APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 5.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – június 5.
A százhúsz alapítványi hely volt a mai vita tárgya. Százhúsz alapítványi helyé, mellyel a magyar kormány azon a kedvezőtlen arányon kíván segíteni, melyben a magyarság a közös hadsereg tisztikarában képviselve van. Most már az a kormány pecsovics lelkének is »nagyon tarka dolog« – zu bunt, jól magyarul, – hogy míg a hadseregben minden száz közlegény között negyvenöt a magyarországi, addig a tisztikarban nyolc százalék, a főtisztikarban pláne öt százalék is alig van a magyar.
Persze hogy legjobb volna, ha e kérdés fölött vitázni nem kellene. Volna egy magyar hadsereg, annak tisztje sem lehetne más, mint magyar; mint ahogy pl. a francia bizony nem bízza a maga várait, katonáit burkus tisztekre. De hát nincs ilyen hadsereg. Pedig kell, szükségképpen kell, hogy legyen. Mert hogy a hadseregre való egyenes befolyás nélkül nincs igazi alkotmány, azt a mi alkotmányunk bizonyítja legjobban.
Apródonkint vélik hát előkészíteni, hogy egyszer már magyar hadsereg is lehessen. A görbe utaknak azonban, úgy látszik, nem mindegyike visz Rómába. A delegáció megriszkirozta, hogy magyar tisztek képezhetése céljából követeljen egy Magyarországon fölállítandó katonai akadémiát. Nem hangzott el a szó a trónusig, benne rekedt az osztrák delegáció fülében. A közös hadügyminiszter pedig annyit mondott rá, hogy az osztrákok mintájára alapítsunk mi, magyarok is alapítványi helyeket, melyeket csak magyarországi fiúkkal lehessen betölteni, s járassuk őket az osztrák katonaképző intézetekbe.
Az ellenzék hát okosan teszi, ha fölveti a kérdést, hogy hát az osztrák katonaiskolákban lehetséges lesz-e majd magyar katonatiszteket nevelni? Avagy ez csak arra lesz jó, hogy ezzel is több magyar fiút forgathassanak át osztrákká?
*
Az e kérdés fölötti vitában ma egy új szónok tűnt fel, akit ez ideig nem hallott a képviselőház.
Báró Prónay Dezső szólalt föl, a függetlenségi pártnak Thaly Kálmán után utolsó akviziciója.
Szép, bátor, lelkes arcú fiatal ember, erősen tipikus magyar vonásokkal. Olyan, mintha egy égi kép rámájából lépett volna elő. Csak kalpag kell a fejére, kacagány a vállára s odaillik a honfoglalók arcképcsarnokába.
Beszéde is, szűz beszéd e házban, azon szerinti volt. A külön magyar hadsereg mellett emelt szót, de megmutatta, hogy még az 1867: XII. törvénycikk alapján helyezkedve is megingatja a kormány álláspontját. Mert a közösügyi törvény is ismeri a magyar hadsereget, noha csak a közösnek egy részét s nem mint taktikai és stratégiai egészet. Keményen olvasta rá a honvédelmi miniszterre, micsoda törvényszegést követ el a nemzet kárára, mikor azt tagadja. Hivatkozott a főrendiházban tett ama kérdésére, ha vajon a magyarországi méneskarbeli csapatokat a miniszter a közös hadsereg helyett nem inkább akarja-e venni a honvédségből? S a miniszter azt válaszolta, hogy igenis, mert nem tűrhető, hogy a magyar állam tulajdona fölött idegenek intézkedjenek. Ugyanez a miniszter, aki a csikókat nem akarja rábízni idegenekre, most a magyar ifjakat bízvást bízza rájuk.
Szép beszédét nagy, sőt feszült figyelemmel hallgatta a Ház. Prónay e beszédével kétségtelen jelét adá annak, hogy a parlament jelentékeny erőt nyert benne, kitől még sokat várhatunk, s kire indokolt büszkeséggel tekinthet pártja.
*
Thaly Kálmán is ma tartá beköszöntőjét a Házban. Melegen, a hisztorikus meggyőződésével beszélt, midőn fölemlíté a helyi körülményeket, melyek között a magyar ifjakat nevelni fogják, Bécsújhelyen, ahol a magyar szabadság mártírjainak vére folyt, s ahol a magyar ember, mintha feje fölött függő hóhérpallosok alatt járna. A pallos ma is itt van, de most a magyar honfiban nem a testet: a lelket fogja megölni.
*
A vita befejezése holnapra maradt.
Ez ülés legszebb momentuma azonban, dacára a hazafias beszédeknek, melyek benne elmondattak, s melyekhez Herman Ottó is csatlakozott, nem a vitában keresendő.
Az ülés egy kegyeletes tárggyal nyílott meg. A világszabadság ravatalon fekvő nagy hőséről, Garibaldiról történt hálás megemlékezés. Helfy tette az indítványt, hogy Magyarország képviselőháza fejezze ki részvétét a gyászesemény fölött.
Tisza éppen nem volt a teremben, ami annyit jelent, hogy ilyenkor a többség fejét veszti. Most is elveszté. Trefort kipkedett-kapkodott s másnapra kérte halasztani a határozatot.
Magyarország törvényhozása részéről nagy botrány lett volna ez. Helfy és Irányi fölszólalása után még habozni afölött, hogy mi itt a kötelességszerű teendő, örökös folt lett volna a képviselőház naplóiban.
Szerencsére bejött Tisza s kijelenté, hogy igenis, helyes, hogy a képviselőház kifejezze részvétét Olaszország gyászában, amint kifejezte Cavour elhunyta alkalmából s később Viktor Emánuel halálakor.
Még van bennünk egy kis hálaérzet, s a mi elszomorító jelenségekkel oly ijesztőleg gazdag politikai életünkben ez is egy kis vigasztalás.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
