A napkori mézeshetek. A napkori élet. Jósika levelezése apjával. Az ifjú pár kolozsvári látogatása. Jósika lemond katonai rangjáról. A csetelki gazdálkodás terve. Visszatérés Napkorra. Jósika gazdálkodása. A napkori élet. Jósika első fia születése. Idősb báró Jósika Miklós halála és végrendelete. Az osztozkodás.
JÓSIKA házasságát útnak nevezi az ismeretlen felé. Minden házasság, még ha a legkedvezőbb előjelek mellett kötötték is, ilyen utazás s a házasfelek rendesen azt hiszik, hogy a boldogság révébe eveznek.
Láttuk, Jósika mily buzgósággal fáradozott az utazási jegy megváltásában.
Az utazás kezdete zavartalan boldogságban telt el. A bájos asszony, a ki csak nem régen töltötte be tizenhetedik évét, s a kit férje mint fiatal asszonyt «igen szép»-nek nevezett, megértő szerelemmel simult a délczeg kapitányhoz. Egyébként akarata lágy és könnyen befolyásolható, jelleme tetszés szerint alakítható lett volna, részben Jósika hibája, ha ezt idejében megtenni elmulasztotta.
A szerelem mámoros napjai után az ifjú pár látogatásai következtek a kiterjedt Kállay-rokonság tekintélyesebb családjainál.
A Balog-Semjén nemből származó Kállay-család azon ősi magyar családok közé tartozik, mely szinte a honfoglalásig viszi vissza eredetét. Kemény, szívós és büszke nemzetség, melynek tagjai a vármegye történetében és hivatalaiban állandóan szerepeltek: ők voltak a Nyirség dynastái.
Az ifjú pár bemutatkozásakor egy részük tárt karokkal, magyaros vendégszeretettel fogadta az új családtagot, szíves belső barátságot kötöttek vele, mint pl. Kállay Ágoston, a Péter eszlári földesúr fia, más részük idegenkedéssel fogadta s az erdélyi mágnást, a ki a Nyirségbe jött házasodni, olyan szemmel nézte, mint az amerikai az előkelő európait, a ki házasodás végett kelt át az oczeánon. A Nyirség ugyan nem Amerika, de a Kállayak voltak a Nyirség nábobjai. Mondogatták is, hogy a koldus báró a gazdag Kállay leányát vette el, de helybenhagyólag mindjárt utána tették: «Hadd boldoguljon szegény! »
Ekkortájban érkezett meg az apa levele is. Nem barátságos hangú levél, de Jósika hozzá volt már szokva apja leczkéztető hangneméhez, melyen azért érezhető volt az apai szeretet melege. Sértődötten válaszolt fiának. Azzal kezdte levelét, hogy milyen fájdalmas és felejthetetlenül borzasztó egy apának a fia hálátlansága, különösen, ha az annyit tett érette, a mennyit ő, a mi szinte példátlan; mert a mit ő gyermekeiért tett, ország-világ csodálja és később, ha észretér, maga is be fogja azt látni. Még négy testvére van s azt is tudnia kellene, hogy milyen szerencsétlen körülmények közt vette át az örökséget, adóssággal terhelve, egy része elzálogosítva, úgy hogy nem érnek többet, mint a mennyit értük adott. Nem lett volna kénytelen fia adósságait kifizetni, senki se kényszerítette volna rá s mindezért egy illetlen levél a hála és most 24 évével hozakodik elő. Hallott harangozni, de nem tudja hol. Megmagyarázta neki, hogy az olyan fiúra vonatkozik ez a törvény, a hol az atya az örökséget elhanyagolta, vagy ha szülei elhaltak, akkor az ilyen 24 éves korában örökségébe léphet. Magaviseletét épen lázítónak mondja, végre Istenre kéri, hogy legyen valahára komoly. Midőn fiával ilyen szigorúan végzett, szeretettel emlékszik meg az új szülőkről s arra kéri, becsülje meg az ártatlan gyereket, kiről oly sok jót hallott. 1000 forintot küld neki s tudósítást kér, hogy mikor láthatja őket, szeptemberig Fenesen, azután Branyicskán tartózkodik.
Hogy a levél keserű hangulatát megérthessük, figyelembe kell vennünk, hogy Jósika összes tervei rombadőltét látta fia elhamarkodott nősülésében. Samu fia már a pálya kezdetén letört, Imre középszerű tehetség volt s így egyedül Miklóstól várta a család tekintélyének s díszének gyarapodását; a kezdet csakugyan biztató volt, de sejtette, hogy most ennek a katonai carriéreje is derékben tört ketté.
Jósikának legfőbb vágya az volt, hogy nejét apjának, testvéreinek s kolozsvári ismerőseinek bemutathassa. Ez után a levél után még nem mert útra kelni, várt míg apja felindulása csillapodik. Újra levelet írt, melyben mentegetőzik és bocsánatot kér apjától. Most már az öreg Jósika is szelidebb hangon válaszolt neki.
«Kedves Fiam! – írja. – Leveledet vettem, Hálá az Istennek, ha magadba térsz és megesméred hibáidat, az nékem legnagyobb vigasztalásam. Most is ugyan azt irod, hogy megkeseritettelek levelemmel, hát aval keseríti meg az apja a fiát, ha néki az igazat szeme eleibe terjeszti? a hibáit el nem hallgatja? Jaj annak az gyermeknek, a kiknek büneit szülői elnézik, az ollyan szülék nem a gyermekek jovára czéloznak, de kitől is várhat valaki inkább tanácsat, mint szüléitől. Ha megvagynak nállad minden leveleim, megmutathatad az egész világnak, abban egyebbek nincsenek, hanem egy sokszor megkeseritett apának szavai, mellyben minden takaródzó nélkül a fiunak hibái, gyengeségei le vagynak rajzolva, az mellyen az okos fiu könyveket hullatatt volna, ’s nem bosszankodásra, hanem életének ’s gondolkozása módjának megjobbitására igyekezett volna. En neked szivemből megengedek. Ki is hajlandóbb a megengedésre, mint a szülők gyermekeiknek. Azzal az édes reménységgel, hogy nevekedvén esztendőik, elméje is a fontolásra meg fog érni. Most nyert szülőid is olly érdemesek, hogy téged jó tanácscsal fognak éltetni ’s hibáidat el nem nézik.
Én akármikor béjöttek hozzám, ugyan kedvesen foglak benneteket látni, én a jövő holnapnak elein az alsó jószágaimat meg fogom járni és Branyicskán szüretelni, de 9-bernek elein bizonyosan visszakerülek és azután egész fársángig itt fogok lenni, akkor Zsuzsikámért bémegyek Kolosvárra, hogy töltsön egy kis üdőt, ugy is az egész nyáran velem magánoskodott.
Kedves mátkádat atyai indulattal ölelem, az Méltóságos Házat, egész atyafisággal tisztelem».
63. ID. BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS LEVELE FIÁHOZ.
Most már a család sürgeti látogatásukat, így Rozália nővére szerencsét kívánván neki (1818 október 15-ikén) «czélja tökéletes eléréséhez», arról értesíti, hogy apjuk már nyughatatlankodik, hogy nem hall semmit róluk s felesége szeretetébe ajánlja magát.
Ennyi biztatásra Jósika útra kelt feleségével Erdély felé, bizonytalan és szorongó érzéssel, sejtette, hogy e látogatás és fogadtatás kihat élete jövőbeli alakulására.
Atyja és testvérei szeretettel ölelték keblükre a fiatal asszonyt s az előkelő kolozsvári társaság is szíves vendégszeretettel fogadta körébe. Itt töltöttek egy egész telet, végigtánczolták a farsangot, volt táncz, szánkázás, színház, családi esték, a férfiaknak lovaglás, vívás, kártya s egyéb szórakozás. Jósika ismerősei és barátai közül itt volt Wesselényi Miklós, Bánffy Miklós, Bethlen Ádám, Kendeffy Ádám, sógora, Barcsay János, későbbi sógora stb.
A szép Liza is jól érezte magát Kolozsvárt s Jósika már arról ábrándozott, hogy Erdélyben fog letelepedni nejével s itt fognak «csendesen éldegélni».
Jósika eközben kapitányi rangjáról lemondott s lemondását a jelleg meghagyásával 1819 február 14-ikén fogadták el s így határozni kellett jövendő életpályájáról.
A gazdálkodást választotta s választását apja is helybenhagyta: a csehtelki birtokát adta át neki e czélra. A birtok jövedelme mintegy 2500–3000 váltóforint volt. De egyelőre nem volt a mezőségi oláh faluban sem kastély, sem úri ház, csak egy nyomoruságos tiszti lakás három szobával. Mikor Jósika ide vitte nejét mint jövendő lakóhelyükre, a gyermekasszony kétségbe volt esve. Hasztalanul ecsetelte előtte férje, hogy milyen szép udvarházat lehetne oda építeni a dombra egy tó mellé, közel egy régi erdőhöz, mely az uradalomhoz tartozott, vigasztalhatatlan maradt. A tiszttartó is segített a hangulat rontásában, hogy a falu népe, sőt a levegő is rossz s Jósika harmadnap már otthagyta a falut s visszament nejével apjához Ó-Fenesre.
64. JÓSIKA ROZÁLIA LEVELE JÓSIKA MIKLÓSHOZ.
Az apát bosszantotta a menye kényessége s összeszidta fiával együtt, a ki természetesen neje igazát védte. Így azután sértődötten és csalódottan újra visszautaztak Napkorra s Jósikából így lett nem csehtelkei, hanem napkori földesúr.
A napkori élet unalmas, szürke, prózai volt. Jósika igyekezett mindenképen beleilleszkedni új környezetébe. A Kállay-udvarházban lakott, együtt apósával, az anyós rendesen csengeri birtokán tartózkodott, csak néha ment be Napkorra, vagy a fiatalok utaztak ki hozzá. De az öreg Kállay nemcsak velük lakott, hanem a ház fejének tekintette magát. Terjedelmes és sokoldalú gazdaságát maga vezette, a napkorit Miklóssal közösen, hogy belevezesse új gazdai tisztébe. Ez helyes volt, mert Kállay az öreg Jósikához hasonló birtokrendező és szerző tehetség volt, a ki birtokait rendben tartotta, az elzálogosítottakat kiváltotta, újakat szerzett hozzá stb. A baj csak az volt, hogy bár szerette vejét, de egyszersmind gyámkodni óhajtott felette az öreg ezredes-főhadnagy a fiatal kapitány felett., Pl. elvárta tőle, hogy jelentse, ha ki akar lovagolni stb. Jósika hamar lerázta a kelletlen gyámkodást nyakáról. Nehezebben ment, de szintén kivitte, hogy a napkori udvarházat és környékét saját ízlése szerint rendezhesse.
65. KÁLLAYNÉ LEVELE JÓSIKA MIKLÓSHOZ.
A Lizi asszony jókedve újra visszatért, a mint hazaértek. Jó gazdasszony is volt, Napkoron a gazdaság körül elég foglalatossága is akadt s igényeit, szellemi szükségleteit Napkor teljesen kielégítette. Volt náluk vendégjárás, vagy ők mentek látogatóba, Jósika eljárt a szabolcsi tisztújításokra s versenyt ivott és kiabált az ott tivornyázó többi urakkal.
De lelkében ezzel az életmóddal megbarátkozni nem tudott.
Fentebb már említettük, hogy Jósika mennyire szerette Erdélyt hegyeivel, erdőivel, romjaival s festői szép vidékeivel. A ki Erdélyt gyermekkora óta ennyire megszerette, annak a Nyirséghez nehéz volt hozzászokni, a mint viszont Petőfi, az Alföld gyermeke, is nehezen szokta volna meg a zordon Kárpátoknak vadregényes tájait.
A szabolcsi nemesi udvarházak és az erdélyi arisztokráczia életmódja közt is nagy volt a különbség.
Az erdélyi fejedelmi udvartartás jótékony hatása volt, hogy Erdélyben előkelő, finom, művelt s a mellett magyaros főúri élet volt. Mikor az erdélyi fejedelemség megszünt, az erdélyi arisztokracziának ez a művelt és a mellett magyaros szelleme azután is megmaradt s az összetartó középpont az erdélyi kormányzó udvara volt. Idővel ugyan sok idegen, külföldi szokás lopózott be ebbe az udvartartásba is, de az erdélyi magyar főurak a magyar viseletet, szokásokat, egy szóval a magyar szellemet abból kiszorítani sohasem engedték. Mindezzel kapcsolatban állott, hogy a polgárság műveltsége is magasabb fokon állott s az ipar is fejlettebb volt.
Ezek és még más körülmények, melyeket alább ismertetünk, idézték elő azt, hogy Jósika idegennek érezte magát úgy a vármegyében, mint a Kállay-rokonság közepette.
Az élet unalmas egyhangúsággal folyt tovább Napkoron. Ily lelkiállapotban örömmel vette az értesítést, hogy az Erdélybe visszatérés nincs teljesen elzárva előtte, mert apja megbocsátott neki. «... Irásamból láthattad – írja a közbejárónak, a ki talán maga Kállay volt – hogy Miklós ellen mik voltak panaszaim; azok közül legfőbb, hogy nem csak gyermekeim között, de egész Erdélybe(n) egyedül ő volt az, a ki meg nem akarta esmerni, hogy ha én nem lettem volna, az én gyermekeim koldusak lettek volna ’s én éltem végefelé jócskán kifogytam volna mindenemből, ha igyekezetem ’s fáradságam a bal sorsat meg nem győzte volna. Én haragat réá soha sem tartottam, mert én más embernek is soha a roszszat roszszal viszsza nem fizettem, hát még gyermekemre haragat hogy tartsak, de hogy vérzette szivemet, nem tagadhattam. Azért ezentul való köteles jó magaviselete által igyekezzék atyai szivemet megnyugasztalni, ugy bizonyasan atyai indulatamat tapasztalni fogja...»
Másik örvendetes esemény volt házassága negyedik évében (1822 okt. 26.) első fiának Miklósnak születése.
Az apa megbocsátó levele, mintha bevezetése lett volna egy szomorú eseménynek, az 1824-ik év elején, mikor nejével Csengerbe készült anyósa látogatására, levelet kapott Panajott Miklós görög agenstől, a család régi ismerősétől, hogy apja súlyos betegen fekszik Kolozsváron. Azonnal befogatott s váltott lovakon hat óra alatt Kolozsvárra érkezett s itt apját még életben, de haldokolva találta. Másnap, 1824. január 18-ikán estve 8 órakor húnyt el 58 éves korában. Temetése a monostor(később unio-) utczai házból ment végbe.
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓSNÉ, SZ. KÁLLAY ERZSÉBET.
(Az eredeti olajfestmény báró Jósika Sámuel szurduki kastélyában.)
Végrendeletében sírhelyéről is intézkedett. «Ha – így szól ez a rész – az alsó jószágaimba találnék meghalni, akkor temessenek el a’ brányicskai határon lévő általam plántáltatott Szucsáva nevezetű szöllőhegybe. Ha pedig a’ felső jószágaimba halok meg, akkor temessenek el a szurduki udvarral szembe lévő kősziklára, azon helyre, a’ hol Rákóczi fejedelem, Csákival. az utolsó ebédet megették a Zsibó mellett való ütközetnek elvesztése után». A család kegyelettel teljesítette elhúnyt fejének ezt a végső óhaját s a szurduki úton egy kimagasló bérczen messziről látszik a kápolnaszerű emlék.
A végrendeletben, mely az előző év deczember 25-ikén kelt, a végrendelkező «szerző atya» legelőször magát jellemzi. «Az egész ország tudhatja – úgymond – ’s az archivumomba lévő documentumok bizonyitják, hogy boldogult anyámnak halálakor a jószágaimat micsoda rendetlenségbe fundus instructusok nélkül romlott épületekkel (kivévén a’ fenesi udvart) vettem légyen által, megterhelve közel két száz ezer forint adóssággal, melynek nagyobb részit ki is fizettem. Egy jószág sem volt, melyből elzálogositva nem lett volna, csak a’ nagy Égnek kegyelméből igyekezetem és fáradtságommal tudtam belőllek egy részint kiverekedni, ugy hogy szinte ujra vásároltam meg örökségemet...» Azután mintegy annak magyarázatául, hogy a birtokelosztásnál miért kedvezett egyik gyermekének inkább, mint a másiknak, jellemzésüket is adja. Legbővebben Miklóst jellemzi, szinte életrajzát írja meg.
Mindezeket – úgymond – cselekedtem kedves gyermekeimért, kivált leányaimért, a kik soha meg nem bántottak; minden gyermekemnek az illendő nevelést megadtam, ennek bizonyságai a két leánnyaim, a kik fáradtságomat engedelmes jó viseletekkel megjutalmaztatták. Nem ugy a fiak, a’ kiknél ámbár mindenféle mestereket tartottam, a’ mire legkisebb jó hajlandóságokat észrevettem, aztat elémozdíttani kivántam: a’ nagyobbik fiut (t. i. Miklóst) kivéve már oskolába is minden rendetlenségeknek gyakorlói voltak, a’ kisebbik addig is követte szerencsétlen természetit, mig annak áldozatja lett. «Nagyobbik fiam, a kibe legnagyobb reménységemet helyheztettem vala, a’ kit nem éppen husz esztendős korába jó uraim által kapitányságra és kamarás uraságra segillettem, drága pénzemen háromszor aequipiroztam. Elöbbszer: mikor a Szavojákhaz ment kadétnak minden szükségesekkel. Másodszor: mikor katona tiszt lett, Budán Totesz zsidó által minden szükséges uniformisokat megcsináltattam, mégis a’ mellett felment Bécsbe ‘s gróff Nemes Ádám és Augustinovits által egy néhány ezer forintat magára elköltetett, melyet ki kellett fizetnem. Olosz országba hogy felérkezett, Major Báró Gerlitzitől vett meg ugyan az én ménesemből való egy paripát hét száz Rftkon, melyeket én ide le a Major lejövén kifizettem. Harmadtzar: a’ midőn a’ Colloredo Regimentjibe jött kapitánnak, tetétől fogva talpig ki aequipiroztam és Camerarius kolcsat is vettem néki, két szép paripát küldettem fel ugyan neki, melyeket feles aranyakan eladott. Hogy azután elhagyta a katonaságot ’s megházasodott, adtam négy szép sárga ménlovakat, melyekből az edgyik megromolván, azt mással kipótoltam, azután ezeket drága pénzen eladta, nem külömben égy szép szürke paripát, a’ kit azután küldettem, mégis a’ helyett, hogy czéljának megfelelt volna, egy falka pénzemet elköltötte, melyet kivált a congressuskor tőlle nem igen sajnállattam, de mégis amellett adoságokba verte magát, nékem nagy káromra s hátramaradásomra akkor, a’ midőn a’ pénzre legnagyobb szükségem lett volna, a’ házom előmenetelére az ő adósságainak lefizetésére voltam kéntelen sanyarán keresett pénzemet fordittani, a’ mint az archivumomba a’ documentumak iránta megvagynak, ’s hogy ezekért mint atya megfeddettem, nagyon sértegető, háládatlan és halálos sebeket ejtő levelekkel bántott meg, mind azok is megvagynak az archívumomba; végtére ifijuságának virágjába, a’ dicsőségre és előmenetelre kinyilt utból kitért, megházasodott, hogy lehessen egy nagy semmi a’ világon.»
66. ID. BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS SÍREMLÉKE SZURDUKON.
67. A MAGYARFENESI JÓSIKA-KASTÉLY.
Ezen jellemzés után következik a végrendelet lényege, t. i. az örökségnek gyermekei közt elosztása.
Hosszú időbe került, míg a terjedelmes birtokon megosztozkodtak. A végrendelet Jósikának hagyta a branyicskai jószágot, de úgy hogy két nőtestvérének Kendeffynének és Barcsaynénak külön-külön 10.000 forintot tartozik fizetni s míg ezt az összeget ki nem fizeti, addig azok kezén marad megosztatlanul, továbbá Zsuzsánna testvérével együtt sorsot vetnek a bilaki és szurduki nyilra s az ó-fenesi és szentmihálytelki nyilon kívül a többi birtokon szintén nőtestvéreivel együtt osztozik.
Hosszú ideig tartott, míg a birtokfelosztás véget ért. Jósika még júniusban is azt írja haza, hogy még mindig osztozkodnak, pedig mindenben szépen, barátságosan megegyeztek. A sorshúzásnál is szerencsés volt, ő kapta, miként óhajtotta, a szurduki uradalmat, melyhez tartozott Szurduk egész falun kívül Galgó, Tótszállás, Nagy- és Kis-Kristolcz, Szolona, Tormapatak falvak részei több más birtokkal; továbbá övé lett a tizenkét faluból álló branyicskai uradalom egy negyede; ellenben a szamosfalvi osztályrészt csak adósságai és a branyicskai rész kiváltási összege (összesen 74.000 forint) kifizetése után vehette volna át, azért jobbnak tartotta Kendeffy sógorának átadni. Ezekhez járult a ménes, ezüstnemüek, fegyverek ráeső része.
Az osztozást természetesen Napkorról is feszült érdeklődéssel kísérték, különösen felesége, a ki szívesen foglalkozott gazdasági ügyekkel. Február 3-ikán már a második levelet írja, hogy tudósítsa, mi van a testamentumban. Azután burkolt figyelmeztetések következnek: tudja, hogy nem fogja magát semmiben hátrahagyni, hogy ha a legkisebb törvénytelenséget látja, nem fog semmibe megegyezni s meggondolja, hogy neki is van gyermeke és «még mennyit ad az Isten, azt nem tudni». Ha Rosalie nőtestvére nagyon meg lenne különböztetve, akkor ne engedjen stb. Majd az apai szív húrjain játszik: «Az kis fiu igen fris és nagyon hamis, hizik és ol’ egészséges, a milyen még sohasem volt, amellett nagyon szép, de olyan, hogy te nem is gondolhatod».
Jósikának feleségéhez innen küldött levelei megelégedéstől és szerelemtől áradoznak. «Be jó volna, ha itt volnál – írja – édes jó Lizim, tegnap veled álmodtam; bárcsak álmomba látnálak minden nap.»
«Ha te s Miklós eszembe jut – írja egy másikban – elkedvetlenedem, hogy nem lehetek veletek, de a kintelenség sok jónak ellensége, ‘s már csak közelit az idő, a mely sok lótás futásomnak véget vet.» Azután dicséri neki Branyicskát. «Nem is gondolod ez a Branyicska milyen gyönyörü hely, az udvar olyan szép és vidám kinézésű, hogy csak egy kis foglalatosság mellett az ember meg nem unhatja. A levél befejezése: Szeress el ne felejts.» Egy harmadikban már szinte türelmetlen a távol-lét miatt.
«Kimondhatatlan örömmel olvasám – írja, utóbb írt három leveledet egyszerre; nem gondolod, mennyire megnyugtatott annak tudása, hogy egészséges vagy, – bár már láthatnám a kis Miklósomot járni, de nemsokára ez az öröm is meglesz. Ha valaha siettem dolgaim rendbe szedésében, most bizonyára eljött az az üdő, melybe törik szakad véget kell érnem, – mert tovább ki nem állom a tőletek való távul lételt; hogy maradhatnék tovább, a miolta tudom, milyen közel van az az üdő, melybe ujra egy nékem kedves gyermeknek anyja leszel. Két leveledet rosz kedvvel irtad, de ha tudnék is réád kedves lelkem Lizim, haragudni, még se tenném, mert csak az érzi az efféléket, a ki bünösnek tudja magát, – én az efféle panaszaidot hazajövetelemkor a te szép kicsi szájodról lecsókolom.»
E levelek mutatják, hogy a Napkorról kiszabadult Jósikába mintha új életkedvet öntöttek volna, ismét eleven és vidám. Visszavágyik ugyan ifjú szép nejéhez, de csak azért, hogy azt is magával vigye új otthonába, a hol egyedül ők lesznek az urak.
Napkoron csakhamar újabb családi örömben lett része, 1824. augusztus 23-ikán született második fia, Géza.