A HÉT TÖRTÉNETE
A HÉT TÖRTÉNETE
[nov. 29.]
Ez az engesztelődés hete.
Görgeyt megreparálták a honvédek. Az a baj, hogy nem mindnyájan.
Kényes kérdés ez nagyon. Az ember nem tudja örüljön-e rajta vagy szomorkodjék?
Mert ha Görgey nem volt áruló, egy csúnya lappal szebb a magyar történelem.
De ha áruló volt – erősebbnek látszik a nemzet, mert el lehet mondani: »Talán győztünk volna, ha egy áruló nem támad«.
Mítosznak ki tudja, mi szebb? Az-e, ha marad e fényes időszakról, e kétségbeesett nemzeti erőfeszítésről, hogy mi voltunk az erősek, ő a gyenge vagy az, ha marad, hogy ő volt az erős, mi a gyengék?
Legjobb volna, ha az igazság maradna.
Hanem az el van ásva… befújta erősen a hó.
Olyan nagy lapáttal majd csak később Klio fog tudni bánni, amellyel azt a havat elsöpörni lehet.
Ez volt az egyik engesztelődés.
A másik a horvátoké. A jó horvátok, szám szerint harminchat darab, akiket a tartománygyűlés a magyar országgyűlésre delegált, hűségi nyilatkozatot tettek a kormánynak.
Hétfőn sorba járták a minisztereket, még a »táblácskák miniszteréhez«, Szapáry Gyula grófhoz is elnéztek azon biztosítással, hogy a törvényes kapcsot fenn fogják tartani. (De meddig?)
A miniszterelnök megsimogatta, összecirógatta őket, s nagyon nyájas volt hozzájuk, de azért mégis olyan arcot vágott, mint aminőt Szapáry szokott, ha szegedi deputáció nyitja rá az ajtót, hogy úgyszólván oda van az arcára írva:
»Már megint kérni akartok valamit?«
A harmadik engesztelődés a Horváth Gyuláé.
Horváth Gyula már régen egyik legnépszerűbb alakja volt a képviselőháznak, egypár hét óta pláne egyik legkiválóbb alakja, amióta a felirati vitában egy nagyszabású liberális beszéddel kitüntette magát.
Hanem ettől a fényes sikertől nemhogy kigömbölyödött volna az ábrázata (mint a többi emberé ilyen esetben), sőt ellenkezőleg, egészen elszontyorodott, s beadta lemondását.
Az emberek azt suttogták, hogy valami magas hivatalba lép.
Híre ment, hogy ő lesz a rendőrfőkapitány. Horváth Gyula erre azt mondta:
– Inkább vállalom el a »Magdolna« szerzőségét.
Akkor aztán kezdtek neki kitalálni különféle jobbnál jobb állami hivatalokat. Hiszen csak kell valami okának lenni, amiért lemond. Mert odajutott a korrupció, hogy lehetetlen ezer ember közül kettővel elhitetni, mintha valaki azért is lemondhatna önként a képviselőségről, mert az neki úgy tetszik.
Horváth Gyula ennélfogva belátta, hogy egész élete hosszán kísérni fogja ezer kellemetlen alakban a találgatás: miért mondott le, – inkább visszavette tehát lemondását, s kibékült anélkül, hogy valaha valaki megtudhatná: miért vagy kire haragudott.
S hogy teljes legyen a hét képe, még egy kiengesztelődésről kell megemlékezni: a Szögyény Marichéről, aki Tisza kívánságára átadta helyét báró Sennyei Pálnak, s ezért megkapta az aranygyapjút. Az aranygyapjú a legmagasabb kitüntetés, ami fejedelemtől származhat, s régente a »cousin« titulus járt vele. Már ti. a király szólította cousinnak az aranygyapjast. Az adományozási okmány még most is e szavakkal kezdődik: »Mon cousin« stb.
Mailáth Györgyön kívül nemesember még nem viselte az aranygyapjút. Elég ok, hogy Szögyény teljesen kibéküljön sorsával.
…S mi még csak azt a megjegyzést tesszük, hogyha ennyien vannak a kiengeszteltek, mennyien lehetnek a duzzogók?
*
Az első hó leesett, beköszöntött a tél s vele a művészélvezetek évadja. Már amennyire telik belőlük Budapesten. Mert a publikum zsebének megvan a maga feneke, s nem nehéz megtalálni. Kitűnt ez szomorúan, amint a két magyar színház néggyé szaporodott az idén. A raj, melyet a Nemzeti Színház eresztett, a természetes fejlődés következménye volt, tehát, megél; de a másik raj, mely a budai méhköpűbe vette be magát, vékonyan van, s megrontotta a Népszínházat is. Mind a két helyen félig üreg nézőtérnek játszanak a színészek.
Művészi tekintetben a hét főeseménye (ne tessék megijedni, nem a Klárné darabja) a meiningeniek hangversenye a redoute nagytermében, mely mindkét napon a legválogatottabb közönség előtt folyt le, magas műélvezetet szerezve a mindinkább szaporodó zenekedvelőknek.
Kicsiny zenekar, de annyira be van tanulva, oly tökéletes az ensemble, hogy azt hinné az ember, ha a szemeit behunyja, egyetlen művész keze játszik egyetlen csodálatos hangszeren, melyből minden hangot egyszerre tud kicsalni.
E csodát Bülow karmester cselekszi, ki bámulatos precízióval vezényli kis seregét, s valóságos lelket tud beléjök önteni. A kis vézna emberke a szemöldjeivel és a tekintetével uralkodik emberein. Sokszor elcsapja karmesteri botját, s egy láthatatlan intésére mozdulnak a nyirettyűk így vagy úgy, s bődül bele a dob.
Az ősz maestro Liszt Ferenc (kit harminc esztendő óta szidtunk, hogy nem elég magyar, s kiről az idén sült ki, hogy mégis valamennyi csip-csup zeneszerzőnknél magyarabb) szinte ott hallgatta a meiningenieket, s édesdeden bólingatott nekik nagy fejével.
Nemes homlokán izzadtságcsöppek gyöngyöztek, s ajkai körül mosoly játszott.
Meglehet, az élvezettől? De meglehet az is, hogy azon gondolkozott: »hány Erkelből telne ki egy Bülow?«
…De már annyi Erkelt csakugyan nem kívánunk!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
