A HÁZ ATILLÁJA
A HÁZ ATILLÁJA
Mikor Törs Kálmánt, aki tudvalevő dolog, egyike a legszerényebb embereknek a világon, megválasztották jegyzőnek, mindjárt megijedt attól, hogy őneki díszben kell átjárni a főrendiházba, csak akkor nyugodott meg, midőn Ábrányi Kornél megvigasztalta:
– Majd hordozom én az üzeneteket.
Ábrányi Kornél lévén ez idő szerint a legszebb jegyző (még Popovicsot sem véve ki), a jegyzői kar egészen belenyugodott: »Kornél jó lesz reprezentálni«.
Annyival is inkább jó lesz, mert a főrendiház már elvesztette szép jegyzőjét, gróf Cziráky Bélát. (Az ellen mindig Fenyvessy Ferencet kellett tromfnak kiadni.) Most azonban csak Gyulai Pál és báró Nyáry által üzennek a főrendek. Ezekre elég válasznak a délceg Kornél is, akinek ugyan már ritkul egy kicsit a haja, de a szemei még élénken csillognak.
Mind jó lett volna az, de a képviselőház ócska atillája, s molyette sastollas fövegje sok keserűséget okozott Ábrányinak. A rettenetes dohszag, mely e ruhadarabokból kiárad, a fakó foltok a kalpagon, az egérrágta apró lékek az atillán, s végre egy negyedszázad jegyzői karának izzadsága az atilla hóna alatt.
Mikor először magára húzta dobogó szívvel, kipirult arccal (mint a bálba készülő szűz az első muszlinruhában), madarat lehetett volna vele fogatni, de mihelyt megnézte magát a tükörben, elszontyorodott.
Az atilla bő volt, s leért a térden alul, a föveg szűk volt, s a feje búbján ült.
– Hiszen egész figura vagyok benne – mondá, s elkedvetlenedve állt meg a Ház kapujában, mérlegelve a járókelőket, hogy el merjen-e indulni ebben a ruhában első nagy útjára, a méltóságos főrendek magas színe elé. Nem mert.
Intett a fiákeresnek, és az vitte el kerülő utakon a Múzeum kapujához.
Ott éppen egy csinos asszony sétált. Villámsebesen ugrott be a kapu alá, hogy ne lássa ebben a dísztelen állapotban, s úgy adta át első üzenetét némi szégyenkezéssel.
Végre azonban hozzátörődött az öreg atillához (mibe nem törődik bele a szegény ember?), s rendbe folydogálának az ország dolgai. Üzenetek jöttek-mentek, nem volt semmi fennakadás, s azt lehetett volna hinni (sőt Szapáry pénzügyminiszter fejében úgy is van az kikalkulálva), hogy a vén atilla még eltart ebben az épületben. Az új Tömő téri palotában lehet majd aztán egy szép, új öltönyt csináltatni. Vagy addig meg is halhat valaki, aki a magyar ruháját eltestálja a hazának.
Mondom, így álltak a dolgok, midőn végre nyilvános csúfot vallott az ország atillája.
S az atillában (milyen szerencsés ez az Ábrányi) éppen Törs Kálmán volt benne. Szegény Törs Kálmán ! Mindjárt olyan rossz előérzete volt a díszjegyzőséghez !
A mai főrendiházi ülésre ugyanis – hogy volt rávehető, szinte elképzelhetlen, de mégis tény – Törs vitte át az üzenetet.
Derült mosoly lebegett a komoly főrendiek ajkán, mikor a jegyző belépett.
A fejéből csak egy darabka látszott ki felül, a többit elfedte a rettenetes bő nyak, az ujjaiból semmi sem látszott.
A babonás Szapáry háznagy rémülve nézett az ajtó felé:
– Jézus Mária ! Hogy jött be ez az atilla?
A papok közül egyik keresztet is vetett magára.
Végre amint közelebb jött, észre lehetett venni, hogy nem magától jött be a ruhadarab, hanem mégis van benne valaki. Egészen bizonyossá ez csak akkor vált, mikor Törs Kálmán megszólalt, de hangja csodálatosan úgy hangzott, mintha valahonnan messziről beszélne. De valóban is messze volt a nyilvánosságtól – az atilla egyik oldalába elrejtve.
Mikor elvégzé mondókáját, zavartan állt meg helyén. Alig mert megmozdulni. Száz, méltóságosan nevető szem volt ráirányozva. Megijedt. Átérezte a helyzet rettenetességét, s képzelete még a valónál is jobban nagyította meg az atillát. Félt mozdulni, hogy rálép az uszályára. Mert káprázó szemében a szerencsétlen öltöny uszályokat eresztett, véges-végig a terem padlatán. Azt hitte, rögtön elesik, ha rátapos. A fringia feszélyezte. A funkciója már bevégződött, de ő ott maradt sem jobbra sem balra nem mozdulva, állt tehetetlenül, s kedves, szelíd arcán lerajzolódott a roppant zavar.
Mi lesz ebből ? Mért nem mozdul ? – találgatták a főrendiek.
Végre Szapáry kezdte bedugdosni a padba.
– Tessék, kérem… ide.
De Törs bátortalanul nézett körül és nem mozdult. Csak nagy biztatásokra mert végre a pad felé indulni fölfogva az atilla két szárnyát, mely most úgy nézett ki, mint egy óriási denevér kipeckelve.
Bezzeg örült aztán Törs, mikor a padban volt, de még jobban örült, mikor egészen odakünn volt. Tudom, megfogadta, hogy nem visz többé üzenetet, míg új atillát nem szerez a Ház.
Mert mégis komikus dolog, hogy míg van olyan államtitkárunk, akinek százhúsz nadrágja lóg a fogason, magának az országnak ne legyen egy jóravaló ruhadarabja.
Ezt még Zsedényi Ede is megmosolyogná, ha élne.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
