Pánczélzat. Pikkelyes vért. Vasing.
Pánczélzat. Pikkelyes vért. Vasing.
A pánczélt a Leo-féle taktika világosan megemlíti a magyarok fegyverei közt; a Maurikios-féle taktikában a megfelelő soroknál a görög «lôrikiois» szó helyett ezt a kifejezést találjuk: «zabais» (ζαβαις), a mi a pánczél török nevének, a dsebe-nek felel meg. Ilyenforma lehetett a pánczél régi magyar neve is, mert a «vért» tulajdonkép paizst jelentett, a «pánczél» elnevezés pedig a németektől került hozzánk. Ha igaz Vámbérynak az a föltevése, hogy a bőrruha készítéssel foglalkozó szűcs eredetileg pánczélkészítő volt, talán a «szűcs», «szőcs» az az «szeve-csi» (szevekészítő) alapszavának mutatkozó «szeve» tekinthető a pánczél ősi nevének, a mi szemmel láthatólag nem más, mint a török «dsebe» s a Maurikios-féle «zabais» egyes számu nominativusa, a «zaba». Az a kérdés már most, minő pánczélt viseltek a honfoglalók a bőr- vagy vastag nemezruhán, a gubán kívül?
A pikkelyes vértezet, melyről az előbbi fejezetekben szóltunk, túlélte a népvándorlás korát s a honfoglalás ideje körül nemcsak a nyugoti népeknél, hanem a byzancziaknál is el volt terjedve. Bizonyos, hogy a ruhára varrt érczpikkelyekből álló pánczélzat a magyaroknál is használatban volt. E mellett azonban, legalább az előkelőknél, a sodronyból font könnyü vasing is minden valószinüség szerint el volt terjedve. A sodronypánczél készítése a keleti fegyverkovácsoknál az ó-kortól kezdve folyton gyakorlatban volt, világosan fölismerhető a firuzabádi szasszanidakori palotaromok reliefjeinek harczosain (14. 3–4.) s az arab irók is említik, hogy a vasgyűrűkből font katonai ruhát a perzsák a Szasszanidák alatt széltiben használták. Alig képzelhető tehát, hogy a magyarság, melyre a Szasszanidakori kultúra olyan nagy befolyást gyakorolt, ne ismerte volna a sodronyvértet annál is inkább, mert mint föntebb már említettük, a X. századbeli Maszudi szerint épen a régi magyar haza szomszédságában levő Derbend vidéke volt egyik főpontja a sodronypánczél-gyártásnak, úgy hogy e vidék lakóit a perzsák egyenesen «zirehgeránoknak» = pánczélkészítőknek, később a hasonló értelmű kun-török névvel «kubacsiknak» nevezték. A honfoglalás után, midőn a kelettel való összeköttetés a bessenyők és kunok miatt mind több nehézségbe ütközött, a sodronyvért használata ha talán nem is szünt meg, mindenesetre nagyon ritkává vált, a míg a keresztes hadjáratok idejében ismét el nem terjedt. Nem igen hihető, hogy a magyarokkal sodronyvértkészítők is jöttek volna; csakis így történhetett, hogy az a két elnevezés, mely a magyarság különböző rétegeinél a páncélkészítéssel foglalkozókat jelölte, u. m. a szűcs és a kovács (török: kubacsi, kübecsi) további értelmi fejlődésénél régi jelentését egészen elvesztette.*
Arch. Ért. X. 1890. 413–414. XVI. 1896. 346. – L. föntebb a 40. jegyzetet. E szerint a Maurikiosz-féle «zaba» = pánczél szónak a mai suba felel meg. A «szücs» szót Vámbéry magyarázza a török «szaut-csi», «szagit-csi», «szeüt-csi» szóval, a melyben a «szaut» sat. jelentése a. m. védő, szaut–csi tehát annyi volna, mint szaut-készitő (Magy. Ered. 304.) Ezen erőltetett magyarázattal szemben elfogadhatóbb Munkácsi B. magyarázata (Nyelvt. Közl. XXI. 127. Ethn. V. 1894. 23.), a mely szerint a «szücs» a. m. csuvasz «szjeweszj», «szjülzje» vagyis szabó és származik a «szjülä» (tatár: jüjlä) az az varrni igéből. A «szücs» ezek szerint soha sem jelenthetett pánczélkészítőt, hanem mindig bőrruhakészítő volt. Ellenben a «faber ferrarius» jelentésü magyar «kovács» szó eredetileg igen is jelenthetett vaspánczél készítőt s a magyarból, vagy a népvándorláskori avar bolgár nyelvből való az ó-szlovén «kovači», új-szlov. szerb «kovač», oláh «kovaciu», albán «kováts» (M. Nyelvőr. XI. 1882. 271.), nem pedig megforditva.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
