsorolt táncok közül a goralsky, a do hore, a hore, drgom és o sebe, továbbá a do krutu, a do šaflika és a krucena.
E négy típus közül a forgós és forgós-figurázó páros elterjedése már önmagában is arra utal, hogy a vizsgált táncáramlat, a zárt összefogódzású páros egyik korai hullámaként ez a forma jelenhetett meg a Kárpát-medencében. Erre következtethetünk az alapján, hogy Erdélyben és Szlovákiában is elsősorban a hagyományőrző peremterületek jellemző tánca.
Egybevág feltételezésünkkel az előző fejezetben idézett történeti források tanulsága is. Elsőként ugyanis a zárt formáról adnak hírt, amikor a táncdivat megjelenéséről tájékoztatnak.
Alátámasztja ezt az elképzelésünket, hogy éppen ez a két típus az, mely a korábbi hagyományt képviselő vonulós és hármas formával ötvöződött. S ezt a tánctörténeti feltevést igazolja a küzdő karakterű páros néhány olyan változata, mely a forgós páros e korai formájával egészült ki. Az eszközzel járt változatot ismét a gorál vidékről ismerjük, s a magyar pásztorok csárdás karakterű páros botolójára is rokon tradíció emlékeként hivatkozhatunk. Az eszköz nélküli küzdő karakterű és forgós páros jegyeit egyesítő típust pedig a goralskynak azok a változatai képviselik, melyekben az egymást űző csalogatáshoz kapcsolódik a gyors páros forgás.
A 3. típus, a viszonylag zárt forgatós előzményeit is felismerhetjük a 16–17. századi tánctörténeti emlékekben, s egyik legjelentősebb korai dokumentuma Theodor de Bry (1526–1598) ábrázolása. A zárt forgás és a nő magasba emelése mellett jól szemlélteti e képsor a forgatósra oly jellemző, egymást kerülgető csalogatás mozzanatait. Ilyen jellegű páros egykori szerepét és jelentőségét támasztják alá a délnémet és osztrák tánchagyományban is meglévő rokon formulák, valamint az ugyancsak forgatós karakterű norvég páros táncok.
Ugyancsak régies vonása a forgatós párosnak a tánc karakterét meghatározó oldaltállás. Ez a páros táncok korai történetének arra az alapképletére utal, mely az erdélyi és nyugat-európai vonulós táncoknak jellemző vonása, s megőrizték ezt az erdélyi forgós-figurázó páros változatai is.
A forgatós páros főbb formulái is felismerhetők tehát a 16–17. századi forrásokban, de e formulák sűrített megjelenése, a virtuóz technika és az ezzel összhangban álló, kiművelt szerkesztési elvek már a Kárpát-medence régi stílusának érett szakaszáról tanúskodnak.
362A forgós-forgatós páros e három típusa alapján egyúttal kirajzolódik egy olyan fejlődési sor, mely a kimondottan forgós karakterű párostól a forgós-figurázó különböző fokozatain át a legfejlettebb formát képviselő forgatósba torkollik.
Ezt a Kárpát-medence egész területén kimutatható fejlődést, a forgós-forgatós páros e zártabb formában variálódó láncolatát ma is szerves egységként és uralkodó tendenciaként ismerhetjük meg az erdélyi tánchagyományban. A zártabb karakterű forgós-forgatós párosnak ez a szerves fejlődése érvényesült Erdélyben az új stílusú páros kialakulásában is.
Emellett egy másik fejlődési vonalat is feltételezhetünk a negyedik típus, a számottevő külön figurázással átszőtt csalogatós forgós páros gorál és szlovák változatai alapján.
Ezek közül a legrégebbi a két nővel járt, párt váltogatós forma (a goralsky változatai, o sebe), melyben a csalogatós páros egyik előképének tekinthető hármas tánc él tovább.
A következő típus az a külön figurázással járt csalogatós páros, melyben csak a tánc befejezéseként kerül sor a páros forgásra (ugyancsak a goralsky és o sebe egyes változatai).
S zárja a sort a csalogatós párosnak az a típusa, melyben a külön figurázást rondószerű visszatéréssel váltja a páros forgás. (Ilyen a szlovák páros táncok jelentős része.) Ezt a típust örökítették meg a 18. század második feléből származó történeti forrásaink is, melyekre azonban már mint a csárdás közvetlen előzményeire hivatkozunk fejezetünk következő részében.
Az erdélyi magyar és román, valamint a gorál, szlovák és morva táncfolklórban megragadható közös jegyek alapján kirajzolódnak tehát az egész Kárpát-medencét meghódító forgós-forgatós páros táncok alaptípusai és a 16. századtól nyomon követhető táncáramlat főbb körvonalai.
Ezen belül a zártabb egységet és hagyományosabb struktúrát őrző erdélyi tánckultúra nemcsak a korábbi hagyományra utaló jegyeket (vonuló páros, a forgós figurázó és forgatósra is jellemző oldaltállás) őrizte meg, hanem a táncélet zártabb rendjét, a szvitszerű táncciklust is. Ez utóbbinak jelentős szerepe lehetett abban a szerves fejlődésben, melyről az itt élő páros táncok egymásba fonódása tanúskodik. Gondolunk itt a szvitszerű komponálás rondó elvére, mely úgy valósul meg, hogy a bevezető férfitánc után a páros táncok mint egymás variált és továbbfejlesztett változatai jelennek meg a táncciklusban (Martin 1970a).
A gorál és szlovák táncfolklórban uralkodó csalogatós-forgós típusról is elmondhatjuk, hogy a korábbi hagyományban gyökerezik, hiszen stílusjegyei, valamint udvarló-szerelmi formulái egyaránt a küzdő karakterű és ugrós páros alapján körvonalazott történeti réteg továbbélésére is utalnak. Ugyancsak a korábbi szokásgyakorlat, illetve táncrend emlékeként tarthatjuk számon a tánckezdő előéneklést. A nagyívű táncciklussal szemben azonban már az oldottabb táncrend a jellemző, melyben az előéneklés és az azt követő táncolás, illetve a lassú és gyors táncpár alkot kisebb szerves egységet. Egyes esetekben ez az előéneklés és a tánc lassú, lépegető része egybeesik, máskor az előéneklést követi a közepes vagy gyors tempójú páros. A legteljesebb formában pedig az előéneklés és a férfi figurázása vezeti be a páros táncot (Zálešák 1964).
Úgy tűnik tehát, hogy a páros táncok egyes típusainak uralkodó szerepét meghatározza a táncélet és táncrend zártabb vagy oldottabb formája. Ez az összefüggés is jelezheti tehát a történeti fejlődés egyes fázisait, illetve utalhat a mai struktúra alapját képező történeti korszakra.
363Ebben az esetben az erdélyi tánckultúra szvitszerű táncrendje és a táncrendben szereplő táncok is igazolják azt a feltevésünket, hogy a forgós-forgatós páros történetének korai szakaszára ez alapján következtethetünk. Így a középkori hagyománnyal ötvöződött formákon kívül emellett szól a táncciklus gyakorlata is, hiszen a középkorban még csírájában meglévő proporciós táncpárból a reneszánsz, majd a barokk idején alakult ki a többtételes táncszvit (Martin 1970a).
A napjainkig érvényben lévő ciklikus szerkesztés egyúttal megmagyarázza a táncrendnek és a táncformáknak azt a szerves fejlődését, mely az újabb és újabb hatásokat is e szerkesztési és alkotói elvek szellemében hasonította magához.
Ezzel szemben – amennyire a kutatás mai állapotában ez megítélhető – a csökkentett és lazább szerkezetű táncrend jellemző a Kárpát-medence többi részére. A táncélet e struktúrája alapján is arra következtethetünk tehát, hogy az ebben uralkodó szerepet játszó, oldottabb karakterű csalogatós-forgatós páros már az új stílust megelőző történeti periódus egyes jegyeit őrzi, az új stílusba hajló történeti folyamatot jelzi.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
