VÉNLÁNYCSÚFOLÓ SZOKÁSOK
734VÉNLÁNYCSÚFOLÓ SZOKÁSOK
Ha az eddig említett szokásokban a személyes bosszú, több más, a gúnyolódást a megszégyenítésig, a megalázásig fokozó legényszokásban a leány vétkes normaszegésének hiánya teszi kétségessé, hogy azok is faluközösségi „büntetésként” értelmezhetőek-e. A magyar nyelvterület egészéről – ha nem is minden településéről – idézhetők adatok a tuskóhúzásnak, kongózásnak, szűzgulyahajtásnak emlegetett és farsangi szokásként ismert „vénlánycsúfolásra”. A szokás vidékenként más és más cselekménysora a férjhez nem ment leányok kigúnyolását szolgálta, s rendszerint az egész falura kiterjedő, olykor dramatikus látványosságként, olykor féktelen és rendezetlen randalírozásként valósult meg. (Összefoglalóan: Tátrai Zs. 1990: 134–137; Szendrey Zs. 1931: 21–27; további adatok: Bereg m. – Kessler-Balogh E. 1927: 250–256; Kiskunmajsa, Pest m. – Gulyás É. 1994: 362; Fejér m. és Burgenland – Lackovits E. Lukács L.–Varró Á. 1995: 100–101; Szentgotthárdi járás – Vakarcs K. 1933: 139–149; Marosszék – Barabás L. 1996: 80–81.) A leírások egy részéből úgy tűnik, mintha a legénycsapat nagy zajjal kísért, gyakran szimbolikus kellékekkel (például tuskó, hamuval-szeméttel töltött cserépfazék) is nyomatékosított, személynek szóló csúfolódása (a sztereotip szöveg: „Húshagyó, húshagyó, ezt a kislányt itt hagyó”) szégyellni való sértés lett volna. Lónyán (Bereg m.) „a kigúnyolt lány kiszalad a seprűvel a kezében, a bátyja ostornyéllel, s kergetik a kongózó legényeket” (Babus J. 1976: 103–104). Mégis inkább a játékos évődés, mintsem a lány valamilyen vétségét megbüntető szándék szervezte bele a böjt előtti mulatságok szokáskörébe e csúfolódásokat. Hiszen mind a gúnyolódók, mind a kigúnyoltak tudták: nem a leány kifogásolható magatartása idézte elő a pártában maradást, ami amúgy is csak időleges élethelyzet.
Jellemző ebből a szempontból, hogy a jászsági falvakban-mezővárosokban, s néhány közeli településen a közelmúltig „élő” vénlánycsúfolást, a bakfazékdobást, cefrehányást – melynek kelléke, a szeméttel töltött cserépfazék a megalázás eléggé egyértelmű szimbóluma, nem „kedveskedés” – egyes faluközösségekben nem értelmezték sértésként az érintettek. Helyenként „visszájára fordítva”: minden leány által elvárt tisztelgésként szerveződött bele a farsangi szokáskörbe (Nagy J. 1967; Szabó László 1982a: 263–264; Barna G. 1985: 776). Az 1930–1940-es évek fordulóján Erdély-szerte még többé-kevésbé „élő” szokásként leírt, s vagy a jászsági cefrehányáshoz hasonló, vagy tuskóhúzásszerű farsangi felvonulásokban szintén felfedezhetőek mind a vénlánycsúfolás, mind a féktelen mulatozás, mind a kínálással is viszonzott, tehát elvárt ünnepköszöntés egymást feltételező, így egységes szokássá szervezett elemei (vö. Makkai E.–Nagy Ö. 1993: passim).
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
