I. A »BALASSA«
I. A »BALASSA«
Mióta a kolera uralkodik, azóta egészségesebbek az emberek, rövidebbek az éjszakák és hosszabbak a korcsmárosok ábrázatai – uti Mezei docet. Éjfélkor megjelenik a kolerabizottság és elválasztja az ember szájától az »italt«. A kolera maga még becsületes ember, mert az mindössze csak egyszer öli meg a halandót, de a bizottsága minden áldott héten hatszor öli meg benne az egyéni szabadságot.
Már Zsiga bácsi csak annak a mondója, hogy ez megintelen semmi egyéb, mint a balpárt célbavett mesterséges kipusztítása az átkos »minisztérjom« által. És hol-hol kedve is szottyanna kidobni az ajtón a mulatságot rontó goromba kolera-biztost, csakhogy hát úgysem érhetné el a tovább ott mulatási célt, mivel éppen ő maga az a kolera-biztos, akit kidobna. Bizony furcsa hivatallal vegzálták meg szegényt. Tell szívének, tudom, könnyebb feladat volt lelőni az almát fia fejéről, mint neki hazakergetni tizenkettőkor a mulató kompániát, melynek szétszéledését csak a jó Mezei bácsi nézi nálánál hazafiúi bánattól sötétebb arccal.
Hej, de csak csendesen is megy már a világ »sorja«. A »nagy hecc« olyan ritka már, mint a »kifogástalan zsiráns«. Csendesen mulatnak az asztalok, kifogyott mindenünnen a »szusz«, mit csak az »éjfélután« szokott önteni a nemes fiatalságba. A magyar ember mindig azzal a szándékkal tér be egy »pillanatra« a korcsmába, hogy egy »hétig« lesz ott; mit ér az, ha most odateszik elébe korlátnak a tizenkét órát?! Keserű az itala tőle.
De azért ha csendes is a Balassa, régi ábrázatát mégsem vesztette el.
A két kerek asztal körül most is ott ülnek a szokott törzsvendégek, Mezei bácsi szeretett gyermekei, kik az ő kedveért vannak teremtve az árnyékvilágra; hogy legyenek akiket ő szerethessen és kiszolgálhasson.
Mind az ő nevelése az egytől egyig, már ti. a fiatalabbja.
Amelyik pirospozsgás, az az ő rostélyosaitól lett ilyen, amelyik halavány, beteges, az az ő borától lett olyan, amelyik bele mer kottyanni »az fontos ország dolgaiba«, az is őtőle profitírozta a diplomáciai tapintatot a »jelös« »Ellenőr« révén, a »ki olyan újság«, hogy ha már egyéb nem tanúskodnék is mellette, untig elég »abbó«, hogy Mezei bácsi két éve járatja egy kortyra – akarom mondani egy huzomra.
Ebből szívja ő a sok tudományt s úgy adja odább ingyen salátául a szelet mellé vendégeinek.
Már persze csak a kályha melletti asztalnak, mert az ablaknál ülő kompánia rátartós egy kicsit. Azok a kaszinóból hozzák a bölcsességet és sehogy sem tisztelik a Mezei bácsi politikai kombinációit, ami nagyon fáj neki, de azért nem mutatja, nem érezteti velök… isten neki… hadd járjanak a rossz úton… neki semmi köze hozzá. Szegény elveszett fiatal emberek.
De bezzeg annál hálásabb publikum a másik, ahol Zsiga bácsi a nagy kophta, ahol minden este szorgalmatosan felosztják Európát a »potentátok« között, kinek-kinek a maga érdeme szerint. Az osztrák császárnak aszerint természetesen nem jutna több egy vármegyénél.
Néma áhítattal hallgatják Mezei bátyánkat ilyenkor.
A barna írnok fejbólingatva hajtja fel hetedik halbszajtliját, és azt mondja »Világos!« A szőke joggyakornok még előbb felnéz a Zsiga bácsi ábrázatára, leolvasandó, nincs-e valami kifogása a mondottak ellen, csak azután »zúga« rá egy helyeslő kiáltást, míg Mezei bácsi egyet csendít a zsebében szemtelenkedő Lónyai-hatosokon, s aztán a hatás kedveért, mint a jó professzor, még egyszer röviden összefoglalja értekezésének tartalmát:
– Egyszóval nagy kalefaktor a jobboldal. Utoljára is csak ágyú, puska dönt itt!
A Pista kellner, ki komoly mogorvasággal hallgatja gazdája hátamegett a nagy státuspolitika griffjeit, ijedten kapja hátra fejét az »ágyú« szóra, s miután az Albert gyerek véletlenül arra viszi a citromos teát a »telegrafos úrnak« lehetetlen hogy ne a legrosszabb eset történjék, már ti. hogy a Pista kellner megtaszítja az Albert kellnert, az meg leejti a telegrafos úr bájitalát, mely dallamos torkát hivatva volt nekistimmelni a flótázás idilli művészetének.
Ez a tragikum aztán egészen megindítja Mezei bácsit s mint valami gőzsikló leszállítja a politika mezejéről, úgyhogy nem törődve sem a honboldogítással, sem az örök béke eszméjével, beleponálja magát a statárium jogába, s hadüzenő léptekkel ront neki a kétfelé szaladt »dienerschaft«-nak – s bizony nem tudom én hogy végződnék most mindjárt ez a »keleti kérdés«, ha új vendég, mégpedig falusi »jó firma« nem lépne be az ajtón, kinek látására egyszerre mosolygó nyájasságba megy át a gazda vészes haragja.
Nem lehet az másképp. Idegenek előtt nem lehet a házi tűzhely lángjait élesztgetni. Aztán meg is érdemli, hogy némi figyelemmel viseltessék iránta, mert a vidéki vendég legalább fizet, míg ellenben a törzsvendégek annyira divatba hozták az »aufschreiben«-t, hogy ha néha nagy ritkán akad aztán a sok között egy lázító excentrikus, aki elkiáltja magát, hogy »zahlen«, az egész »Balassa« Mezei bácsival együtt, valódi megbotránkozással tekint a »szentségtörőre«.
Az új cimbora jöttére megélénkül a mulatság, ki-ki megtoldja még egy messzellyel. Károly is megszagolja egy mérföldnyiről az idegen bűzt – s ott terem a banda.
Aztán kezdődik a mulatság. Az embernek eszébe jut a sorsa, a szeretője és a kifizetetlen váltója. Mind a három szomorú dolog. És felhangzik hozzá a »Csiribiri csárda« bánatteljes, viharos áriája. Ezt megint mindenki megtoldja egy iccével.
…Megtelik a szív édes fájó gondolatokkal. A leghazárdabb pasasier elpattantja az első pezsgődugót.
…És megkondul a tizenkét óra.
Megdöbbenve néznek egymásra a cimborák, mintha a világ vége volna. Zsiga bácsi nagy immel-ámmal magára erőlteti a boglyas Ghiczy-szűrt.
Az előkerült Albert gyerek és Pista kellner egyenkint kezdik eloltogatni a gyertyákat; Mezei bácsi még egy pillantást vet a »Turini Jézus« falon függő arcképére, melyhez még egy fohászt látszik küldeni, mielőtt a sötétség végképp elnyelné a mai napra: aztán csendes jó éjszakát kíván a távozó vendégeknek, kik elégedetlenül, tele fejjel és muzsikálás iránti szimpátiák okáért üres zsebbel távoznak, hogy holnap újra kezdjék.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
