XII.
XII.
Külföldi útja, 1822–23. Lajos bajor király barátsága. Hohenheim. Epernay-i telep. Paris. Trappista zárda Normandiában. Gyónás (Universal Prayer). Londoni útja. Közgazdászati fonákságok. X. Károly koronáztatása, 1825. Canal du Midi. Eszményi szerelem. József császár dicsérete. Közvélemény hatalma. Selyem. Szederfa.
BIZTOS kezekben látva első kezdeményét, gond nélkül, de élénk tudásvágytól eltelve indúlt nagyobb külföldi útjára (1822 febr. 9-től 1823 márcz. 1-ig) melynek egyes részleteit, bár más forrásból ismeretesek, nem vonhatjuk meg olvasóinktól.
Útlevelét erre az útjára nem nagyon kellett sürgetnie; Metternich maga önként kínálta meg vele. Mikorújév napján bevett szokás szerint tisztelgett nála, azt kérdezte tőle, hol fogja ezt az (1822.) évet tölteni. Egyúttal értésére adá, hogy jobb is lesz neki akárhol másutt lennie, mint itthon. Természetesen attól tartott, hogy mint több megyében birtokos, itt vagy ott a gyűléseken, a mint várták is ezt tőle, megjelenvén, az ellenzékhez fog csatlakozni. Ez később, mint látni fogjuk, meg is történt, a bécsi körök nem csekély felháborodására. Egyik katonai főnöke pedig azon csodálkozott, hogy mit keres mindig a külföldön, ha csak, úgymond, valami constitutióról nem álmodozik!?
Márczius 1-én indúlván Bécsből, 4-én Münchenbe ért, hol épen a bajor országgyűlés ülésezett, s e miatt sorba járván a vendégfogadókat, csak nagynehezen kapott szállást (az Arany kakasnál). Sorsa azonban hamar jóra fordúl. Este a szinházban észreveszi Károly herczeg, kihívatja, s nyomban beviszi a király páholyába. Ez elhalmozza nyájassággal, kezét szorongatja, kedves Steferlijének szólítgatja, ebédre meghívja, felmenti minden udvari etiquettől, ne forduljon Trautmansdorfhoz (az udvarmesterhez) csak egyenest hozzá jőjjön (esetleg visszautaztában), mindig szívesen fogja látni, stb. A veje pedig (Ferencz császár és király), sóhajt fel a mi «örökös» kapitányunk, nem akarja még őrnagygyá sem kinevezni! Münchenben, hol az udvari istállók mellett a keletkező új műintézeteket is (Glyptothekát) megszemléli, sok régi s új ismerőse akad; de valami nagy rokonszenvre a bajorok iránt nem tud gerjedni. «Bajor sör, bajor fejek!» Fél, hogy a nemzeti képviselet oly «tiszteletre méltó» intézménye is, ily kisszerű kiadásban némileg nevetségessé fog válni. (?)
Augsburgnak, Ulmnak, hol a hírhedt Mack tábornok emléke éji rémként üldözi, 7-én Stuttgartba ér. Azonnal megnézi a hohenheimi telepet; ítélete az, hogy minden «királyi», azaz: nem olyan jó, mint lehetne. Legjobbak még az anyakanczák, rosszabbak a csődörök, legrosszabbak pedig a csikók. Wesselényi ítéletét nem tudhatjuk.
9-én Strasszburgba érnek; Rastadtban, kocsitörés miatt, hat órai késedelem.
13-án Epernayben a híres pezsgő-telepen, Moët és veje Chandon úrral kötnek barátságot, s élvezik vendégszeretetöket; jóformán be is csípnek. Mindenről részletesen értesitteti magát. A bor minősége a talajtól, a fürtöktől, a fekvéstől, a pinczekezeléstől, az esztendőtől, időjárástól, s végre egész elkészítése módjától függ; szóval annyi tényezőtől, hogy legnagyobb dőreségnek látszott előttök azt minálunk utánozni. Inkább tegyünk pénzre szert – úgy véli Széchenyi – s vegyük meg a jó bort, ott a hol kapható. E nézetéhez úgy látszik, egy huszonöt év mulva is (a védegyleti mozgalomkor), következetes maradt. A rambouilleti merino juhnyájuk is, mely inkább az öregebb úr gazdaságához tartozott, rendkívül meglepte, ámbár nála leendő meghonosításra mégis a szász királyi fajt véli alkalmasabbnak; ítéletét erről még függőben tartja. – 14-én reggeli hét órakor indúlnak Epernayből, s este 10 órakor már Párisban vannak. A hôtel des Princesbe szállnak; vacsorálni azonban Véryhez mennek, a Palais Royalba. Széchenyinek a lakomázás és a «hamis» bor megártott; de ezt eltitkolta Wesselényi előtt, kinek «struczgyomra» a vasat is megemészti. Hasznát vette ennek a trappisták asztalánál is, melyet nem hagyhatunk említetlen. Párisban a máskor mulasztottakat most bőven pótolgatta. Régi és új ismeretségeinek száma igen nagy volt, s egynél több alkalma nyilt korábbi kedvezőtlen benyomásait helyreigazítni. Legérdekesebb volt azonban Wesselényivel együtt * a Normandiába, ľAigle és Mortagne között (Orne megyében) fekvő trappista zárdába tett zarándokútjok. Előre elhatározott szándoka volt megnézni azt a (XII. századból származó) intézetet, a melyben, úgy vélé, egykor élte napjait bevégzendő lesz.
Ez külön leírta benyomásait. L. Szilágyi F. Értekezések a tört. tud. köréből. V. k. 1876.
38. TRAPPISTA MUNKÁBAN.
Egész áhítattal készült hozzá, gyóntatót is keresett, de ízlése szerintit a ledér városban nem talált. «Mindenható Isten,.» így fohászkodik fel, «adj nekem erőt, hogy szintúgy dicsőíthesselek tetteimmel, mint gondolatimban és imáimmal». A Bibliothéque Royale-ba is elnézett, hogy az ódon zárda történetére vonatkozó adatokat kapjon. Három kis kötetet találtak s azt gondosan átnézve, útjokat térképen megjelölték. Hálásra Dreuxbe értek, hol jó vacsora várt reájok, ápril 4-én. Másnap, 5-én, Verneuilben hagyják üveges kocsijokat, melyet az ügyetlen postakocsis még Versaillesban feldöntött, s rázós kis szekéren (úgynevezett tape-culben) vitetik magokat az alenconi országúton Armentiersig. Itt kezdődött a gyalogolás, valamint a bőjtölés általi előkészület is; bőröndjét mindegyik a hátára vette. Az úton lehető legkevesebbet beszélnek, Széchenyi komoly áhítattal s fogékony szívvel óhajt közeledni a szent helyhez, s az eretnek Wesselényi véteknek tartaná háborgatni őt. Hisz nem rég Bécsben is egy szobában háltak, s közeledvén a lefekvés órája, Széchenyi engedelmet kért reá, hogy szokása szerint esti imáját térdepelve végezhesse; min úti társa nemcsak nem botránkozott meg, sőt nagyon is épült, s fenhangon magasztalá az olyan áhítatosságot, melyet nem a halál félelme vagy valamely nagy veszély, hanem az önkéntelen igaz ihlet fakaszt az ember szivében. A bejáratnál, kissé kellemetlenűl érintve egy korcsma tőszomszédsága által, olvassák a felíratokat:
Refugium peccatorum.
Domus Dei. Beati qui habitant eam.
Domus Dei. Beati qui habitant eam.
De beszéltessük inkább magát Széchenyit, a mint úti naplójában közvetlen megörökíté érzelmeit.
«Meghúzzuk a harangot. Megnyílik a kis rostélyos ablak: nézik, ki van ott. Ez szabály. Aztán megnyitják az ajtót s egy újoncz (frére convers) földre borúl előttünk. Benedicite! Mit akarnak az urak? Felelek: Utasok vagyunk, meg akarjuk nézni az önök házát, ha meg van engedve. – Tessék! – Vezet fel egy kis szobába az első emeleten. Az épület szegényes kinézése, a mellettünk minden figyelem nélkül elhaladó barátok szótlan némasága, faczipőik kopogása a falépcsőn, komor hatást tett reánk. Az ajtó mögöttünk azonnal bezáródott s a portás a miheztartásúl szolgálandó házi szabályok egy példányát kezünkbe adta, melyet elolvasva, két barátot látunk belépni, a kik a legmélyebb alázatosság jeléül, leterülnek a földre előttünk s ezt megcsókolják. A mi Benedicite üdvözletünkre felállanak s egyikök egy szent könyvből valamit felolvas, – nem tudom, mindig ez-e a szövege? nekünk egy emlékeztetést a halálra olvasott belőle, hogy t. i. mindig készen kell lennünk a halálra s hogy jobb ma elkészülni arra, semmint holnap, mert a halál váratlanul is meglephet s a váló percztől függhet egész jövendő öröklétünk. A lépcsők, folyosók, úgy mint a szoba falai mindenféle feliratokkal vannak tele írva, melyek közűl nehányat lejegyzek:
S'il paroit dure de vivre ici; il est bien doux d'y mourir.
Mon joug est doux et mon fardeau est leger.
Bien heureux ceux qui ont faim et soif de la justice.
Bien heureux ceux qui ont le coeur pur.
Bien heureux ceux, qui sont pacifiques stb.
Mon joug est doux et mon fardeau est leger.
Bien heureux ceux qui ont faim et soif de la justice.
Bien heureux ceux qui ont le coeur pur.
Bien heureux ceux, qui sont pacifiques stb.
Nagypéntek napja volt. A vendéglős, kit mindig csak egy évre nevez ki a tisztelendő atya, hogy az idegeneket fogadja s ellássa, azonnal a szobánkra jött s kérdezte, mit parancsolunk. Nem kívánunk mást, felelek, mint az éjet a zárdában tölteni, az imákat s éji virrasztást s minden egyéb szokott teendőt veletek együtt végezni, stb. Csendes örvendezéssel fogadta ezt s késznek mutatkozott kívánatink teljesítésére. A révérend pére, minden franczia trappisták * főnöke, egy gróf Estenge, nem volt jelen. A priort don Augustinnak hítták. – Ostromlom mindenféle kérdésekkel a mi vendéglősünket, a ki jámbor együgyűséggel, szívesen adja feleleteit, végre egy két-kötetes munkát kézbesít, melyben minden szükséges tudnivalókat meglelhetünk. Fél óra mulva ételt és italt hoznak, mit mi, hogy elménk annál tisztább legyen, el nem fogadunk, daczára a vendéglős ismételt jószándokú figyelmeztetésének; végre senki sem kényszerít. Másnap, ébredőre egy kis reggelit kérek; de ezt a barát megtagadja, mert a rend szabályai nem engedik meg, hogy bőjti napon bármely idegennek reggel valamit adhasson. Béketűrés! Meg akarjuk szemlélni a klastrom belsejét, kertet, udvart; nem szabad! – A vendéglős megígéri, hogy éjfélkor fölkelt, ha a vigiliákon részt akarunk venni. Én gyónni szeretnék. Nem lehet. Idegent gyóntatni tiltja a törvényök. Éhen-szomjan, de mély ájtatossággal, fekszem le egy jéghideg ágyba. Milliárd eszme rajzik agyamban. Vajjon fájó emlékeim nem utalnak-e ilyen helyre engem is? Nem fogom-e utóbb is így végezni életemet?… Vajjon mit véthettek ezek az emberek, hogy ily borzasztó életmódra kárhoztatják magokat? – – Végre reám jött az álom, rózsaszárnyaival! A barát csakugyan megjött egy órakor s mi siettünk az egyház erkélyére. Nagy hideg. Tiszta holdfény, mely az ablakon át bevilágít. Kopognak itt-ott a faczipők. A szerzetesek két sorban felváltva mondják méla imáikat s felelgetnek karban egymásnak. Ez tart 3 1/2 óráig. Megyünk vissza szobánkba s az ágyba. Nyolcz órakor fel s öltözködni. A vendéglős körűl vezet bennünket. (Helyrajzi vázlat a Naplóban látható.) A szerzetesek életmódja, egyes részleteiben, igazán megdöbbentő. Soha tejet, vajat, vagy tojást vagy halat nem kapnak, ételöket alig ízesíti egy kis olaj. Hét hónapon át bőjt van: napjában csak egyszer esznek. Nyárban, a szomjúságtól eltikkadva, cserépedényből állott vizet isznak, hogy a felüdülés élvezetét is megvonhassák maguktól. Télen soha sem szabad tűznél melegedniök. Tizenegy óra mindennap az imának van szentelve, melyet térdepelve vagy állva, támasz nélkül kell végezniök. Fölkelni később nem szabad, mint éjfélkor, vagy legfölebb egy órakor. Télen-nyáron egy ruhájok van s felöltözve kell kemény deszkán hálniok. Aztán az örök némaság! Ha egyszer a fogadalmat letette, apját, fiát, testvérét nem szabad többé megismernie vagy vele beszélnie. Az önkínzás ezer apróbb nemét gondolták ki mindezekhez. Ha valamelyiknek bármely hozzátartozója meghal, legyen az bár édes szüléje, azt névszerint nem adják tudtára, hanem úgy teszik közhírré, hogy mindenki a magáét gondolhatja s annál buzgóbban imádkozik érette.»
Volt akkor Francziaországban négy férfi- és egy női zárdájuk.
«Igaz dolog ez? vagy őrjöngés? Soha sem érezni az élet örömét, soha Istennek hálát nem adni a léte fentartásáért, szíve minden gerjedelmét elfojtani, a szerelem álmáról, élveiről örökre lemondani? Önző számítással csak saját lelke üdvére gondolni s elzárkózni minden embertársától! Az agy gyöngeségének vagy egy messze kiható mély számításnak eredménye-e ez?» *
Ugyanily észjárással határozott rosszalását fejezi ki Wesselényi. Lásd a fentebbi forrást.
«Mindezek daczára a barátok nincsenek oly rossz színben, mint az ember gondolná; sőt némelyik jó kövér és piros-pozsgás; nagy kort érnek, kevés a beteg köztök. Miután mindent megnézegettünk, ismét a templomba mentünk, hol három óra hosszat tartott az ájtatosság. Éhezésem megzsibbasztá lelki szárnyaimat. Egy ablak közelébe vettem magamat, melyből egy szomszéd halomra s erdőre nyilt kilátásom. Oda nézve, még tudtam imádkozni, befelé, a templomra, oltárra fordítva tekintetemet, az lehetetlen volt. A barátok ájtatossága őszintének látszott, néha egy mély sohaj vagy nyögés hatott meg, mozdulataik inkább gyorsak és ügyesek, mint búskomolyak s távol van tőlük minden affectatio».
«Ezek végeztével enni valót kaptunk, kívánatunkra ugyanazt, a mivel a szerzet él. Volt tehát vízben főtt gyökér és zöldségféle minden hozzávaló nélkül, csak egy parányi sóval füszerezve, vízben főtt zúzott burgonya mind hatalmas adagokban. Daczára negyvenkét órai koplalásomnak, nem bírtam lenyomni.* Megkínáltak még két étellel, a mi tejjel és vajjal készült valami főzelék lett volna; de ezt megköszöntük. Bort nem isznak, még almabort sem, hanem csak vizet. Még szigorúbban veszik a dolgot, mint reformátoruk, Rancé, rendelte; ők egyenesen a szent Benedek példájának betűszerinti követését tüzték ki maguknak.»
Wesselényi éhségtől elgyötört gyomra ezt a kosztot is «tűrhetőnek» találta. Lásd fentebb.
«Sokat lehet erről okoskodni, lehet sajnálni őket, lehet csodálni életöket merő hasztalanságnak tartani; de én mégis azt hiszem, Isten előtt nem lehet visszatetsző az, hogy vannak érző lények, melyek az ő kedveért, oly szóval ki sem mondható szenvedéseknek vetik, alá magukat. A testnek ez a sanyargatása, minden földinek ez a teljes megvetése, kell, hogy a lelket magasra fölemelje. Az emberben rejlő két elem örökös harczban egymással, okvetlen vagy gyarapszik vagy veszít egyik a másik rovására!».*
Hátha itt is a középen van az igazság, mint Széchenyi, még Eparnayben a borivásra nézve mondotta?! Örök harmonia inkább, mint örök harcz!
«Ápril 6-án esti öt órakor elindultunk s mintegy négy óra alatt gyalog ĽAiglebe értünk. A priornak háromszáz frankot adtam át, hogy emlékezzék meg imáiban jó atyámról s kedves sógornőmről. A prior viszont egy okirattal ajándékozott meg, melynek erejénél fogva a társulatuk tagjává lettem. Ennél több zárt társulatnak sem vagyok tagja: ki hinné!» ––
A nevezett helységben kocsijok várt az úri zarándokokra. Széchenyi másnap reggel itt is a templomot kereste fel, hogy az ő húsvéti ájtatosságát végezhesse, mit soha el nem hagyott. Gyónása egy álló óráig tartott; a teljes bűnlajstrom, melynek terhétől szivét megkönnyítette, Naplójában olvasható s felette érdekes bepillantást enged e küzdő nemes lélek bensejébe.
Útjokat azután, hol gyalog, hol kocsin, hol hajón is, például Honfleurből Havre de Graceba folytatták, néha együtt, néha különválva.
Ha Voltaire buzgó olvasójának ama bűnilajstromát, melyet őskeresztény divat szerinti nyilvános gyónásnak vehetűnk, figyelemmel végig olvassuk, két ponton meg fog akadni szemünk. Egyik, hogy nem meri ígérni javulását «vu ľexpérience». Látva, hogy ugyanazon vétkek, daczára minden igyekezetének, nála újra meg újra ismétlődnek.
Másik, hogy nem érzi elég erősnek magát a hitben. «Point de foi.» És: «Ni chaud ni froid». Mert, úgy magyarázza azt meg, – a más hitét is szintoly jónak tartja, mint a magáét, s ha vélet en más hitben születik vala, abban is megmarad holtig! – Haza érve, egyik első gondja volt felkeresni régi gyóntató atyját, pater Flóriánt, s elpanaszolni neki, hogy egyszer-másszor tiszteletlenűl is beszélt a vallás valamely hittételéről, a mi bizonnyal csak nagyon ritkán talán épen poharak közt, eshetett meg rajta. De a türelmetlen felekezetességen felülemelkedő igazi benső vallásosságának s vele kapcsolatos emberszeretetének, egész életén át, a nyilvános vitatkozások terén is, számtalan bizonyítékait adá. Ez időben Pope Universal Prayerének egy német fordításával (prózában) tölté be naplója nehány lapját, aláhúzva ezt a két jellemző strófát:
«Mit a lelkiesméret tennem parancsol vagy tilt, azt felismernem és követnem engedd sokkal inkább, semmint akár a poklot kerülni, akár a mennyországot kiérdemelni iparkodjam».
«Soha ne engedd, hogy gyenge kezemet felemelni merészeljem azok kárhoztatására, kiket tudatlanságomban a Te ellenségednek néznék».
Vallásos nézeteit, bölcseletét, különben élte alkonyán, Önismerei cz. munkájában bővebben fejtegeté.* Nagy kísértések, lelki szenvedések óráiban keresett és talált vígaszt ez érzületében. Hajtotta olykor a babona, vagy mysticismus felé, táplálta önkínzásra való nagy hajlamát; de soha sem vitte a vakbuzgóság, a szeretetlenség határáig.
Lásd Gr. Sz. I. Naplói: Hit és kétségbeesés, 577. stb.
Az érdekes zarándokút után ismét Angliába megy; május 15-én Londonban találjuk. Tanulmányozza a lovakat, a Tattersalt; de egyuttal a parlamentet s a társadalmi viszonyokat is. Wellington, Cincinnatusra emlékezteti; egyszerű, vidám, kellemes társalgó. Általában el van ragadtatva az itteni állapotoktól; kedélye nyugalmát s jó hangulatát csak a szállongó háborús hírek zavarják meg.
39. WELLINGTON HERCZEG.
Törökország ellen készül valami, s ha ezrede a határ felé mozgósíttatik, a kötelesség vagy álbecsület őt is visszakényszeríti; quietálása vagy szabadságolása, most, egynémely jóbarátja nézete szerint, minden jó hírnevét egyszerre tönkre tenné; szó sincs róla, hogy az őrnagyi czímet is megadnák neki. Wesselényivel legelőször a newmarketi síkon találkozik, hol ez már lóháton ülve jő elébe. Tud már mindent, mit e helyen tudni kell; bejáratos minden istállóba, minden training groomot ismer; igazi öröm volt látni ügyességét. Később segítségére van neki valami lóvétel miatt támadt kellemetlen ügyében. A számos előkelő, új vagy régi ismeretségek sorából elég legyen csak nehány nevet kiemelnünk. Burghess, Westmoreland, Udney, Barclay, Jersey, Esterházy Pál, Lady Cooper, Lady Morpeth, Clanwilliam, Littleton, Lord és lady Holland, Wilson, Campbell, Grosvenor, Ellenborough, Grafton, Tornbill, Macdonald, Lieven. Anglia, úgy látja, oly magaslatra ért, minőre még a föld egy népe sem jutott, de azért még fölebb is mehet, mert semmi magvát a romlásnak nem hordja magában. A mellett, hogy folyvást társaságban kell lennie, ebédekre, bálokra, szinházakba kell járnia, a bájos nyaralókra ki- kirándulnia, még olvasmányaiból sem fogy ki sohasem. A pénzt, melynek bővében volt, csak úgy dobálta. Aug. 12-én indúl Calaisba, s 33 órai utazás után kocsin 13-án ismét Párisban van. Itt Bühl, Pozzo di Borgo, Alfieri, Somariva, Stewart, Lafitte Sagan, Wilson, stb. társaságában tölt jó órákat; csak Louise sógornője halála híre szomorítja. 29-én éjfél után innét is indúl. Szept 1-én Frankfurtban nem mulasztja el megnézni Ariadnét, Dannecker remek szoborművét. 3-án Johannisbergen tiszteleg Metternich herczegnőnél, 4-én Stürmerrel Wiesbadenbe, aztán a vendégszerető Münchennek ez egyszer elkerülésével Würzburgba, Nürnbergbe, Regensburgba, Hardingba, hol a vámőrökkel kell (t. i. borravalók közvetítésével) végezni, s 9-én Amstättenbe ér, hol készakarva megmarad, hogy Bécsbe nappal ne kelljen bevonúlnia. 10-én megtalálja Angliában vásárolt s előre küldött lovait, melyek most egytől egyig sehogy sem tetszenek! – 11-én jó anyját zárta karjaiba, ki távolléte alatt valami «nagyszerű» üzletet kötött, mely adósságai egy tetemes részétől megszabadította. (Egy amortisationalis kölcsön akkor még nagy ujság volt s a magyar földbirtokosok jámbor óhajtásai közé tartozott.) Pál testvére mind a mellett jóakarólag figyelmezteti, hogy házasodjék már meg, mert eddigi életmódjának folytatása mellett tönkre fog menni. 1824 január 22-én jó édesanyjokat kelle halva látniok s 23-án sírba kísérniök.
Az egy évet, melyet ezután Széchenyi itthon töltött el, ismét derekasan felhasználta a honfitársakkal való sűrűbb érintkezésekre, saját gazdaságai rendbehozására, tanulmányainak, különösen a magyar köz- és magánjog terén, kiegészítésére, s külföldön szerzett tapasztalatainak némi rendszerbe foglalására. Képzelhetni, hogy örökös forrongásban élt. Megvillant benne a gondolat, hogy vagy egy röpiratban, vagy a kormányhoz benyujtandó külön emlékiratban fejtegesse Magyarország alkotmányos jogait s a birodalomban különállását. (Egy későbbi mondása szerint «saját tengelye körűl forgását».) Egy jeges téli napon kompon kelvén át, némi életveszélylyel is a Dunán, élénk óhajtás támad benne a két ikerfővárosnak egy állandó híddal leendő összeköttetése iránt, s e czél elérésére kész volna feláldozni egy egész évi jövedelmét. Majd ujja hegyére vesz némely nemzetgazdászati «baklövéseket», melyek összegéből, úgy látja, szép kis deficit származik. Például: 1. Anglia látja el sóval a poroszokat, nem pedig Vielicska. 2. Visszafizetjük az angoloknak azt a pénzt, melyet nyers terményeinkért tőlök kapunk, holott azt megtarthatnók. (T. i. ha magunk fognánk hozzá azok feldolgozásához.) 3. A gabona kivitele Magyarországból Ausztriába súlyosan meg van terhelve, míg Ausztriából Bajorországba alig egy kicsit. (Régi panasz, melynek ellenében mindig a magyar földbirtok adómentességét vetették szemünkre.) 4. Hogy a paraszt s az egész munkás-osztály évenkint 65 napot elhenyél. 5, A robot, mely többnyire elveszett idő. Egy szabad munkás rendesen kétszer annyit végez, ha magának dolgozik, mint a ki úri munkára megy stb.
E sorozatot legközelebbi (német-franczia-olaszországi) útja után «Osztrák ostobaságok» czíme alatt még nehánynyal megtoldja. Többek közt a dohánykivitelre akkora vámot vetettek, hogy olasz földön most már inkább maguk termesztenek; a pamut forgalmát Triesztből elterelték stb.
Ezen újabb útjára jó ürügyűl szolgált a X. Károly franczia király koronáztatása, ki mint Artois gróf, testvére, XVIII. Lajos után örökölte a trónt, mely ünnepélyre Sz. régi jóakarója, Esterházy herczeg kíséretében küldette ki magát. (Természetesen a maga költségén.)
A szerencsés véletlen, vagy mondjuk inkább isteni gondviselés, ez időben szívsebeire is oly balzsamot hozott, mely fájó volt ugyan, de tartós hatású, s végeredményeiben, a föld göröngyét megvetve, egekbe emelő. Egy gyorskocsiban Oroszvárra utaztában pillantá meg 1824 aug. 24-én először gr. Zichy Károly csodaszép nejét, Seilern Crescenciát, s többé soha sem tudta feledni. Volt akkor az előkelő társaságok körében egy ünnepelt angol írónő, lady Lamb, a ki többek közt abban tetszelgett magának, hogy az emberek jellemét bizonyos küljelenségekből leolvassa. Ez Széchenyinek, kit mint szellemes társalgót igen megkedvelt, több bókok közt azt a prognosticont állítá, hogy a szerelem nála igen állandó ugyan, csakhogy tárgyát gyakran változtatja. Az eddigiek után ítélve (vu ľexpérience) nem mondhatunk ellent e jóslatnak; most érkezett el a pillanat, hogy azt alaposan megczáfolja. Az elérhetetlenből egy eszményképet alkotott magának, s ez a reménytelen ábrándozás egész életének komoly és határozott, de egyszersmind magas idealismustól áthatott irányt adott.
40. X. KÁROLY FRANCZIA KIRÁLY.
Lemondva minden egyéni boldogulásról a magánéletben is, tisztán és kizárólag a közügynek szentelheté magát!
A koronázási út, s ennek ódon unalmas szertartásait követő nagyobb tanulmányút részletei más forrásból már eléggé ismeretesek lévén,* itt csak rövid ismétléssel kell átesnünk rajta.
L. Gr. Sz. I. úti jegyzetei, 1890.
1825 május 10-én indúlt Bécsből, 13-án Stuttgartba ért, hol el nem mulasztá a királyi méneseknek újra megszemlélését. 14-én délben Strassburgban volt, 16-án délután Párisban. A vidék nagyon szegényesen nézett ki; Chalonsban mégis egy ember biztosítá, hogy a budgetjük ugyan egy milliárd, de nincs senki Francziaországban, a ki kétszer annyi adót, mint a mennyit most fizet, meg ne bírna, s ha az indemnitás egyszer ki lesz fizetve, senkise fog többé reá gondolni. – 19-én bemutatják a királynak; 20-án a minisztereknek és követeknek. 21-én fogadás Esterházynál; 26-án indúl vele, jó postakocsin az ősi koronázási városba, Rheimsbe. Útközben érdekes eszmecsere fejlődik köztük. A herczeg, úgy látszik, bizonyos magaslatról tekinti az eseményeket, mely őt felmenti attól, hogy bármelyik részen a küzdők sorába álljon. Mindennek a világon, mondja többek közt, megvan a maga divatja. Sokféle szenvedélyekbe láttuk már merülve az emberiséget. Hódítás, vallásháborúk, új alkotmányok, reformok, szépművészetek stb., sorban lelkesítették. A mai kor anyagi érdekekért lelkesül. Általános a vágy a maga helyzetén lehetőleg javítani. Látja ön, hogy Villéle járszalagon vezeti Francziaországot; Rothschild a legszorosabb barátságban van vele. Ez az irány magyarázza meg Anglia magatartását Brazilia, Mexico, Buenos-Ayres és Columbia függetlenségének elismerésében, stb.
41. HERCZEG ESTERHÁZY PÁL NAGYKÖVET.
Ifjú országokban az érverés mindig sebesebb s csakis az uj világban lehet nagy nyereményekre kilátás. Elmondja aztán a herczeg mint gazdagodtak meg sokan a braziliai kölcsönnél s némely magán vállalatoknál is. Rivafinoli például már 60 millió fontot szerzett magának. E serdülő államokban a nyerészkedés mérveit mi meg sem itélhetjük. Míg mi szorongva és verítékezve gyüjtögetjük a garast és a krajczárt, ott csak guineákban beszélnek, s egy ügyes szerző előtt új mesék országa nyilik meg. Áttérnek aztán hazánkra, mely szintén parlagon hever, s oly kincsekre tehetne szert, stb. stb.
28-án van a király bevonulása Rheims városába. Vecsernye.
29-én a koronázás, mindenben szigorúan ódon szertartás szerint.
30-án osztották a St.-Esprit-rend jelvényeit. Széchenyinek is jutott belőle.
31-én katonai szemle.
Június 1-én indúl Széchenyi Párisba, hová 2-án megérkezik, s nyomban unni kezdi magát. Más szemmel nézi most azt az előkelő világot, mint tíz évvel ezelőtt. Noailles, Girardin, Northumberland, Granville, Burghess, Guiche, Potoczky, Kradock, Löwenhielm, Segur, Redem, Rothschild, Montgommery, Fimarcon, Humboldt, stb. stb., hosszú sora volna mindazon részint pillanatnyi érdekű, részint a történelembe átment neveknek, melyek most naplójában szerepelnek. Leginkább elbájolják az Orleansok. Örömmel látja a gyermekek számára berendezett torna-oktatást, s a nélkülözés iskolájában szerzett komolyabb jelleget. «Ľécole de la misére et des privations est la seule, dans laquelle on apprend quelque chose!»
Ezekre nem volt alkalmazható az ismeretes mondás: «Se nem tanultak, se nem feledtek».
Természetes, hogy a Villéle-féle kormányzattal, mely utóbb Polignac által tűhegyre állítva, a Bourbonok végleges bukását vonta maga után, nem rokonszenvezhetett.
16-án elhagyja Párist, jól megrakott kocsival, s Orleans, Menars, Tour, Angouléme, Bordeaux állomásokon át a Pyrenei hegységnek tart. Mindenütt nyitott szemmel utazik, s gyüjti az utóbb használható jegyzeteket. Leginkább fölgerjeszti figyelmét a Canal du Midi, melyet XIV. Lajos alatt Pierre Paul Riquet épített, kinek épen akkor emeltek ott egy emléket. E szép művet egykor II. József is megbámulta. «Rossz néven vehető-e,» kérdi Széchenyi elragadtatásában, «ha egy ily hatalmas mű látásánál, melyet oly nagy kitartás és erős akarat hozott létre, az üterünk sebesebben ver? S ha valaki ezt a nevezetes helyet azzal a szép álommal hagyja el, hogy otthon valami hasonló nagyszerűt fog kezdeményezni? Lehet-e egy ifjú fejedelmet hibáztatni, hogy országába a régi slendrián és megrögzött előitéletek elleni mély utálat érzetével tér vissza, s kellő megfontolás nélkül is mindent felforgatni s átalakítani akar?»
Ime, hol csírázott a Duna- és Tisza-szabályozás eszméje!
Hogy azonban a népeket akaratjok ellen boldogítni nem lehet, s hogy elvégre is az alkotmányos út a legbiztosabb, azt a nemsokára megnyitandó pozsonyi országgyűlés fogja kitörölhetetlenűl lelkébe vésni.
Egyelőre, mint eddigi észleletei és elmélkedései eredményét iktatja úti naplójába e sorokat: «A közvélemény hatalma egy egészen új tényező a történelemben, s mely legjellemzőbb vonását képezi mostani korszakunknak. Még pedig nemcsak a szabad államok érzik annak befolyását, hanem a despotikus államok sem bírják kivonni magokat uralma alól.»
«Mikor Ausztria az ő szerencsétlen korszakát élte, minő nagy becse volt akkor egy értelmes, okos embernek; s most mennyire hemzsegnek ismét mindenütt az ostoba fők! Most, hogy a koczka jobbra fordult, tudományt, belátást feleslegesnek tartanak; sőt veszélyesnek!»…
Részleteket, mint szorosan mostani tárgyunkhoz nem tartozókat, mellőzve, elég lesz csak megemlítenünk, hogy Montpellier, Nimes, Avignon, Vaucluse, Marseille, Toulon, Nizza, Turin, Milano, Velencze s végre Triest érintésével úgy rendezte be idejét, hogy épen az országgyűlésre érjen haza, mely reá s az országra nézve epochális lett.
Egyet még sem szabad hallgatással mellőznünk. Ez, déli Francziaországban és Olaszországban ez alkalommal gyüjtött adatai és fölvett számításai a selyemtermelésről és szederfa-tenyésztésről, mik később is, mint tudjuk, annyi idejét és fáradságát vették igénybe. «Mennyit jövedelmezhetne csak az ő czenki birtoka is, s mennyi milliót hozna országnak ez iparág meghonosítása!»
Szept. 2-án Triestet elhagyja, 3-án Pettauba 4-én Apátiba ér. (52 órai út kocsin.) 6-án Sopron, 7-én Horpács, 9-én Bécs.
12-én Pozsonyban van az országgyűlésen.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
