II. A fiú
II. A fiú
A kis szörnyeteg!
Mert szörnyeteg a kis Móric, akárhogy vesszük is a dolgot.
Egy anya ült mellettünk, az így szólt Ónody Gézához:
– Hallom, amit beszél, és látom őt, de mégsem hiszem, hogy az igaz, amit hallok és látok.
Ezzel ki van mondva Móric felett az ítélet. Aláírja minden ember. Borzasztó volna a fenevadnál is az az idegenkedés, az a vérfagyasztó érzéketlenség, mellyel szülője irányában viseltetik.
A feleletek, melyeket már azóta megolvastak a lapokból, meg fogják fagyasztani az emberekben a vért, hogy »milyen ez a fiú?« Hol kell megkeresni ennek a pszichológiáját?
Ott állt készen a nagy examenre, mely mindenkit félelemmel töltött el, csak őt nem: Móric sokkal nyugodtabb, mint tegnap. Sőt bátrabb is.
Szeyffert kezdte el a zaklatást, ezer aprólékos kérdéssel, melyek finom rafinériával közelítették meg.
Okvetlenül labirintusba viszi. Még Ónody is e szavakkal fordult hozzánk aggodalomteljesen: »Félek, ez a fiú nem kóser, már-már arról kezdek gondolkozni tegnap óta, hogy hátha csakugyan hazudott eddig«.
Ha hazudott, meg fogja fogni ez a sok okos ember, az kétségtelen.
De csalódtak. Móricnál csak modor volt az a tegnapi darálás, ilyen gyorsan darálja ő le a válaszokat azokra a kérdésekre is, amelyeket a védők tesznek. S mindig slágfertig. Egyszerre kész a felelettel. Roppant csalódott a közönség (persze kellemesen a nagyobbik része), mert Móric nem szólta el magát. Nem beszélt mindig nyomon, de jelentékeny lapszust alig tett.
Annyira eszes, hogy a legkapciózusabb kérdéseknél is már előre kitalálta, hova vág, s mindjárt úgy felelt, hogy a következő kérdéseket szinte lehetetlenné tette.
Eleinte halovány volt, de azután átmelegedett, s könnyű pír borítá el jól táplált arcát, mely egyébként a legkevésbé sem kellemetlen. Egészen felbátorodott. Még polemizált is Eötvössel.
Egyike a legidegbántóbb jeleneteknek volt az apjával szembesítés.
Az öreg türelmetlensége nem ismert most határt. Nekiugrott, mint a hörcsög. Az őröknek minduntalan hátra kellett őt rángatni.
De Móric se félt. S bizonyos hányavetiséggel felelgetett neki. Ez a nonchalance bántotta legjobban a vén Scharfot.
Ej, hazugság! – kiáltott fel Scharf mindannyiszor, s leült. De csak tövises volt neki az a pad, megint csak felugrott, megint csak szóba állt a fiúval.
Az pedig egészen belejött, olyan elevenen riposztírozott, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni – már persze nem a saktereknek.
Hiába keltek fel egymásután a fiskálisok száz meg száz kérdéssel, hogy lépett a kulcslyukhoz, mit látott ott. Móric mindig ki tudott bújni, s olyan elegáns megyei stílusban, hogy vicispán lehetne vele valamelyik kisebb vármegyében.
Ellentmondásokat lobbantottak szemére, ő azokból is kimászott, igyekeztek szívére hatni, hogy tudja-e, mit tett az apjával és annak ismerőseivel? Miért tette azt? Érzékenységére apelláltak, minden áron meg akarták indítani. Előhozakodtak neki a Samukával, a kis öccsével, akivel együtt játszogatott; az se használt. Akkor elővették az ijesztgetést, a kis Samu azt vallotta, hogy ő is részt vett volna a gyilkosságban. Még csak egy arcizma se rándult meg, bánja is ő a kis Samukát. Mikor az ijesztgetés sem ért semmit, még egy kísérletet tettek az ellenkezővel, felbátorították.
Neked most már szabad kimondanod mindent, amit akarsz. Mert neked nem urad többé a vármegye, mikor elmondod a dolgodat, nem mégy vissza többé a börtönbe, hanem szabad leszel, mehetsz ahova akarsz, játszhatsz te is, labdázhatol te is, mint a többi ilyen gyerekek!
De a kis Móric minden tűzpróbát kiállott.
Bánja is ő a többi gyerekeket, bánja is ő a játékot! Ki tudja; micsoda gondolattal van tele a feje, amint dacosan lehorgasztja?
– Majd megtanítalak, ha hazakerülsz… hiszen majd – fenyegetőzik a vén Scharf.
Oda se néz. Mintha nem is hallaná. Nem készül ő vissz többé a piszkos eszlári házba.
A vallását hozzák fel? A vallását is eldobta. Remegő ajkakkal beszélik róla az öreg zsidók a városban, hogy az imádságos szíjakat, melyeket magával vitt, most játékszernek használja.
Egy kutyája van Henternek: annak a nyakára szokta tekergetni, s a bolond eb ezekkel a szent szíjakkal szaladozik szanaszét az udvaron.
Milyen nagy csúfságot hozott Móric a zsidóságra!
Mikor már jó másfélóráig kínozták a kérelmekkel, azalatt folyton állt, mint a cövek, csak néha-néha törülte meg izzadó homlokát. A közönség minden új kérdésnél visszatetszés moraját hallatta.
– Ez már kínzás, ez már sok… lehetetlen, hogy kiállja, összerogy, elájul. Hallatlan! Egy tanút nem szabad ennyire elcsigázni. Ilyenkor vallottak a Spangáék is.
De a védelemnek éppen az volt a célja, hogy először kifárasszák testileg, azután szellemileg. Ha majd kimerül figyelme, megzsibbad akaratereje, megzavarodik. Lehetetlen, hogy bele ne zavarodjék.
Az elnök mégis megsajnálta.
– Nem vagy fáradt, fiam?
– Nem.
– No, hát akkor felelj az uraknak tovább.
Megint újra kezdődött az attak. Nincs a prókátorságban szebb, mint e leleményes játék, ez a »fogdosócska«, messziről jövő, de biztosan markoló kéz, mely látszólag közönyös szálakat rángat meg. Az, akit kérdez, megfelel rá meggondolatlanul, hiszen egy közönyös, semmitmondó kérdés, a közönség még mosolyog is rajta, hogy miképp lehet ilyen naivságra kíváncsi, mikor aztán egyszerre közeledik a kérdés veszélyesen, alakot öltve ... majd kidomborodva, s többé ki nem ereszti a megfogott áldozatot, hanem magával ragadja, míg egész össze nem ér a nyaka körül, s hurokká lesz.
Móric felel, egyre felel, gyorsan, mintha nem is gondolkoznék, de már erősen látszik rajta a kimerültség, féloldalt dől a sorompóknak, egyenesen állva összeroskadna.
– No, most már tönkre van téve az ébersége – gondolja Eötvös. – Most már én veszlek elő, fiam.
– Milyen tantárgyakat tanulsz?
Móric ránéz, s rögtön lepergeti, olyan sebesen, mint egy darálógép.
Eötvös megcsóválja fejét, s leül.
– Több kérdésem nincs. Ilyen gyereket még nem láttam. Szerencse, hogy nem kérdeztem, mi van könyveiben, mert elfújta volna szóról szóra valamennyi könyvét egyhuzomra.
– Jól van, Móric. Bevégezted. Elmehetsz – mondá az elnök. – A tárgyalást bezárom.
Az antiszemiták szabadabban lélegzenek fel. A zsidók között pedig, akik odalenn a törvényszéki épület előtt ácsorogva várják a kimenetelt, hirtelen terjed a leverő hír.
– Megbuktunk. Móric nem tágított. Nem anya szülte azt a gyereket.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
