2. A második esztendő (1815). – Beiratkozik az akadémia érczmetsző osztályába. – Múzeumok.
2. A második esztendő (1815). – Beiratkozik az akadémia érczmetsző osztályába. – Múzeumok.
Az első év elmúlt s Ferenczy továbbra is Bécsben marad. Otthon nagy szükség volna rá, de ő kitérőleg válaszol atyja unszolásaira. 1815 augusztus 13-ikán így ír: «Csak vonakodva kezdek a már oly régen halasztgatott levelemhez még most is, mivel hol egy, hol más reménység táplálgatván, mindenkor csak úgy gondolkodtam, hogy a pósta magam fogok lenni …
«. . A mi a magam állapotját illeti, én mindig friss, jó egészségben vagyok, semmi olyas fogyatkozásim ez idő szerént nincsenek; csak ha jövendő dolgaimra s hazamenetelemre gondolok, akkor szinte megmeredve ellankadok, melyre nézve csak abba (még most is kételkedve) meghatároztam magamat, hogy még e télen itt fogok maradni s tavaszra talám jobb időket s békességesebb napokat fogunk élni. Akkor sem boldog, sem boldogtalan állapotom még nem tartóztatván, haza fogok menni.»
10. LÁDA- ÉS LAKATTERV. SZINEZETT TUSSRAJZ. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.*
Láda- és lakatterv. (25, l.) V. ö. a 8. ábráról mondottakkal.
Érezzük, hogy e sorok mögött lappang valami, a mit bevallani nem mer vagy nem akar. Mi tartóztathatja a hazamenéstől; mi köti Bécshez s egy lakatoslegény sanyarú sorsához az idegenben, mikor otthon jobb sor és függetlenség vár reá? A feleletet megtaláljuk a bécsi művészeti akadémia jegyzőkönyvében. Három nappal az idézett levél kelte után, augusztus 16-ikán Ferenczy beiratkozott az akadémiára, az érczmetsző osztály (Erzverschneidungschule) vasárnapi látogatói közé.
Egyelőre azonban e vasárnapi akadémiajárás is valószínüleg elmaradt, mert szeptember és október havában betegeskedett. November elején új gazdához, Turiet Wilhelmhez került s ennek engedelmével az akadémiát most már nemcsak vasárnaponként, de mindennap látogathatta. Új állapotáról deczember 17-ikén számolt be öcscsének:
«Most ez idő szerint fris jó egészségem vagyon, hanem september és octoberben nagyon vánszorgó egészségem volt, de ágyban csak egy hétig feküdtem és az akkori maiszterom igen jól volt hozzám, de ezen maiszteromat már ezelőtt hat héttel ott hagytam, mivel télen igen alkalmatlan volt az műhelye és azolta vagyok egy igen jó szívű evangelikus maiszternál, a ki is az úgynevezett aczélműves; a munkánk azok az aczélgombok, aczél óralánczok, aczélgyöngyök, aczélból készült spádamarkolatok, aczélgyöngyökkel kirakva, melynek az ára 4, 5, 7, 8 száz aranyokra is felmégyen; és e mellett még egy különös szerencsém, a melyet ha most elmulatnék, azt visszahozni nehezen, vagy épen lehetetlen lenne, t. i. hogy minden nap 2 órát az akadémiára mehetek a nélkül, hogy keresetemben valami fogyatkozást szenvednék és igen nagy kedvességben vagyok maga és háza népe előtt. Tisztességes fűtött műhelye, mint egy órásnak, csinos hálószobája és a bécsiekhez képest jó kosztja, úgy hogy sohasem folyjon jobban életem. De ezt nem azért mondom, mintha jobban nem folyhatna, hanem ez idő szerint meg vagyok elégedve. Az akadémiába való munkám pedig most az viaszból való figurák formálása és ha ezt valami ideig folytathatom, érczbe való metszése, melyet ha vagy esztendeig szerencsésen folytathatnék és a szerencse jól kezemre szolgálna, egy prémiumot talám csinálhatnék, a melynek a bére 400 Rfr. folyó pénzben és egy Numizma lenne. Gondold meg, kedves öcsém, micsoda nagy becsület lenne ez én reám és micsoda képzelődésekkel kecsegteti egy ifjú ember a maga érzékenységeit. De itt csak az a jó, írtam csak talámmal, mert különben magad is megnevethetnéd írásomat; és másodszor talám tavaszszal haza is kell látnom, mert a szüleim sorsa szomorítja szívemet, harmadszor: Non datur ad Musas.*
Non datur ad Musas currere lata via. Ferenczy e verssort bizonyára Mátyásiból ismeri, ki azt Semminél több valami cz. verskötetének előszavában (a XVII. oldalon) idézi.
«Tapasztalásimat világosan megírni sok időbe telne, egyszóval, a melyekre leveledbe emlékeztettél, semmit is el nem mulattam, de a Feldmarschallokról azt jegyzem meg, hogy azok nem hagyták magokat közönséges helyen látni, hanem a muszka császárt, a burkus királyt, a dániai, bavariai, würtembergi királyokat, Wellingtont, Schwarzenberget, az utolsót nevezetesen ma is láttam (17. decembris). Egy regement dragonyos innen elmasirozván, azokat elkisértette. A nevezetesebb helyek, az hol egykor s máskor beférkeztem, először az u. n. Kunstgallerie,* a melyben sok nevezetes dolgokat láttam, mind a mostani, mind pedig ezer kétezer esztendős mesterek míveit. Nevezetesen láttam egy kezet, a mely ha felhuzódott, mint egy óra írt magába. Láttam egy kitöltött kis madarat, mely egy kalitkába mintha bé volt volna zárva, ha felhúzták, magába énekelt; és egy szoba úgy volt készítve, mintha barlang volna, a hol Dianna Nimfáival fürdik. Ezeken kívül csaknem száma nélkül való gipszbül, kőbül faragott nevezetes embereknek portréjai, sokak viaszból a természeti nagyságban és színben, sok találmányok a régi világ műveiből, melyek még akkoriba készülhettek, mikor a kőfaragást kezdették, sok evő és ivó edények, a melyek 3 s 4 ezer esztendőkre itéltetnek. Voltam a császári Münzkabinetba* és láttam drágakőből álló ritkaságait: az hol csak egy bokréta egy egész tartományt érőre itéltetik s a t. Voltam az állatok házába,* az hol a négylábú állatoknak, de kivált a madaraknak csaknem száma nélkül való gyönyörű seregét láttam. Ezenkívül láttam még a császári kriptát is ....
Az Ambraser Sammlung, akkor az alsó Belvedereben.
Münz- und Antiken-Cabinet, akkor a Hofburg épületében.
Zoologisch-botanisches Cabinet, (rendesen Thiercabinetnek nevezték) akkora Hofbibliothek épületének jobb szárnyában.
«A te sorsodról pedig azt jegyzem meg, hogy cselekedj úgy, a mint a magad egyenes kinézése diktál és hogy Kassára mentél, az nem hogy szomorítana, de sőt örömkönnyeket facsar testvéri szívemből, és hogy a német nyelv tanulására is módod van, egy különös szerencse és nagy díszére szolgál egy ifjúnak. Akárhol légy is, akármit tanulj is, csak valamit tanulj: mind tökéletesedik az ember.
«Ezek mellett kivánok minden lelki s testi áldásokat, feltett szándékidba boldog előmenetelt, és a szerencsétlenségek is váljanak a szerencsének jóízű gyümölcsévé, a mint ez magamon is sok ízbe történt, és soha vidám napjaidra komor fellegek ne menjenek, és a midőn sok ifjúi szenvedésid után egy emberi kort érsz, az érdem és becsület kövesse virtusodat, s végre, midőn utolsó adósságodat az mulandóságnak lefizeted, az hír aranyba márthassa pennáját s maradok Teneked boldogságodat éhező bátyá Ferenczy István.»
Élete útja emelkedőben van. Maga is érzi ezt, és levele dagályosabb soraiban boldog izgatottsága tükröződik. Titokban tán arra is gondol, hogy a hír egykor az ő neve írásánál is aranyba márthassa pennáját. Hogy jutott ez ábrándokhoz, ki adta neki az akadémiába járás gondolatát, nem tudjuk. De könnyen képzelhető, hogy ügyesebb legénytársai, kik rendszerint «gyakorolták» az akadémiát,* hatottak rá példájuk- vagy tanácsukkal. Ezek vihették őt a gyüjteményekbe is, mert abból, hogy mily gyüjteményeket látogat s mi ragadja meg ott figyelmét, határozottan látszik még a művészi vezetés s a művészeti érdeklődés hiánya. Színvonala mindenesetre emelkedett; nem vásári látványosságok vonzzák többé, helyöket a technikai csudák, a régiségek, a drágaságok foglalták el. Művészi eszményei azonban még nincsenek; törekvése csupán a mesterség nagyobbra való vitele. Semmi nyoma annak, hogy az akadémiára járással távolabbi czélja volna, hogy az éremművészetet életföladatává kivánná tenni; csak tanulni akar s tán arra gondol, hogy nagyobb képzettségének mesterségében is hasznát veheti majd. Tanult érczmüves akar lenni, jó iparos, vagy a hogy ma kissé hangzatosabban mondani szokás: iparművész.
Az akadémián külön vasárnapi cur susok voltak iparosok számára.
Az év utolsó napján üdvözli szüleit: «Egy valami nyughatatlan ösztön kényszerítvén szívemet, és hogy hálálatos buzgó indulatimat kiönthessem, s késedelmem az esztendőből az ujra ne menjen, deczembernek utolsó napján mintegy három s négy óra között felébredtem s azonnal pennámhoz kaptam. Tehát: én most ez idő szerint fris jó egészségben vagyok, melyhez hasonlót kigyelmeteknek is kivánok. Semmi különös viszontagságok nem nyomják vállamat: de egy különös tűz vagyon még mostan is bennem, a mesterség szeretete és nagyobbra való vitele miatt, melynek elegendő hasznát ha veszem-é, magam is gyanus vagyok; de én nem hagyván magamat megszomorítani, annyival inkább ijeszteni, csak tanulgatok (bár sokak mellettem boldogabbul élnek, de ezek nem tudják, mi az igaz boldogság). Az Istennek sok különös utai vagynak, a melyeken vezérel egyet így, a mást amúgy. Ifjúságomban kell megvetnem boldogságom fundamentumát, hogy sok ideig felmaradhasson . .
«Ily igyekezet mellett talám sokat is igér magának ifjúi nagyravágyó gondolatom, annyival is inkább, mivel teljes szándékkal csak rimaszombati lakos akarok lenni, de hiszem már a bármint üssön is ki, engem azért nagyon meg nem tántorít.»
Így ingadozik Ferenczy remény és kétség között. Az akadémián keze ügyessége, gyors fölfogása hamar kitünik s megjelen előtte a prémium csábító képe. Másrészről kételkedik, vajjon az éremmetszésnek mint rimaszombati lakatos csakugyan elegendő hasznát veendi-e s nem hiábavaló-e minden fáradsága, idővesztegetése? Nem volna-e jobb, ha itt hagyná Bécset, az akadémiát, az érczmetszést, a prémiumot, egy szóval mindent s szépen hazatérne a hol híják, várják, a hova előbb-utóbb úgy is vissza kell mennie? Azonban a «különös tűz» győz benne, Bécsben marad s tovább járja az akadémiát. Az az ember, kinek ez elhatározásra döntő befolyása volt, derék új gazdája, Turiet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
