(Búcsú a közvéleménytől)
(Búcsú a közvéleménytől)
[aug. 4.]
Vége van! Mire ezek a soraim megjelennek, már az öreg Scharf ott fog baktatni hazafelé az országúton. A megyeházzal átellenes börtönökre kiragasztják a cédulát, hogy »azonnal be lehet költözni«. Henter kicsinnyé lapul, »Nyíregyháza« nem lesz látható a telegramok sorai közt… azazhogy még lesz, de utoljára.
Apródonkint nem marad aztán semmi ebből a pörből.
A Móric gyereket hazaviszi az apja, ha megy (de nem hiszem, hogy menne), az Eötvös bevert ablakait becsinálják az üveges tótok.
Sőt megeshetik, hogy a közvélemény is lecsillapszik. Mert ez a legmakacsabb. Ez vitte ezt a pört, ez ült rajta az aktákon, s ez még ráülhet az ítéletre is.
Persze, hogy a közvéleménynek semmi köze ehhez, senki sem bízta rá, hogy az orrát beleüsse az igazságszolgáltatásba, de ha neki tetszett, hogy ő magára szignáltatta ezt az ügyet, ki tehet arról?
Némelykor ott se úr, ahol ő van otthon, packázik vele minden ember, ahol pedig nincsen semmi jussa, egyszer csak kapja magát, s ő packázik minden emberrel.
Olyan berzenkedő, haragos lett, hogy még mi leghűbb szolgái is csak lábujjhegyen jártunk körülötte: nem bízott már meg senkiben, csak törni-zúzni akart.
Biz én most már bevádolom, hadd legyen még valami pörlekedés, ha benne vagyunk.
Én megengedem, hogy igen kényelmetlen dolog lehetett a saktereknek ülni, a védőknek védeni, a bíráknak ítélni, de arra leteszem a hitet, hogy mégis nekünk, újságíróknak jutott a legkellemetlenebb rész: erről a dologról írni.
És mégis mi sül ki a legvégén?
Az, hogy a saktereket fölmentik, a védőket megjutalmazzák, a bírákat megdicsérik – minket meg összeszidnak.
*
Hanem hát most már úgyse írunk többet erről az ügyről; elbeszélhetem epilógnak a saját szerencsétlenségemet: hogy miképp lettem én kriminalista.
Hát úgy, hogy nekem megtetszett a vidéki kirándulás eszméje: alig vártam már, hogy megszabaduljak innen a redakció igájából. Úgy fogtam fel, hogy elmegyek egy kicsit pihenni. Megcsalom a többit.
Így értem el Nyíregyházára. Kárörömmel gondolva a szegény kollegákra, akik most odahaza csinálják az újságot.
Csak harmad-negyed nap vettem észre, megnyúlt ábrázattal nézve az érkező lapokat, hogy »nini, nini, hiszen az egész lap színig tele van telegramokkal, és a mi leveleinkkel«.
Az irigység sápadt ördöge mérget vetett gondolataimba.
»Oh, oh! Hiszen tulajdonképp azok pihennek most, akik otthon dolgoznak.«
Ez volt az első tragikum. Az első nagy csalódás. Azután jött a többi. A kék szemek és a fekete szemek, a körmök, a lábnyomok, a vallomások, a tanúk, a doktorok… mindezek összefolytak egy rettenetes káoszba.
És mindennap leírtam hűségesen a benyomásaimat, úgy, amint éreztem, amint én gondoltam. Igaz volt-e vagy nem igaz, mit tudom én?
Kikérdeztem antiszemitát, filoszemitát, dzsentrit, polgárt, parasztot, el nem zártam magam semmi benyomás elöl. Hiszen önök vehették észre a »P. Hírlap«-ban, hogy így volt.
Megdöbbenve tapasztaltam azonban, hogy ebben az ügyben senki sem tárgyilagos.
Tehát én sem lehetek az. Vettem is észre magamon olyanféle szimptómákat, hogy némelykor Zoltán Jánost néztem Deák Ferencnek, máskor Eötvös Károlyt tartom Trajtlernek. De – megvallom – voltak olyan pillanataim is, amikor azt hittem, hogy Eötvös sem tud semmit, Zoltán se, hanem én magam értek legjobban a doktorsághoz. (Ez is az epidémiához tartozik.)
Végre eluntam gondolkozni, s hazajöttem. Itthon legelőbb felkerestem a keresztény ismerőseimet.
Azok rámrontottak dühösen.
– Hát már te is, Brutus? Te is átcsaptál a zsidókhoz?
Hebegtem valamit, s meghökkenve gondoltam rá, hogy elhibáztam valahogy, úgy lesz, bizonyosan úgy lesz, ejnye, ejnye, mégiscsak borsosabban kellett volna írnom erről az ügyről a zsidók ellen.
Kevés vártatva összejövök az utcán zsidó ismerősökkel: No, hogy fognak most nekem ezek hálálkodni. Szemrehányólag néztek rám.
– Nem tételeztük volna fel… Oh, milyen cikkek! Nincs azokban semmi, csak a nagy antiszemitizmus.
Az öröm pírja ült ki arcomra. Kifeszített mellel haladtam tovább.
Nagy siker! Senki sincs velem megelégedve… Most már biztos vagyok benne, hogy mindig az igazat írtam.
*
És most isten önökkel, olvasóim. Kriminalista pályám be van végezve. Leteszem a tollat. Önök meg tegyék le a haragot.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
