A KORLÁT
A KORLÁT
(A mai ülésről)
Diadalmámorral mennek szüreti vakációra a mamelukok. Wekerle ma is összeverte az ellenzéket. Valami az, hogy milyen debatter lett belőle, s hogy fölvillanyozta hideg, vérszegény pártját, mióta felkötötte ellenségverő buzogányát a »kis püspök« – ahogy Szilágyi nevezgette két év előtt becézgető, pártfogói hangon a kabinet legfiatalabb bajusztalan tagját: szervusz püspök, kis püspök!
És bizony a bajusza még most sem nőtt meg. Hanem ahelyett ő maga nőtt. Nőtt, nőtt, egyre nőtt, míg egyszer csak egy kolosszus lett a kis püspökből: arany lesz belőle, amire a kezét ráteszi. Igazi Fortunátus Sándor. És pozdorja lesz belőle, akire a lábát ráteszi. Igazi Kinizsi Pál.
Mai szónoki diadala nemcsak személyi nimbuszát növeli, hanem messze járó következményekkel lesz.
Pedig milyen csendes ülésnek ígérkezett. A büfé napja. Szavazás készül, ilyenkor sokan jönnek fel és a büfében tanyáznak a szavazásig. Eötvös Károly viszi itt a szót. (Hiszen már úgysem viszi egyebütt.)
– Én úgy nézem a világ járását – mondá a sátor nélküli vajda –, hogy nemsokára egész Európában be fogják hozni a botbüntetést (Nagy csodálkozás), de csak a hírlapírókra nézve. (Nagy derültség.)
Egy-egy konyakozó tévedt be olykor-olykor, és jelentette a tanácsterem eseményeit:
– Szilágyi őkegyelmessége püföli Ugront.
Más konyakozó jött be később:
– Wekerle tart pompás beszédet.
Az idő folyik, múlik, minden a maga rendjén megy, míg végre zizegni, berregni kezd a hívogató villamosdrót: »szavazni, szavazni«.
A kormánypárti erdő feláll és szertezúg: »Éljen Wekerle«.
A kérvények az irattárba kerülnek. Apponyi levele megy fel a Burgba. Amibe Apponyi is belenyugszik és nem kér ellenpróbát. Arcán nincs semmi levertség. Hiszen vannak örömei is. Vállyi Árpád például két évre akarta neki átadni a miniszterelnökséget…
A hosszú »válaszvita« befejezése után interpellációk következtek, Wekerle Thalynak, majd később Apponyinak felelt a honvédszobor ügyében.
Itt tört ki váratlanul a vihar – mely a két vezér útját elválasztá örökre.
Minden szétfoszlott, minden füst lett. Hol vannak már a báró Atzél Béla egykori betűi, az »A. W.« (Apponyi, Wekerle), melyek az ő tósztjában össze voltak vegyülve monogramba a haza egén, elfújta őket a mai vihar. Hiábavaló volt a sok fáradság, mely a tavaszon útjaikat egyengette. Milyen leforrázva néztek össze ma a gügyük, akik ezen a házasságon dolgoztak!
Wekerle már előbbi beszédjét azzal végezte, óriási hatás közt, hogy az eszközök megválasztásában ő nobilisabb, mint Apponyi.
– Csak dicsérje magát! – kiáltá Meszlényi Lajos.
Apponyi szívébe beletört a tőr hegye és replikájában éles hangot használt.
Wekerlének az Apponyi ironikus tövisei estek rosszul s nagy elánnal, verve-vel, védelem helyett hatalmas szónoki ostrommal rontott az ellenzéknek.
Mind, mind nagyobb tűzbe jött a két tábor. Ingerlő közbekiáltások röpködtek innen-onnan. Egy-egy fájó nyílnál fölszisszent az ellenzéki vezér. Egy másiknál nyugtalanul mozdult az egész ellenzék. A gesztusok egyre hevesebbek lettek. Az arcok kivörösödtek, valóságos láva forrt a szívekben.
S Wekerle egyre kavarta azt, míg végre egy kifejezésnél, hogy mindez az indulatoskodás, amit most az ellenzék tanúsít, talán előre meg van rendezve: kitört az ellentmondó rivalgás orkánja. Nem tudni, voltaképpen ezért haragudtak-e meg, vagy a »nemzeti skandalum« kifejezésért? De mindegy, megharagudtak. Valaki elkiáltá magát, hangja vészjóslón bömbölt a fejek fölött:
– Hagyjuk el a termet!
Egy szempillanat nem sok, s egyszerre üres lett a bal mező. Haragos, mérges alakok vonultak ki az ajtókon, még egy-egy csípősséget bekiáltva a küszöbről. Elől Horváth Gyula felborzolt ezüstös hajával, indulatos mozdulatokkal. Utána a többiek fenyegetőzve, nagy robajjal. Linder megállt az ajtóban s öklével ívet írva a levegőben, hítta a többit.
És mentek, mentek.
Olyan furcsa lett a Ház. Az egyik oldal tömve, a másik oldal üresen. Olyan különös lett a Ház, mint egy állkapca, amelynek az egyik sor fogát kiverik. Megdöbbentő volt ez az üresség. Mintha egy temető tátongna előttünk. A miniszterelnök is megállt egy percig, szétnézett idegenül, de mégis mosolyogva. Még látta az utolsó kivonulók hátát.
A szélsőbal teljesen le volt tarolva, csak a Herman-párt ült szilárdan legfelül, három ember három padban, valóságos kertészeti berendezéssel. A legutolsó padban ült gróf Károlyi Gábor a pad legszélén, ördögi vigyorgással nézve ezt a képet, a másik padban ült Hentaller kissé beljebb, a harmadik padban ült Horváth Ádám, még valamivel beljebb – egy rézsút vonalat képezve mind a hárman. Igazán szépen veszi ki magát.
A nemzeti párton sem maradt más, csak Apponyi és jövő kabinetje. Láttuk tehát a napot és a bolygóit, mindössze kilenc embert – az egyikből már csak államtitkár lehet. De mindenik ennek az egyiknek látszik…
Egy ideig furcsának tetszett. De később megszoktuk, még szinte kényelmes volt. A miniszterelnök mondhatta a beszédét zaj nélkül, ellentmondás nélkül. Pedig ebben is volt, remek érvelésén kívül, bors és paprika is.
Wekerle után ismét Apponyi pattant fel, s csinos rögtönzést vágott ki. A kivonulók bekullogtak újra, a Ház visszanyerte a szokott képét… A két vezér farkasszemet nézett egymással. Minden úgy volt, mint akár tegnap vagy tegnapelőtt.
De ott a levegőben a két vezéri hely közt minden éles szem immár egy áthághatatlan korlátot látott.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
