A »RÖPÜLŐ BIZOTTSÁG«
A »RÖPÜLŐ BIZOTTSÁG«
Ez volt a neve. Így kereszteltük el, mert nagy reményeket kötöttünk hozzá. S íme, csakugyan a leghíresebb lett.
A többi bizottságok irigykedve nézték e »negyediket«, mert nem volt kötve városrészhez, hanem szabadon röpült… röpült, míg egyszer csak oda csapódtak szárnyai a porba.
A többi bizottságoknak neve sem volt. Az ember csak úgy a tagukról nevezte Pillich…. vagy akarom mondani »halasztó bizottságnak«, az alsóvárosit »Végh-zetes bizottságnak«, a belvárosit »parupli bizottságnak«.
De ezek mind csak aluszékony bizottságok valának, míg ez röpült...
Komjáthynak melege van ilyenkor, s ami fundus a nap alatt van, azt semmire se becsüli, »most csak a föld alatt lehet megegzisztálni, a pincében«.
Végh pedig fázik ilyenkor. Mert amint elmereng rajta, hogy a »kegyelmes úr« most Erdélyben jár, hegyek bordázata, erdők lombja fölfogja előle az égető sugarakat, fenyvek, csörgő patakok párája, Királykő szele, díszbankettek jeges bora hűsítik,…. ő maga is, ki oly erősen érez a kegyelmes úrral, lúdbőrzik a képzelt hidegtől.
Rosenberg ki van merülve a sok dologtól: ő most már az eljárások végét álmodja. S mi lesz az a vég?
Elvonul lelki szemei előtt a Kendék három liliomja, a Komjáthyak hét búzakalásza, a Szluhák koronás oroszlánja, a Horváthok gólyája, – s szemét lehunyja egészen, hogy még többet láthasson, hogy mint Jákob a létrán: megálmodhassa a – saját címerét.
Egyszóval ki volt merülve minden, mikor a röpülő bizottság megszületett a rózsák évadjában egy piros hajnalon.
Mint mikor a »Seidlitz por« egyik részébe beöntik a másik részt, egyszerre pezsegni kezdett minden.
Újult erővel indult meg a munka.
A röpülő bizottságot dicsérte minden ember. Horváth Gyula és Jankovich valóságos kéjelgést vittek végbe a földosztogatásban.
Mikor aztán Horváth elment, Jankovich megelégelte a földosztást.
Varietas delectat.
Fogta magát, s a sárhoz nyúlt.
*
A párizsi cirkusz-szolga a következő modorban utasított helyre egy helytelen magaviseletű urat, ki beszélgetésével zavarta a közönséget.
»Örvendeztessen meg uram hallgatásával, mert különben kénytelen lennék a cirkuszt becses jelenlététől megfosztani.«
Ezt a mondatot Jankovich Miklós körülbelül így fejezte volna ki:
»Fogja be az úr a száját, mert úgy vágom ki innen, hogy hetven darabban esik szét odakünn.«
És ebben a két dologban a lényeg egy, csak a »forma« változik.
De hát én istenem, hogy lehet a formák miatt apprehendálni ilyen demokratikus városban?
*
Pedig apprehendálnak Jankovichra. Arra a szelíd, jámbor emberre, aki mindjárt kilök magából minden mérget és haragot, s nem tesz el másnapra, mint ahogy a finom emberek.
Mert bizony olyan dolgot végez, amibe nagyon bele lehet keverni a tartalék-haragot – ha éppen úgy akarja.
De nem: az ő haragja olyan, mint a méhfullánk: szúr egyet és vége van. Nem viszi haza, hogy odarakja excentrikus gyűjteményei: a két öles feketegyűrű[s] pipaszár, az óriási szegedi bicsak, a puskái és revolverei közé.
A »nagy robbantó« maga is egy robbantó készülék. Ami puskapor van benne, az egyszerre explodeál. Füstje, szaga sem marad.
*
Komjáthy Béla járt a legjobban.
Úgy utazott el Pestre a hét elején, mint a leggorombább ember, s úgy jött haza a hét utolján, mint udvarias gentleman, akit követendő példának állítanak föl.
Mondta is, mikor az esetről értesült.
– Hát nem váltig állítottam eddig is, hogy én finom ember vagyok!
*
De hát Horváth Gyula mit szól majd hozzá, ha hazajön, hogy az ő röpülő bizottsága már azóta »pokróc bizottság« lett.
Bezzeg mikor még ő vezette a tárgyalásokat, de minden is megfordítva volt!
Fotografírozzunk le egy jelenetet az élet után:
Bejön haragosan egy civis, s leperegteti harsogva azon hallatlan, mert iszonyatos és iszonyatos, mert rosszakaratú igazságtalanságot, amit ővele akarnak elkövetni az »urak« s kezeivel dühösen hadonász Horváth körül.
Jankovich gyulladozik már székén, szeretne fölpattanni, nyomott homlokán dagadnak az erek, ceruzája őrült Vicatáncot[!] jár az asztalon – de Horváth vezeti a tárgyalást, s int, hogy hagyja őt beszélni.
»Kedves barátom – mondja Horváth szelíden a dühöngő civishez fordulva –, mindenekelőtt nem engedne ön meg nekem egy bizalmas kérdést… önhöz?«
A civis zavarba jön, ránéz az elnök búbánatos arcára, mely mint egy vas kérdőjel, odadűl az ő igazságos szóözöne elé, s durcásan makogja:
»Miattam kérdezhet az úr«!
– Ugyan mondja meg kérem, nekem aztat – szól Horváth Gyula, s hangja lágy és esengő – miért haragszik kegyed énreám?
»Én? – hebegi a civis megütődve. – Már hogy én la? Hozzám tetszett szólni kérem alásan? Már miért haragudnék én nagyságodra?«
A civisnek úgy tetszik, amint még folyton az elnökre néz, hogy annak látható szívbeli könnyebbülést okozott az ő kijelentése.
– De ha nem haragszik rám – fűzi odább a szemrehányó társalgást Horváth –, miért nem beszél akkor velem szelídebben?
A civis elmosolyodik, szelíd lesz, mint a bárány, s egyszerre elfelejt minden kifogást a fölajánlott telek ellen.
*
De e gyakorlatias »simaság« mind csak ideiglenes vala.
És mindnyájunkat megcsalt.
Csak a törvényszéki elnököt nem.
Ő látnoki szemekkel delegálta a röpülő bizottságba Faragót.
*
Ami azonban sok, az sok tréfának is. Jankovich Miklósnak nagy érdemei vannak Szegeden. Az ország »vadmérnöke« lelkesedéssel, odaadással dolgozik itt már másfél esztendeje, s nincs az a pénz a világon, amennyiért »úri ember« ilyen nehéz dolgot elvállal s éjt nappallá változtatva, így teljesített volna.
Pedig ide okvetlenül úri ember kellett, katonás, szigorú, aki ha kell, goromba is tud lenni, mert a kubikusokkal nem lehet glaszékesztyűben beszélni.
Vagy a maga kedveért gorombáskodik ő, kinek minden fölindulás árt, mert beteg, izgatott kedélyű?
Miértünk gorombáskodik mivelünk.
S ebben benne van – az ő mentsége.
Egyszer panaszkodva említette előttem.
– Azt a napidíjt vetik szememre, pedig az nem is elég, abból fizetem a szállást, kosztot…
– Hát bizony elég kiadása van…
– Abból ruházkodom.
Elnevettem magam a ruházkodás szóra, ő is elmosolyodott s hozzá tette:
– S ebből gyógyítom magam.
Valóban beteg volt. S mégis többet dolgozott négy egészséges embernél.
S ami őt erre az egészségrontó munkára sarkallta: az a Szeged iránti ragaszkodás volt.
S ami neki elég jutalom lett volna: az egy elismerő szó tőlünk.
Egy elismerő szó!
Most itt van helyette »ha kárhoztatása«.
S ez is oly gyöngédtelenül van oda lökve, hogy okvetlenül fáj neki.
Mert nem tudhatja, hogy ez a kárhoztatás semmi egyéb, mint a gyermekek duzzogása az apa ellen.
S méregbe mártott szeretet ez csak.
A méreg lecsepeg róla lassankint, s a szeretet mégiscsak szeretet marad.
*
Csupa szív ő és csupa epe.
Vajon az az epe alányomhatja-e egészen annak a szívnek az értékét?
Becsülni kell, akiben csak egy jó tulajdonság van is.
De hát még azt, kiben csak egy rossz tulajdonság van?
Ne bíráljuk a könyvet egyetlen lapja után.
Ha el akarjuk ítélni Jankovichot azért, mert indulatos volt, nézzük meg előbb, hányszor volt türelmes.
*
Aki annak a madárnak nyesi meg a szárnyát, amelyiknek az ő érdekében kell repülnie: az bolond.
Hagyjuk hát a röpülő bizottságot röpülni.
Ami por pedig az ő szárnyaiból esik le ránk, rázzuk le türelemmel, az az ő poruk és nem minket illet.
De a türelem az minket illet.
Meg az engedelmesség is.
Mert kétféle föladat jut az emberiségnek az élet fázisaiban, vagy parancsolás, vagy az engedelmeskedés.
Az engedelmeskedés a nehezebb.
S bizony, a saját javunkra, nekünk ez a nehezebb föladat jutott.
*
Vannak esetek, amikor az engedelmesség lealázó, és viszont, amikor fölemelő.
A jelen eset az utóbbi.
Mert ha az embernek a beteg lábát kötözgeti a doktor, ne rúgja meg az egészséges lábával.
Igaz, csak az az egy, hogy Jankovich kissé gyöngédebben kötözgethetné.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
