XV.
AZ 1706. ÉVI ŐSZI HADJÁRAT.
STARHEMBERG és Rabutin egyesülése Magyarország leigázását jelenthette volna. Esztergom kétszeres ostroma egyik legfőbb gátja volt ennek a veszedelemnek. Kuruczok és labanczok irgalmatlanúl égették, pusztították a hadjáratuk útjába esett falvakat és pedig a kuruczok többnyire «uruk parancsolatjából». Ez nem volt egészen helyes hivatkozás. A fejedelem még ki sem jött Lengyelországból, mikor – 1703. május 12-ikén – már eltiltotta a falvak, városok, malmok égetését, prédálását. Volt idő, mikor gondolt reá, hogy Herbeville előtt mindent föl kell égetnie, ha vele szemben megnyerni akarja a hadjáratot; de az égetést csak a végső szükségben engedte meg. Helyesen következtette, hogy Erdélyben zsibói veresége után sem az ő segítsége, hanem a hadakozás rendje okozta a sok égetést. Stepney nyiltan bizonyságot tett mellette, hogy a magyarok ausztriai égetései csak megtorlásai a császáriak magyarországi barbárságainak. A közbenjárók nevében kérte Savoyai Jenö herczeget, tiltassa meg a magyar falvak égetését, ha nem akarja, hogy a magyarok is égessék az osztrák helységeket. A fejedelem szerint az ellenség nagyon kevés ösztönt adott reá, hogy országát kímélje, de nem látta a módját, magyar helységeket miért kelljen fölégetni a német előtt. Hiszen vagy az egész hazát kell elpusztítanunk, de abban azután mi sem maradhatunk meg; vagy kiéheztetnünk akkora sereget, a melyet azonban – úgy látja – oda kell bocsátanunk, a hová menni akar. Lehetett volna s lehetne is égetni olyan pusztákon, a hol a sereg mértföldeket megy falu nélkül; de ezentúl sűrűbb falvakat találván, a föld népét vagy ellenünk lázítják, vagy éhhelhalóvá teszik: sok szegénynek átkát és talán Istennek is bosszúálló fegyverét hozván magunkra. A gyujtogatást azontúl is csupán a haza legnagyobb szükségében engedte meg; csakhogy a mostani hadjáratban ezt az engedelmet elég gyakran kellett megadnia.
Savoyai Jenő névaláírása.
Rabutin égetve, pusztítva nyomúlt Szeged alól Eger alá. A fejedelem már szeptember 7-ikén meghagyta Bercsényinek, hogy abban a várban egy ráczot és németet se hagyjon meg, «mert mindenkor mindkettőt azon helységek mételyének tartotta.» A megtisztított őrséget Rabutin hiába szólítván megadásra, szeptember 15-ikén elszállott Eger alól, 22-ikén felégette Szikszót s 30-ikán körűlvette Kassát, a melyet másnap már lövetni kezdett. A fejedelem szerint az ellenség nem bízhatik a megvételben, négy ágyujával keveset árthat a bástyáknak, falaknak s Radics Endre, ki valaha oly dicsőn védelmezte Munkácsot, az őrséggel bízvást ellenállhat; de emlékírataiban megvallja, hogy éppen az ellenkezőtől tartott. Úgy hitte, hogy a város elesik, mielőtt ő megérkezhetnék, mert Rabutin táborában voltak azok a német tisztek, kik valaha feladták neki Kassát, melynek tehát minden gyöngéjét ösmerték; a hitvány falak összetörésére pedig Rabutinnak nem 4., hanem 22 ágyúja volt. Bercsényi Torna és Károlyi Boglár mellett az ő jól begyakorolt hajdúira nem hiába várakoztak. A fejedelem már október 4-ikén gyüjteni kezdte a hajdúkat, a kikkel 9-ikén Tornaalján s 11–22-ikén Tornán volt velök, hol Bercsényivel egyesűlt. Sehogysem dícsérte tábornokai magatartását. Különösen hibáztatta, hogy egyszer sem tudták elfogni az ellenség takarmány- és abrakszállítmányát s nem szállták meg lovasaikkal azokat a gyönyörű réteket, a melyeket a Hernád s annak egy malomárka fog közre. Innen, a falak és a város aljában könnyen tönkre tehették volna a betegségekkel és rossz élelmezéssel küzdő ellenséget. Már meg is parancsolta Károlyinak, hogy megszállja ezt a helyet, mikor meghallottta, hogy érkezésének hírére Rabutin abbahagyta az ostromot s majdnem 2000 embere elvesztésével Tokaj felé húzódott. Teljesedett tehát a fejedelem jóslata, hogy «ha a bentlevők oltalmazni akarják magukat, Kassa alatt az ellenség meg nem várja a hideg esőt,» Kassa megtartását a szilárd és határozott jellemű Radics Endre brigadérosnak, a parancsnoknak, október 14-ikén a városban személyesen köszönte meg, Megelégedését nyilvánította a helyőrség és a lakosság iránt is, a kik oly becsületesen megtartották A magyarok pedig nem békülnek addig, míg be nem látják, hogy fegyverrel is meghódíthatják őket.
A kassai Rákóczy-palota.
Rabutint, a ki Károlyit október 16-án Tokaj alól visszaszorította, a fejedelem nem háborgatta a tokaji szüretelésben; mert úgy hitte, hogy az újbor, az édes szőlő, a hideg éjjelek és a Tisza vize jobban megviselik hadait, mint az ő portyázásai. A tábornok tehát 23-ikán baj nélkűl kelhetett át a Tiszán, de Károlyi kuruczainak kapdosásai következtében csak lassan haladhatott előre. A fejedelem, Méra alól 24-ikén megindúlván, az abaúji Halmajon, a zempléni Sajókörömön s a borsodi Tibold-Daróczon át november 1-én a szintén borsodi Szíhalom alá szállt táborával.
Gróf Rabutin tábornok menedéklevele.
A kassai Rákóczi palota díszterme.
Helyesen gyanította, hogy Rabutin Szolnok felé ügyekszik. Károlyinak tehát meghagyta, hogy Rabutin és Starhemberg egyesűlésének meggátlása végett hadaival a Tarna mellékére, az ő táborába siessen. November 3-ikán azonban már átkelt a Tarnán, sőt csakhamar a Benén, Gyöngyösön, Zagyván is és november 5-ikén a Zagyva-Galga közében, a pestmegyei Tótfaluban táborozott. Ott viszont Forgách Simont rendelte magához. Elégedetlen volt mind a két tábornokával. Forgách nem hajtotta végre azt a parancsát, hogy színből Morvaország ellen nyomúlva, Bazinnál hirtelen Pozsony felé fordúljon s azt meglepetéssel elfoglalja, vagy legalább is felgyujtsa Starhembergnek ottlévő éléstárait. A helyett – mint Károlyi a debreczenieknek – időt engedett a pozsonyiaknak a szüretre, a mivel sok időt vesztegetett. Megsarczolta Bazint, Modort, Szentgyörgyöt s az osztrák Zistersdorf alatt tönkre tett egy dragonyos ezredet; de veszni engedte Esztergomot (október 7.) s így meg nem békíthette Rákóczit az Ausztriában elfoglalt zászlókkal. Károlyit is megdorgálta, hogy Kállóból ír neki, mikor az ellenség Derzsnél áll s 24 óra alatt Szolnoknál állhat. A rácz elűl-hátúl lézengve jár, a kurucznak jó híre sincs. Mindenki azt teszi, a mit akar. Felelőssé teszi parancsai végrehajtásáért. Nem vigasztalás, hogy az ellenség átmegy a Bácskaságba; Károlyitól idáig is oda mehetett, a hová akart; s az csak nem győzelem, ha idehagy bennünket. «Írhatnék többet is ilyeneket, – szólt végűl hogyha hazám ügyétől indíttatott szívem fájdalmait követni akarnám. A haza én reám bízá dolgainak kormányzását. Tehetségem szerint folytatom rendelkezéseimet, miknek – látom azok a követői, a kik akarják. Magam úgy járok, mint ennekelőtte vadászó időmön tapasztaltam a sok külön nyomhajtó kopók között szerencséjét vadászatomnak.» November 4-ikén tehát maga küldött kemény gyalog portyázókat az ellenségre, hogy «megitassák vele a Tisza vizét.» Károlyi ugyan némileg megnyugtatta, de 8-ikán Szolnok és a Tiszántúl sorsa miatt folytonosan aggódva ment Hevesbe Gyöngyös alá. Onnan tudatta XIV. Lajossal, hogy az országot egyrészt az ellenség dúlta fel, másrészt maga a nép, hogy az ellenség benmaradását megnehezítse. A nemzet azonban mégis kitartóan védelmezi jogait s áldozatra való készsége és önmegtagadása nagyobb mint hitte. Ez azonban nem tarthat így örökké, Nagy ideje, hogy a nemzet valami jelét lássa a király igéretének, s bízzék benne, hogy nem hagyja el azt a népet, mely pártfogásában és a jobb jövendőben bízva, visszavetette a bécsi udvar ajánlatait. Ő maga az újabb ajánlatokat is a király pártfogásában reménykedve vetette vissza.
Szolnok vára.
XIV. Lajos.
10-ikén Gyöngyösről megindúlván, a hevesi Ecséden át a nógrádi Lőrinczibe ért, hol egy hétig táborozott s 20-ikán a Zagyva völgyén fölfelé indúlt Rozsnyóra, hová tanácsűlést akart hirdetni. Pásztón, Füleken és Rimaszombaton át 26-ikán érkezett Rozsnyóra. Ott néhány jó hír fogadta. Erdélyben Károlyi, Orosz Pál és Pekry hadai elég szerencsésen portyáztak. A Dunántúl Vasmegyében a győrvári (hibásan egervári) csatában november 6-ikán és 7-ikén gr. Andrássy István, Bezerédj és a két Kisfaludy brigadérosok fényes diadalt arattak Heister Hannibál altábornagyon (a tábornagy testvérén), a kit az ifjú Sibrik Gábor el is fogott. Azonban nem vigasztalták meg sem az onnan hozott, sem a Forgách ausztriai (zistersdorfi) győzedelmes csatájából küldött zászlók. Sőt Forgáchot, a kit Rozsnyóra rendelt, maga elé sem bocsátotta s a krasznahorkai várba záratta, mert azt hitte, összejátszik a császáriakkal. «A midőn egy főispánt és generális marsalkot – írta Forgáchné Hontvármegyének – az ország szokása ellen, a kiért leginkább a magyar nemzet most is fegyverben vagyon, oly kemény áristomba tesznek, mint az én uramat is tették, nagy okának kell lenni …» «Ha csupán haragból bántam volna így Forgáchcsal – felelt a fejedelem – bizonyosan többször is megérdemlett volna ily bánásmódot. Azonban igen veszélyes lesz vala ily szellem ellenében félrendszabályokkal élni.» Példát akart teremteni az engedelmeskedni nem tudó vezérekkel és tisztekkel szemben, a kiknek sikertelenségeit tulajdonította.
Gr. Andrássy István névaláírása.
Nemcsak a nép volt elégedetlen ezévi hadjáratával, hanem önmaga is. «Elhiszem, – írta Orosz Pál tábornoknak – van elég olyan beszéd, hogy fűtőznek az urak s fázik a rongyos katona, holott most ez, most amaz kellene. Csak elhagyának bennünket! De, legyen bár Isten ítélője dolgomnak, ha annyit nem kívánnék tűrni, szenvedni, mint a legmezítelenebb: csak szolgálhatnék hazámnak. De ha magam jelen vagyok: harczolni nem kell, mert ha megvernek, megbódúl az ország. Ha kicsiny a táborom, nem találják jónak; mert kitanúlja az ellenség, elvesztjük sokaságunknak hírét s bátran fog persequálni. Ha nagy lesz a tábor: mostani időben hol subsistál? Mezőben soknak nem lehet, egy faluban nem fér, sokba szaggatni vagy nem bátorságos, vagy közel hozzája nem lehetünk; élése honnan soknak, a hol a keveset koplalással tartjátok? Tudom, erre azt mondja: való; de kérdezi viszont: hát hol a sok generális és a felföldi had? Mi megsegítettük őket, – már távolról néznek minket. De csak azt tudnám: van-e kedve vagy nincs a formális harczhoz, nem kellene kérdezni, hol van a generális, hol van a fejedelem, hol van a had? … Engemet okoznak a szerencsétlen harczokért s némelyek mondása szerint könnyű elveszteni a népet, nem nekünk való a harcz; nem tudunk mi a kótához, okosabb ő nálunknál. Ha még egyszer confusiót szenvedünk, vége lesz hadakozásunknak. Lám, az eleink sohasem harczoltak, mégis meg tudták nyomorítani a németet; hanem csak csípdessük! Jól mondja, való nagy okok. De minek hát a csípdeséshez (guerilla-harczhoz) a sok had, a ki is se nem bújkálhat maga hírével, se nem szaladhat, hanem csak magában fárad, oszol, éhezik, morog s kárhoztatja a commandójának a lelkét. Úgy tehát mi lesz a vége? Csak így szaladjunk cselédeinkkel, gyermekeinkkel és szekér hátán lakjunk? Isten ne adja! Segítsük most magunkat, a miként lehet; bágyasztassuk az idővel az ellenséget.»
Orosz Pál névaláírása.
Most a Tiszántúl van az ellenség, az ottani lakosság úgy sem nyugodhatik; tehát az itteninek enged egy kis időt az erőgyűjtésre. De tudja erre is a magyar ember feleletét: Az ilyenadta, ha én szenvedek, szenvedjen ő is, ő sem jobb nálam! Ha azonban háborúba viszik, kiabálni fog: Csak hurczolnak bennünket! Ihen, a lovam is odavan, magam is elbágyadtam: ennyi napja, hogy kenyeret nem láttam. Télen-nyáron rajtunk a munka! És kimorogván magát, ott hagyja fejedelmét az üres zászló mellett. Hát mit csináljunk? Hadd morogjon! … «Ugy, de ilyen nyomorúságban van a föld népe: ez lesz, az lesz! De bizony, mind más lesz: úgy lesz, mint Isten akarja. Nem drágább a nyír-víz a tokaji szüretnél, sem a szamosközi asztag a hernádmelléki kazalnál. Hiszen úgy is az vala a vox az elmult táborozásban, hogy nem lehet erőt venni rajta; az Istennél van az órája, még el nem jött. Hadd menjen: majd magában is elvesz a mezőben, a pusztában. Sokkal nem jó próbálni rajta, mert ha confusióban reducáltatik a had, elszélyed, megrémül az ország: úgy járunk, mint a zsibói harcz után Erdélylyel; hanem csak jobb válogatott jót küldeni. No, most már előttetek van: próbáljátok! Nem lehet panaszotok, hogy ez ilyen szúnyogcsípésre elegen nem vagytok.«
«Én-velem pedig senki magát ne mentse; mert én sohasem mondom, hogy ne próbáljon. Soha senkitől azért számot nem veszek, ha jót cselekszik, hanem ha parancsom ellen jár. Még abban sem oly mérgesen, mint kellene; mely sok rossznak oka, megvallom, de az időt is az időhöz kell mérni.»
Keményen írt, mert nem akarta, hogy a bíztatás mellett úgy járjon, mint tavaly Zsibónál, a hol be kellett érnie vele, hogy megsiratták a hegytetőröl. «Ezek ugyan elmultak, mint a hó; de azért jó a tapasztalat a hadakozó emberben, hogy az ilyenek eszébe jussanak: annak idejében a következendő rossztól örízhesse magát.»
«Távollétemben is érzem, szánom a katona morgását; – végezte hatalmas levelét – de ha az ő eszén járok, magának sem lesz jó, nekem se. Hadd morogjon hát, szegény: hamarább megbékélek én vele, mintsem a némettel!»
Rozsnyón hallotta, hogy a német november 28-ikán megszállta Debreczent, melynek lakossága elfutott. A fejedelem olyan szín alatt, hogy a lakosok hazaszállingóznak, égetőket akart a városra küldeni, mi nagy válságba, szorúltságba hozta volna a császáriakat. Rossz néven is vette Károlyitól, hogy a várost s vele az ellenséget megkímélte. Azonban «a nagy hideg időben s éhségben így is annyi német döglék meg, hogy egy reális szemben való harczon sem kellett volna többnek elveszniök». A császáriak csak újesztendő napján indúltak tovább Berettyóújfalura és Szolnoknál keltek át a Tisza jegén. Teljesedett, a mire Károlyi már régebben figyelmeztette a fejedelmet, hogy a befagyott Tisza nem bástya, hanem az ellenség hídja. Szolnok várát, a melyet a fejedelem tavaly nagyjából újraépíttetett, Rabutin felrobbantotta s januárius 21-ikén Pesten, majd Budán helyezte el téli szállásra elnyomorodott hadát.
Emlékírataiban a fejedelem őszintén megvallotta, hogy nagyon elcsüggedt, mert a pesti út akadályozására küldött csapatai «szokás szerint» semmit sem tettek. Elcsüggedt, mivel legszebb tervei füstbe mentek; a hadviselés hibás elveiről elterjedt szerencsétlen elfogúltság annyira uralkodott az elméken.
Buda és Pest a XVIII. században.